2016. november 17., csütörtök

Megjelent a Rebellió!


Barátaim, olvasóim és más derék emberek!
Megjelent első regényem, a "Rebellió", második, javított, átdolgozott kiadása.
Sokat dolgoztam rajta, mert bár az alapötlet kiváló volt - egy abszurd, szatirikus regény, mely a 80-as évek pesti undergroundjában játszódik -, rengeteg felesleges rész is belékerült az első kiadásba anno 2009-ben -  nem beszélve arról, hogy tördelési hiba folytán az egyik fejezetből két teljes bekezdés egyszerűen kimaradt.
No, de a munka mindig elnyeri gyümölcsét. Javítottam, szerkesztettem, új részekkel bővítettem, a feleslegest pedig töröltem. Leadás előtt aztán átolvastam, s önkéntelenül csettintettem a nyelvemmel.
"Hát, ez piszok jó!" Ez csúszott ki a számon, s nem szívtam vissza.
Miért is tettem volna? Ami igaz, az igaz.
Kedvcsinálónak közzéteszem a borítóját.

Eb ura fakó és hinnye!
(rendelés és érdeklődés: pozsonyiadamandras@gmail.com)


"Minden fellépés után bizakodva indultunk hazafelé. Másnap reggel aztán bekapcsoltuk a tévét, és legnagyobb ámulatunkra ugyanaz a híradó ment, mint tegnap.
Elhaladtunk az újságos előtt, és még mindig ott virított a Népszabadság fejlécén: „A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi lapja”.
Nem értettük a dolgot.
Megírtuk a „Sötét hatalom korszaka” című dalunkat, a próbán elő is adtuk, s biztosak voltunk benne, ez majd végleg betesz „ezeknek”. Ám amikor a rádió reggeli kommentátora így kezdte mondókáját: „Bányász Rezső elvtárs a vasas szakszervezetek második kongresszusán kijelentette…”, Szomszéd sírógörcsöt kapott. Úgy kellett megvigasztalnom."

(Ébredő kétségek)
 
Pozsonyi Ádám (1969) regénye ravasz könyv. A felszínen egy abszurd és szürreális elemekkel tűzdelt történet, mely a 80-as évek pesti undergroundjában játszódik. Az első magyar punk-regény. Ám ha mélyebbre ásunk, a szerző az un. „lázadás” és a különféle szubkultúrák valódi arcát mutatja be, és a mai modern ember életképtelenségéről mond ítéletet.

2016. november 5., szombat

Zacskó


Jövök haza a boltból a napi szalonnaadagommal – mióta gyanús, idegen kultúrájú alakok settenkednek a határnál, megnőtt a szalonnafogyasztási átlagom –, s látom, hogy a postaládák alatt egy nejlonzacskó hever.
Ronda nejlonzacskó, rikító színekkel, valami csipszet zabáló, haladó szellemű idióta szórhatta el.
– Ezek miatt pusztulnak ki a védett fajok! – füstölögtem. – Tönkreteszik a tiszta, ártatlan és jóságos természetet.
Eszembe jutottak a rózsás flamingók, amint repülnek az égen, naplemente az Andokban, aranyló kalász az Alföldön, vízesés, elefántcsordák, csicsergő madarak, ugráló mókusok és játékos nyuszik szökellése a mezőn.
Ah! A természet tökéletes!

Aztán a flamingók után eszembe jutott a kardfogú tigris. Tényleg, az hol a csudában van? Kinéztem a ház elé, de sehol. Dobáljuk pár száz éve a szemetet, de nem sokat változott a világ. Keresse valaki a barlangi medvét meg a mamutot. Az vajon hová lett?

A természet saját magától is pusztít és tüntet el dolgokat, emberi beavatkozás nélkül. És saját magától nagyobb változást hoz. Lehet, hogy az ember az elmúlt pár száz évben hagyott maga után rombolást - ez nem jó -, de ebből a természet simán talpra áll. Meg se kottyan neki. A kardfogú tigris meg a trilobita ellenben a büdös életben még egyszer nem lesz. Ez kategóriákkal nagyobb változás, és ezt nem mi okoztuk. Ha a jóságos természetről beszélünk, valahogy nem jut eszünkbe a tövisszúró gébics, mely élve szúrja fel áldozatát, se a lábgomba, se a villámcsapás.

A természet nem jóságos és nem gonosz. A természet nem törődik velünk. Ha mi kárt okozunk, nem neki okozzuk. Saját magunknak. Mert a koszos víz meg a büdös levegő nekünk rossz, de a Földnek teljesen mindegy. Kiheveri. Az ipari civilizáció pár száz éve semmi. A természet millió években számol.
Fajok persze tűnhetnek el, de az élet nem fog. És hát fajok eddig is eltűntek. Ha elfogadjuk a teremtést, hogyan gondolhatjuk, hogy mi, apró emberek, a pár évtizedes létünkkel meg a zacskóinkkal majd kifogunk rajta?
Legyőzzük Istent a zacskóinkkal? Vicc.

