Liberális hét
Énnekem azt mondták, a liberalizmus az valami vidám, és kötetlen dolog. Móka és kacagás. Semmi merevség, meg bigott előítélet. Épp ezért örültem fenemód, amikor azt olvastam az újságban: "Megkezdődik a liberális hét.”
- Ott az én helyem! – kiáltottam föl, s már indultam is.
Már a bejáratnál kellemetlenség ért. Indulás előtt tudniillik szépen kiöltöztem, elvégre nem minden nap megy az ember liberális hétre. Előkerestem hát ifjúkorom ruhatárából azon kellékeket, melyeket a zord és fantáziátlan nyárspolgárok közt már évek óta nem vehettem fel. Legmutatósabb köztük az a póló volt, melynek mellrészén vörös körben hatalmas horogkereszt díszeleg. Elégedett arccal léptem oda, ám legnagyobb ámulatomra nem akartak beengedni.
– Ebben nem jöhet be! – szólt egy goromba fickó.
– Na de liberális urak! – méltatlankodtam. – A Bozóki miniszter úr azt mondta, hogy ő az első punk-miniszter. Ezt a ruhadarabot meg a Sex Pistols együttes tagjai hordták 1977-ben.
Ám azok oda sem bagóztak eszmefuttatásomra. Kénytelen voltam hát levenni azt. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. S döbbenetem, ha lehet, bent csak fokozódott.
Az egyik sarokban két ifjú a toleranciáról, meg a megkülönböztetésről beszélgetett. Odaléptem hozzájuk.
– Szerintem nagyon csúnyán viselkedik az, aki megkülönbözteti a másikat. Azért mert önök zsidók, attól még az én szememben éppen olyan emberek, mintha tisztességes származásúak lennének!
Jó, hogy ki nem dobtak.
Arrébb egy fiatalembert láttam, színes ruhában.
- Buzi az úr? – kocogtattam meg a vállát. - Szeretném, ha tudná, hogy én nem nézem le emiatt. Én Önt ugyanolyan embernek tartom, mintha normális lenne.
Elégedett arccal haladtam tovább, de valahogy nem láttam szemében a hála és öröm könnyeit.
Hátrébb egy hölgy holmi feminista brosúrákat osztogatott. Kértem egyet, s átlapoztam.
– Nem gondoltak még arra, hogy tehetnének a lapba néhány meztelen nőt? – mondtam neki jóindulatúan. - Szerintem sokkal kelendőbb lenne a portéka. Ám az majd felnyársalt a tekintetével, s hűvösen odébbállt.
Nem tudtam rájönni mi lelhette. Még ma is töröm rajta a fejem.
Önzés
Mindig tudtam, hogy a multinacionális cégek csak a saját hasznukat lesik, hogy nagy ívben tesznek arra, ami ezen az önző és szűklátókörű nézőponton kívülre esik. Hogy az effajta nemes és tiszteletreméltó fogalmak, mint empátia, szolidaritás, úgyszólván fel sem merülnek a tudatukban.
Nos, ami ma reggel történt, mindezt ékesen bebizonyította. Az a szó, az a kifejezés, hogy „döbbenet”, vagy „zavarodottság”, nem fedi kellőképp a lelkiállapotomat. Igazság szerint fel vagyok háborodva. A lehető legmélyebben! Lelkem legbensőbb zugáig felkavart a dolog. A következő történt velem.
A mocskos multi itt a szomszédban, akitől a kis wifi-antennámmal lopom a netet, elfelejtette befizetni a számlát, így korlátozták a hozzáférését. Mármint a mocskos multinak. És most emiatt én sem tudok netezni.
Megyek fel reggel a netre, kattintok a jól bevált módon, szinte oda sem figyelve, mely mozdulat a maga rutinos megszokásával a biztonság, a változatlanság, a meghitt állandóság kellemes érzetét kelti, erre fel, tessék. A T-Home csúf rózsaszín-feketéje villan be valami hosszú és kacifántos szöveggel – majd biztos végigolvasom -, melyben értesítik a kedves felhasználót – értsd: a mocskos multit -, hogy szíveskedjen végre tartozását rendezni, adja fel csekken, vagy dugja be a képét egy kirendeltségbe, mert amíg ezt nem teszi meg, korlátozzák a hozzáférését.
Most mondják meg őszintén, ehhez nekem mi közöm?