Azért a szemetet felszedtem és kidobtam. Mert engem zavar. Az én röpke létemet. A teremtésnek mindegy.

(A Demokratában megjelent írás bővített változata. illusztráció: Neogrády Antal (1861-1942) festménye)

2016. október 11., kedd

Pozsonyi Ádám felolvasóest!


 Ez a hét a szomorúságról szól. Megszűnik a független és értékközpontú újságírás egyik bástyájának számító Szabad Nép - akarom mondani Népszabadság.
Nékem ez külön fájdalmas, mert ott egy ismerősöm 10 éve egy db. potyapéldány ellenében azt ígérte, ír majd a "Hogyan pukkasszunk liberálisokat?" c. munkámról.
Az írás nem jött le - egy példány a veszteséglistára -, ami nem kuriózum, estig sorolhatnám azon orgánumokat, ahol nem voltak hajlandók rólam, vagy engem közölni, rendszerint oly költőcskék, kiknek egyetlen olvasójuk az egy utcával arrébb székelő irodalmi lapocska szerkesztő kollégája volt.
Node eme búbánatban napsugár, hogy csütörtökön, a Polgári mulatóban - Kossuth Lajos u. 17. - , a felolvasóestemen többek közt a "Hogyan pukkasszunk liberálisokat?" is elhangzik majd, meg még sok ínyenc csemege. Hinnye!

2016. október 4., kedd

Cipő-kaland


Megyek a Deákon, s látom, valami tünti van.
Áll négy-öt lányka, s fog egy molinót, rajta szöveg. Röszke, meg refudzsisz, meg free meg ilyesmi. Odamegyek beszélgetni az egyikhez, mire kiderül, magyarul egy kukkot se tud. Másik se. Harmadik se.
Áll mögöttük egy fickó, mózesi szakállal. Mondom, ez a sok idegen itt mit intézkedik? Hogy mer beleszólni a magyar sorsába?
A szakállas erre humánus pózt vett fel: "A menekültet, idegent be kell fogadni!!!"
- Maga ezt fizetné? - kérdem.
- Természetesen.
- No, mi idegenek vagyunk, adjon tízezret, cipőt akarok venni.
Hát nem elutasított? Hogy ő nem fog pénzt adni akárkinek.
Vajon miért van az, hogy az idegennek segítés szép eszméjét mindig másokon akarják gyakorolni, sose saját zsebükre?


(Illusztráció: Hornyik Zoltán /1960 - / festménye)

2016. szeptember 14., szerda

Fiatalosság


Vásárolok az áruházban, mire ízléstelenül kiöltöztetett hölgyikék leszólítanak, s kávéval kínálnak, hogy úgymond, ez új termék.
Kóstolom, kóstolom, s közben indul a mantra.
Egyszer csak megüti fülemet ez a mondat: "Az új csomagolás sokkal fiatalosabb".
Itt közbeszúrom: „Miért jó, hogy egy termék fiatalos? Egyre kevesebb a fiatal. És ez a tendencia nő. Évről évre több a nyugdíjas, meg a középkorú. Miért annak a rétegnek akarnak megfelelni, amelyik már most kevesebb lélekszámú, és folyamatosan fogy? A valóság nem érdekli a korszerű világot?"
A hölgyikék hallgattak, nem mondtak semmit.
A kávé iható volt.

Minap a cipőboltban is volt egy hasonló esetem: Télire szerettem volna bőrcipőt venni. Odavezet a hölgy az általam választott árkategóriához, majd a felvetésemre, miszerint konzervatívabb lábbelit választanék, közölte, hogy nem érti, hogyhogy nem tetszik egy fiatalnak – itt büszkén kihúztam magam - a sportos tervezésű, színes bőrcipő. Majd felmutatott a polc legtetejére, miszerint ott találom a konzervatív darabokat harmincezer kezdőárral.
Távoztam.
Szemmel látható, hogy a konzervativizmust manapság még ilyen módon is büntetik!