Sosem bírtam a link, megbízhatatlan embereket. A megbízhatatlanság, a pontatlanság, az inkorrektség az egyik legcsúfabb emberi tulajdonság, amit szívből megvetek! És különben is: a pontosság a királyok udvariassága!
És másra már nem is gondolnak? Csak magukra? Most itt ülök net nélkül. Agyrém!
Azt kell, hogy mondjam, az erkölcs és a tisztesség mára teljes mértékben kiveszett az emberekből. Szomorú időket élünk.
Füstbe ment terv
Szász Kornél már két napja nem állt szóba Hévizy-Bérces Károllyal, ugyanis az egyik kávéházi összejövetel során Szász Kornél a következő kijelentést tette: „Sebestyén vértanú boldoggá avatását nem a legszerencsésebben időzítette a Szentszék”, mire Hévizy futólag megjegyezte, hogy ez eretnekség.
Szász Kornélnak szívügye volt a katolicizmus, és ezt a megjegyzést szerfölött zokon vette.
Az ellenségeskedés nem volt újkeletű kettejük közt. Egy ízben ugyanis, amikor a Mindszenthy József asztaltársaság gyűléséről jöttek hazafelé, Hévizy-Bérces Károly ezt találta mondani: „Szent István király hajzata nem szőke volt, hanem barna”.
Szász Kornél már akkor sértve érezte magát, ugyanis megjelenésre váró könyvében épp az ellenkezőjét igyekezett bizonyítani mintegy négyszáz, sűrűn teleírt oldalon keresztül, de ezzel most betelt a pohár. Hévizy-Bérces ezzel most feltette az i-re pontot.
Szász Kornél jó húsz percet járkált fel s alá a lakásban, amikor hirtelen papírt s tollat ragadott, s leült az íróasztalához.
„Holnap megkereslek a szentmisén, és szájba verlek!”
Ennyi volt csak a levélben, amit Hévizy-Bérces másnap meg is kapott, s kétszer is el kellett olvasnia, míg végre felfogta értelmét.
- De hisz ez szentségtörés! – tolta föl a szemüvegét. Majd még hozzátette: – Csak az beszélhet így, aki hitehagyott és aposztata!
Pár percig elmélyülten szemrevételezte az ominózus egyetlen sort a levélben, majd vállat vont, s kiment a konyhába reggelizni.
Mindenközben Szász Kornél alaposan átgondolta a helyzetet, s döntésre jutott. Elhatározta, hogy megvárja, míg szentáldozáskor Hévizy az ostyát magához veszi, majd hozzá lép és leken neki egy nyaklevest.
A helyszínt is gondosan kiválasztotta.
- Úgy kell az akciót végrehajtani – morfondírozott -, hogyha elterül, ne lökje fel a szenteltvíztartót, mert azt nemrég újították fel tetemes költséggel – maga Szász is adott bele ezer forintot -, de a sarokban álló Szűz Mária kép alatt sem csaphat le áldozatára, mert az éles csattanás zavarja Ervin atyát, aki épp ilyentájt szokott gyóntatni.
- Hopp! – állt meg a futkosásban Szász. – Legjobb lesz a persely mellé kifüggesztett „Az Úr szeret mindannyiunkat!” transzparens alatt nyakon csípni. Ott, ha elvágódik, pont ráesik majd a bolyhos szőnyegre, s a zörej nem zavarja sem Ervin atyát, sem a karzaton próbáló énekkart.
- Remek! – dörzsölte a kezét Szász Kornél.
A megadott napon átszellemült arccal lépett a templomba. Letérdelt, keresztet vetett, majd tekintete a padsorokat fürkészte, hogy merre találja Hévizy-Bérces Károlyt. Ám hiába kutatta, nem lelte sehol.
- Beteg – mondta az egyik ministránsfiú.
Szász Kornél előtt elsötétült a világ. Szinte futva tette meg azt a három megállót, ami a templomot lakásától elválasztotta. Idegesen turkált a fiókban, mire végre talált egy tiszta papírt.
- Magának nincs becsülete! – olvasta másnap Hévizy az ismerős kézírást.
Hévizy-Bérces Károly letette a levelet, zsebkendőt keresett, s hangosan kifújta az orrát.
Hogyan hajítottak ki hajnali fél ötkor
a szilveszteri buliból?
Szilveszterkor egy ismerősöm elcipelt egy buliba, amit holmi haladó szellemű ifjak szer-veztek. Az ajtóban mindjárt egy szemüveges leányzó fogadott – ő lehetett a házigazda -, ki az emancipált nőtípus összes ismérvét magán viselte. Gebe volt, hízott szemű, s öntu-data nagyobb volt, mint mellbősége. Ránk nézett, s mindössze ennyit mondott: „Ugye nem fogtok szélsőségesen viselkedni?”
El nem tudom képzelni, miért tételezte fel mindezt rólunk.
Az ajtón belépve döbbenetes kép tárult szemem elé. Valami indiai-etno-világzenére vagy ötven leányzó tipegett egy helyben, s külön kis csoportokban, a fiúknak háttal, egymás-ba karolva szerencsétlenkedett.
- Ennyi frigid kurvát még sose láttam egy rakáson! - ordítottam a barátom fülébe, sajnos épp abban a pillanatban, amikor egy másodpercre elhallgatott a zene.
A felém forduló arcok láttán úgy éreztem, jobb lesz, ha felkeresem a konyhát.
Ott is hasonló kép fogadott. Beesett mellű lányok, illetve pattanásos, frusztrált ifjak, külön kis csoportokban halkan, affektálva társalogtak.
- Magácska nem eszik ebből a süteményből? - léptem oda az egyik hölgyhöz, ki annyira az anorexia jegyeit viselte, hogy első ránézésre csúnya kisfiúnak néztem.
- Higgye el, jót tenne - Fűztem hozzá jóindulatúan. - Legalább fölszedne pár kilót.
Ám ő csak hűvösen végigmért, majd szótlanul odébbállt.
Középen hatalmas kupacban italféleségek sorakoztak, s legnagyobb ámulatomra azt kellett tapasztaljam, hogy senki nem nyúl hozzájuk.
- Hát ezek már inni sem tudnak? - Csodálkoztam. - Micsoda egy korcs generáció! Azzal felragadtam egy palack sört, odaléptem a márvány konyhaasztalhoz, s „Buli van” felki-áltással a kupakot az asztal széléhez feszítve ráütöttem.
Azt kell, hogy mondjam, senki nem tartott velem. Ott álltam középen, kezemben a nyi-tott üveggel, telve az emberiség iránti szeretettel, ölelkezésre, mókára, kacagásra készen, s velem szemben értetlen, elkerekedett szemű arcok néztek látható döbbenettel.
Közvetlenül a bejárat mellett egy kicsiny kis szobára leltem. Bekukkantottam, s a félho-mályban egy leányzót pillantottam meg, ki két csontos térdét pálcika karjaival görcsösen átfogva, hátát begörnyesztve, a lehető legkevésbé nőies pózban üldögélt, s épp Milan Kundera iránti tanúsított mérhetetlen rajongásának adott hangot. Mellette egy bánatos képű ifjú állt, ki áhítatos pillantással nyugtatta szemeit a lányon, s olykor asztmatikusan felköhögött.
A leányzó épp befejezte előadását, mire a bánatos képű ifjú szemeit az ég felé emelte, s ájtatos hangon így szólt:
- Amikor Susan Sontag halálhírét meghallottam, az volt az első gondolatom, hogy…
Úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor közbe kell lépnem.
- Öregem - Ütöttem a vállára kedélyesen. - Ne búslakodj! Elmondok inkább egy viccet. Két zsidó utazik a vonaton...
Idáig jutottam a történetben, amikor hozzám lépett a szemüveges leányzó - a házigazda -, s felszólított a távozásra, mert úgymond „uszító eszméket” terjesztek, s molesztálom a hölgyeket.
Hanyag mozdulattal az órámra néztem, s elégedetten állapítottam meg, hogy fél öt van, tehát már járnak a buszok, azzal udvariasan elköszöntem, majd távoztam.
Csak egy dolgot sajnálok azóta is.
Sosem fogom már megtudni mi volt első gondolata a bánatos képű ifjúnak, amikor meghallotta Susan Sontag halálhírét.
Ez egy név?
avagy Molnár Lajos szakmai alkalmassága
Én nem értem kérem ezt a Molnár Lajos dolgot. Ilyen nevű ember mit keres egy minisztérium élén? A régi normális világban - mikor még a haladás nem fertőzte meg az emberek elméjét – adtak az ilyesmire. Mert kérem a forma, az nagyon sok mindent elárul.