(Illusztráció: Ferenczy Károly (1862-1917) önarcképe)

2016. július 29., péntek

Restaurálás

Pap Emil (1884-?) festménye

Egyik festményemet a falon tisztíttatni kell. Apai örökség, egyik kedvenc hazai piktoromtól származik. És hát száz esztendő rengeteg, annyi idő alatt egy festmény koszolódik, zsírosodik, színei elvesznek. Mióta a hihetetlen Pap Emil (1884 - ?) a maga bámulatos módján vászonba álmodta, eltelt két világháború. Megvolt két bécsi döntés, Horthy bevonult Kolozsvárra, lezajlott a kékcédulás választás, Rajkot eltemették, orosz katonák keresték a szuezi csatornát, és farmerkabátos fiatalemberek vonultak ordítva P.  Mobil koncertre.
A képen látható lány ellenben ma is olyan, mintha élne, mosolya, szeme csillogása örök, korok, és izmusok felette álló, lelke van, neki is, meg az almának is, amibe harap. Ezt így, ilyen minőségben megfesteni csak zsenik képesek.

„Kismester”. Így nevezik. Érdekes ez a fogalom, ízlelgetem a számban, nem is igazán értem. Így kéne talán nevezni: „Nem volt szerencsés, és nem voltak kapcsolatai.” Az OSZK oldalán találtam a minap egy Munkácsy képet: Hímző lány címmel. Ez akkor egy klisé volt. (A klisékkel amúgy semmi gond, ha jól csinálják. A kék alapon fekete csík is klisé. A normák követése, és a normák felrúgása mára egyaránt közhely.) Hímző lányt festett Munkácsi, és Pap Emil, és még sokan. Egymás mellé tettem a Munkácsy-féle Hímző lányt, és a Pap Emilt. A Pap Emilé jobb.

A modernizmus sok mindent felszámol. A restaurátor szakmájával is előbb-utóbb baj lesz. Pár száz év múlva a Jackson Pollockon mit restaurálnak? Honnan állapítják meg, hogy hibás vagy ép, javítani kell-e, és ha igen, hol?
A susztert is sajnálom. Ha egy kínai tornacsukát elviszek hozzá, vajon elvállalja-e? Mit kezd vele? Hova üti a szeget?

Komoly, tudományos oldalakon látom, hogy a robotikában cél, hogy előbb utóbb a portás, liftes, sofőr, esetleg orvos szerepét is robot töltse be. És ennek emberbarát, humanista haladó szelleműek tapsikolnak.
Félek, előbb utóbb útban leszünk a világnak. Útban lesz az ember. Mert, hogy a minőség már régóta útban van, az biztos.

2016. július 14., csütörtök

Őrségben

 Margitay Tihamér (1859-1922) festménye

Az emberek néha ízléstelenek, közönségesen fogalmaznak, és vad durvaságok hangzanak el a szájukból. Ez engem mindig elkeseredéssel tölt el, s ezért ahol csak tudok, őrségben állok és igyekszem a közönségességet kiiktatni a köznapi beszédből.
Mert a közönséges szó eldurvítja a lelket és békétlenségnek forrása.
A minap a villamoson egy utastársának egy sovány, kalapos úr például ezt mondta:
- A Havas Henrik az kérem egy gennycsomó. Egy mocskos patkány. Egy gané. Ahogy kitátja azt a flegma pofáját, a bele is kifordul tőle az embernek. Komolyan mondom, néha öklendezem.
Letettem kezemből az újságot és keresztülfurakodtam a tömegen.
– Ez illetlen beszéd, kérem – kocogtattam meg a vállát. – Kultúrember ilyet nem mond. „Mocskos patkány” – csóváltam meg a fejem szemrehányóan. - Ne haragudjon uram, de ez nem hangzik túl szépen. „Kifogásolható tisztaságú rágcsáló” Ez már mindjárt más. Ezt kéne Önnek mondania. De mondhatja például ezt is: „Szőrös kis állatka, kinek bundája a használatban bepiszkolódott.” Ez emberibb és kedvesebb a fülnek. És – bár igazán nem akarom kijavítgatni, meg a kákán is csomót keresés idegesítő szokása is távol álljon tőlem – ez a „flegma pofája” kitétel, hát tudja, ez sem hangzott valami elegánsan, nem beszélve arról a szörnyűségről, hogy „gané”. - Higgye el barátom – csóváltam meg ismét a fejem. - Ez durva.
- Mondja például a következőt: „Túl nyugodt arckifejezésű”, illetve „Az anyagcsere során felhalmozódott salakanyag”.
- Ízlelgesse csak! – Bíztattam. – Bátran. Mondja csak utánam! Ugye, mily szép? Ugye, mily csengő és üde? Az Ön által kiejtett mondat tehát helyesen így hangzik: „A Havas Henrik az egy hatalmas adag, felhalmozódott sebváladék. Egy szőrös kis állatka, kinek bundája a használatban bepiszkolódott. A Havas Henrik nem más, mint az anyagcsere során felhalmozódott salakanyag, s ahogy verbális kommunikációba kezd azzal a túl nyugodt arckifejezésű ábrázatával, hát az emésztőrendszere is túlcsordul az embernek. Komolyan mondom, rögvest felszínre hozom a tápcsatornámba került, megemésztetlen napi szénhidrátmennyiségemet.” Ugye, hogy mindjárt más?
Azzal udvariasan megemeltem a kalapom, s leszálltam a járműről.
Kész szerencse, hogy léteznek még a nyelvnek és a tiszta, világos beszédnek oly állhatatos, lelkes őrzői, mint én.
Nem is tudom, mi lenne nélkülünk.