Életkoromból adódóan nem nagyon emlékszem a Bárdossy- vagy a Teleki-kormány összes miniszterére, de azt például tudom, hogy a Bánffy-kormányban Wlassics Gyula volt a vallás és közoktatásügyi miniszter.
Értik, ugye?
Ha ifjúkorom letűnt napjait idézem elmémbe, a távolság megszépítő ködéből - mint holmi távoli hajókürt zaja -, előkúszik egy név: Dr. Schulteisz Emil. Na, ez már valami! Az ilyenről az ember elhiszi, hogy no, ez itt kérem egy főorvos.
Úgy tűnik, még az átkos Kádár-rezsim is tudta, hogy azért mindennek van határa. Mert különben hová is lenne a világ?
Ha a közelmúlt, az elmúlt évtized történéseit vesszük górcső alá, bizonyára önöknek is beugrik egy különös érzés, ha mindössze ennyit mondok: Csehák Judit. Ez ugyan kétségkívül ronda név, meg – lássuk be - ez se túl miniszteres, de legalább meglehet jegyezni.
Molnár Lajos!
Az ilyesmi előtt körültekintően kell, kérem eljárni. Előbb mindig meg kell nézni az illető nevét, s csak aztán kinevezni.
Nagyon fontos kérem a név. A hangzás, a hangulat.
Molnár Lajos! Nem térek magamhoz. Hogy lehet ilyen névvel valakit miniszternek kinevezni? Ilyen névvel az ember nem a bársonyszékben ül, hanem a XVI. kerületi Tátika élelmiszerbolt üvegvisszaváltó részlegénél ücsörög az üvegablak mögött, s szignálja egy apró fecnire: „Négy sörös, két boros, egy cseresznye, a vodkást, azt nem vesszük vissza. Kétszázhuszonhárom forint”.
Én például - ezzel tisztában vagyok - nem lennék jó egészségügyi miniszter. Pozsonyi Ádám, az nem olyan miniszteres. Kadétnak ellenben, azt hiszem, jó lennék. Pozsonyi Ádám ludovikás. Ez mindjárt milyen jól hangzik. Bár a párbajok…. No, de hagyjuk.
Nem bírom én ezt az embert! Ezt a Molnár Lajost. Váltsák le! Már csak a neve miatt is. Hogy kreténségeket csinál, és a teljes magyar egészségügyet hazavágja, az egy dolog. De ha már hülye valaki, legalább a formára adjunk, kérem.
(2007. március)
Ja, már nem is él?
Petri György és a hálás utókor
Várok a liftre, amikor mögöttem ismerős lihegés hallik. Egy darabig vártam, hátha abbamarad, de csak nem akart szűnni a bántó hangeffektus.
Hátrafordultam. Hájas képű, alacsony emberke álldogál mögöttem, Arcán kaján vigyor. Izzadt ujjai közt holmi szennylap fejléce zsírosodott. Talán egy ÉS lehetett az.
A házmesterünk volt.
- Jó, hogy látom szerkesztő úr - gurguláznak szemei. - Ne haragudjon, hogy szóvá teszem, de súlyos tévedésbe tetszett esni múltkori írásában.
Felvontam a szemöldököm. Mit akar ez a fickó? Hogy mer megszólítani?
- Azt írja cikkében – folytatta kéjes élvezettel, miközben a szennylap lassan áttetszővé vált izzadt ujjaitól –, hogy Petri György is részt vett ama liberális összejövetelen, ott a Gödör-klubban. A gond csak az, tisztelt szerkesztő úr, hogy Petri György már három éve elhalálozott. Ehhez mit szól a szerkesztő úr?
Eltűnődtem. Lám csak, itt van ez a marha, aki Pallagi meg Aczél zsíros képén át szívja magába a kultúrát, így aztán minden felesleges marhaságot tud.
Nézek rá gőgösen. Nímand kis percember. Az adatok, számok s kimutatások bűvkörében él. Mit él? Tengeti napjait. Tipikus modern ember. Minden bizonnyal a véglényi létforma oly szintjein vegetál, hogy elhiszi még az emberek egyenlőségéről meg a humanizmusról szóló bárgyú meséket is.
- - Úgy értettem, a szelleme - vetettem oda -, az volt ott. Petri szelleme belengte a Gödör-klubot. Azt hittem, ez egyértelmű. Egy cikkben mindig az összefüggéseket kell nézni - oktattam fensőbbséggel - nem a felszínes dolgokat.
- Az a vén gazember tényleg meghalt volna? – töprengtem ezalatt. A fene se tudta. Nekem nem mondták. Persze, én köszönőviszonyban sem vagyok ezzel a selejtes korral, annak söpredékével, korcs ideáival. Meghalt volna a fickó? No, mindegy, nem kár érte.
A házmester meg eközben áll mellettem tovább, matat a kezével, érzem, próbál új fogást találni. Szája már szóra nyílna, de megelőzöm.
- Remélem, figyelt arra, amit mondtam, mert nem ismétlem meg. De, ha megbocsát, most dolgom van.
- Ostoba – jegyeztem még meg -, s otthagytam őt, kezében az ÉS-sel.
(2005. október)
Van remény…
A 4-es villamos nem arra való, hogy a költő ihletet merítsen belőle.
Egy postakocsi az már mindjárt más! Ott szárnyal a gon-dolat. Ott a szellem éteri ma-gasságokba emelkedik, s új, ismeretlen ösvényekre hág. Ott a hangulat szinte táp-talaja a költészetnek.
Lo-vak patái a nedves macskakövön, budai szépasszonyok ernyővel kezükben, szűk sikátorok, álmos, ódon, elfeledett, tán sosem volt felvidéki városok falai közt, hol különös foglalkozást űző, rejtélyes öregurak indulnak...
- Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni!" - így egy érces hang.
Felrezzenek. A közlendő tudniillik fájdal-masan érint. Bánt. Rosszulesik.
Az ember itt most fennkölt stíl, honnan s hová, s akkor jön Demszky és belerondít. E mondatban min-den benne van, mitől korunk utálatos. Bér-let! Hah! Minő alpári tónus. Minő pitiáner földhözragadtság! Minő méricskélése az anyagi lét kicsinyes ostobaságainak. Hogy lenne már jegyem?! A költő jegy nélkül uta-zik. A költő a Pegazus szárnyain suhan, s ott nem kérnek bilétát.
Érzem, e mélység túlmutat a kor pribékjé-nek szellemi horizontján, így - a konfliktust kerülendő -, orcámon felhős mélabúval a leg-távolabb eső ajtó felé somfordálok, egy olyan ember arckifejezését öltve magamra, kinek természetesen kabátzsebében lapul a bérlet, csupán azért kel fel helyéről s változtat sürgő-sen helyet, mert valami hirtelen megragadta a figyelmét, s abból a szögből jobban látszik az a bizarr, kissé krúdys hangulatú régi házsor, vagy a fák haldokló ágai közt bevillanó őszi színorgia. Mindeneset-re ezt a benyomást óhajtom kelteni az esetle-ges szemlélőben, de nem tartom kizártnak, hogy sajátos mozgáskultúrámat szemrevéte-lezve a szakember nyomban így kiált föl:
- Hohó! Annak ott kérem nincsen jegye! Az az ember ott bliccel!
Ámde hiába minden trükk és fortély. Döngő léptek, s egy erős kéz a vállamon:
- Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni!
Némán rázom a fejem, mint holmi walesi bárd.
Ő erre végigmér. Hosszan, kutatón.
- Nem Pozsonyi Ádám? - néz rám szúrós szem-mel.
Felsóhajtok.
Sajnos - legyintek fájón, fel-hős mélabúval, ahogy az egy költőhöz illik
- Nagy rajongója vagyok - szól, s szeme felcsillan. - Elnézést, hogy zavartam. To-vábbi kellemes utat!
Tán mégis van remény - nézek még utá-na. - Mégsem bolond az, ki poétának megy Magyarországon. Vagy legalábbis nem teljesen.
…A lovak patái új erőre kapva kopogtak a régi, kopott kövezeten, s a rejtélyes öregurak elégedett sóhajjal dőltek hátra a fiáker ülésén, majd előhalászták pipájukat, s pöfékelni kezdtek.
Az írások a "Harcra fel!" (2011), valamint a "Czímeres ökrök panoptikuma" (2011) kötetekben olvashatók, melyek a pozsonyiadamandras@gmail.com címen rendelhető meg (a postaköltséget a szerző állja!)