2016. július 4., hétfő

Sovinizmus

Peske Géza (1859-1934) festménye

Sokszor látom, hogy ha valakit le akarnak járatni – még jobboldali körökben is -, felcímkézik a következőképp: nacionalista.
És erre mindenki sürgős mentegetődzésbe kezd.

A nacionalizmusra márpedig büszkének kell lenni! Mint ahogy arra is, ha az ember lefelé a lépcsőn nem lifttel megy, ha meglát egy csinos nőt, nem a kortárs skandináv drámák jutnak az eszébe, ha az idős anyja hajolgat, kiveszi a kezéből a terhet, s ha a gyerekét inzultálja a szomszéd, ő odamegy, és elintézi.
A nacionalizmus az életképesség, a normalitás, a természetes ösztönök jele. Én kifejezetten sajnálom a mérsékelt, mindenkit egyformán szerető embereket. Olyan lehet, mint impotensnek lenni.

Ez nem azt jelenti, hogy másokat gyűlölök. Fenéket! Pusztán annyit, hogy a saját fajtám érdeke előbbre való.
Miért, kinek az érdekét kéne előre tolni? Az idegenét? (Aki szerint az idegen érdeket kell előretolni, mert az haladó, annak megadom a számlaszámom, s utaljon pár millió forintot. Jól  jöhet még. A saját pénzünket nem megosztani a Pozsonyi Ádámmal nacionalizmus, sőt, sovinizmus.)

Ja, hogy vannak primitív, hőbörgő nacionalisták meg soviniszták. Persze. De vannak primitív, kártékony könyvek, és ostoba filmek is. Pocsék ételek is léteznek. Ettől még az irodalom jó, a filmművészet érték, a konyhaművészet fontos.

Egyes filozófiai iskolák szerint a nacionalizmus a XIX. század „találmánya”. Döbbenet. Ezek az emberek komolyan elhiszik, hogy 1200-ban valaki nem tudta, hogy ő cseh, vagy magyar? Vicc. Már az első írásban fennmaradt magyar nyelvű káromkodásunk is nacionalista. „Kurvanőfia német” mondták Nagy Lajos királyunk vitéz katonái egy várostrom alatt. (Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh)

Az un. ultrajobboldali ideológia szerint a nacionalizmus „baloldali”. A liberálisok szerint ellenben jobboldali és náci.
Nos, ha látunk két látszólag ellentétes ideológiát, melynek az ellenségképe megegyezik, akkor az a két eszmeiség voltaképp egy tőről fakad.

2016. június 24., péntek

Számvetés


Nem állíthatom, hogy nem bosszantó, de kétségkívül érdekes látni, ahogy az ember gondolatai, ötletei népmesei elemekké válnak, elkezdenek közszájon forogni – vagy konkrétan lopják őket –, anélkül, hogy az eredetét sejtenének, vagy megemlítenék.

Itt van mindjárt a „libsi” kitétel. 15 éve kezdtem alkalmazni a Demokratában, s azóta általános kifejezés lett. Nem tudom bizonyítani, de előttem senkitől nem láttam.
Az „Unni azért szabad?” (mármint a holokausztot) már jóval konkrétabb. Manapság mémekben terjed, Duna-parti kitett cipők társaságában, szerzőségi feltüntetés nélkül, holott az „Unni azért szabad?” címet viselő egyperces novellámból származik. Kötetben megjelent a „Jönnek a kispolgárok” (2005) . ill. a „Keskeny Károly élete és kora” (2012) c. munkákban, de rövidítve lejött a Demokratában is vagy jó 14 éve. Fel lehet túrni a könyvtárakat.
Legnagyobb karriert befutott gondolatomból Ákos profitált publicitást és lemezeladást. A „Ma a konzervativizmus a lázadás” filozófiát először a Wanted magazinban fejtettem ki közel 20 éve. Akkor a kutya nem beszélt ilyesmiről. Később még visszatértem rá a Magyar Fórumban, részleteztem több Demokrata interjúban is, legalább 15-16 évvel ezelőtt, de senki nem csinált belőlük országos botrányt – eladást pláne nem.


Azt hiszem örök törvények ezek. Valamit tompítani kell, időt kivárni, fogyaszthatóvá tenni, aztán hajrá.
Sem túl korán jönni nem jó, sem túl későn...