2016. szeptember 14., szerda

Fiatalosság


Vásárolok az áruházban, mire ízléstelenül kiöltöztetett hölgyikék leszólítanak, s kávéval kínálnak, hogy úgymond, ez új termék.
Kóstolom, kóstolom, s közben indul a mantra.
Egyszer csak megüti fülemet ez a mondat: "Az új csomagolás sokkal fiatalosabb".
Itt közbeszúrom: „Miért jó, hogy egy termék fiatalos? Egyre kevesebb a fiatal. És ez a tendencia nő. Évről évre több a nyugdíjas, meg a középkorú. Miért annak a rétegnek akarnak megfelelni, amelyik már most kevesebb lélekszámú, és folyamatosan fogy? A valóság nem érdekli a korszerű világot?"
A hölgyikék hallgattak, nem mondtak semmit.
A kávé iható volt.

Minap a cipőboltban is volt egy hasonló esetem: Télire szerettem volna bőrcipőt venni. Odavezet a hölgy az általam választott árkategóriához, majd a felvetésemre, miszerint konzervatívabb lábbelit választanék, közölte, hogy nem érti, hogyhogy nem tetszik egy fiatalnak – itt büszkén kihúztam magam - a sportos tervezésű, színes bőrcipő. Majd felmutatott a polc legtetejére, miszerint ott találom a konzervatív darabokat harmincezer kezdőárral.
Távoztam.
Szemmel látható, hogy a konzervativizmust manapság még ilyen módon is büntetik!

(Illusztráció: Ferenczy Károly (1862-1917) önarcképe)

2016. július 29., péntek

Restaurálás

Pap Emil (1884-?) festménye

Egyik festményemet a falon tisztíttatni kell. Apai örökség, egyik kedvenc hazai piktoromtól származik. És hát száz esztendő rengeteg, annyi idő alatt egy festmény koszolódik, zsírosodik, színei elvesznek. Mióta a hihetetlen Pap Emil (1884 - ?) a maga bámulatos módján vászonba álmodta, eltelt két világháború. Megvolt két bécsi döntés, Horthy bevonult Kolozsvárra, lezajlott a kékcédulás választás, Rajkot eltemették, orosz katonák keresték a szuezi csatornát, és farmerkabátos fiatalemberek vonultak ordítva P.  Mobil koncertre.
A képen látható lány ellenben ma is olyan, mintha élne, mosolya, szeme csillogása örök, korok, és izmusok felette álló, lelke van, neki is, meg az almának is, amibe harap. Ezt így, ilyen minőségben megfesteni csak zsenik képesek.

„Kismester”. Így nevezik. Érdekes ez a fogalom, ízlelgetem a számban, nem is igazán értem. Így kéne talán nevezni: „Nem volt szerencsés, és nem voltak kapcsolatai.” Az OSZK oldalán találtam a minap egy Munkácsy képet: Hímző lány címmel. Ez akkor egy klisé volt. (A klisékkel amúgy semmi gond, ha jól csinálják. A kék alapon fekete csík is klisé. A normák követése, és a normák felrúgása mára egyaránt közhely.) Hímző lányt festett Munkácsi, és Pap Emil, és még sokan. Egymás mellé tettem a Munkácsy-féle Hímző lányt, és a Pap Emilt. A Pap Emilé jobb.

A modernizmus sok mindent felszámol. A restaurátor szakmájával is előbb-utóbb baj lesz. Pár száz év múlva a Jackson Pollockon mit restaurálnak? Honnan állapítják meg, hogy hibás vagy ép, javítani kell-e, és ha igen, hol?
A susztert is sajnálom. Ha egy kínai tornacsukát elviszek hozzá, vajon elvállalja-e? Mit kezd vele? Hova üti a szeget?

Komoly, tudományos oldalakon látom, hogy a robotikában cél, hogy előbb utóbb a portás, liftes, sofőr, esetleg orvos szerepét is robot töltse be. És ennek emberbarát, humanista haladó szelleműek tapsikolnak.
Félek, előbb utóbb útban leszünk a világnak. Útban lesz az ember. Mert, hogy a minőség már régóta útban van, az biztos.

2016. július 14., csütörtök

Őrségben

 Margitay Tihamér (1859-1922) festménye

Az emberek néha ízléstelenek, közönségesen fogalmaznak, és vad durvaságok hangzanak el a szájukból. Ez engem mindig elkeseredéssel tölt el, s ezért ahol csak tudok, őrségben állok és igyekszem a közönségességet kiiktatni a köznapi beszédből.
Mert a közönséges szó eldurvítja a lelket és békétlenségnek forrása.
A minap a villamoson egy utastársának egy sovány, kalapos úr például ezt mondta:
- A Havas Henrik az kérem egy gennycsomó. Egy mocskos patkány. Egy gané. Ahogy kitátja azt a flegma pofáját, a bele is kifordul tőle az embernek. Komolyan mondom, néha öklendezem.
Letettem kezemből az újságot és keresztülfurakodtam a tömegen.
– Ez illetlen beszéd, kérem – kocogtattam meg a vállát. – Kultúrember ilyet nem mond. „Mocskos patkány” – csóváltam meg a fejem szemrehányóan. - Ne haragudjon uram, de ez nem hangzik túl szépen. „Kifogásolható tisztaságú rágcsáló” Ez már mindjárt más. Ezt kéne Önnek mondania. De mondhatja például ezt is: „Szőrös kis állatka, kinek bundája a használatban bepiszkolódott.” Ez emberibb és kedvesebb a fülnek. És – bár igazán nem akarom kijavítgatni, meg a kákán is csomót keresés idegesítő szokása is távol álljon tőlem – ez a „flegma pofája” kitétel, hát tudja, ez sem hangzott valami elegánsan, nem beszélve arról a szörnyűségről, hogy „gané”. - Higgye el barátom – csóváltam meg ismét a fejem. - Ez durva.
- Mondja például a következőt: „Túl nyugodt arckifejezésű”, illetve „Az anyagcsere során felhalmozódott salakanyag”.
- Ízlelgesse csak! – Bíztattam. – Bátran. Mondja csak utánam! Ugye, mily szép? Ugye, mily csengő és üde? Az Ön által kiejtett mondat tehát helyesen így hangzik: „A Havas Henrik az egy hatalmas adag, felhalmozódott sebváladék. Egy szőrös kis állatka, kinek bundája a használatban bepiszkolódott. A Havas Henrik nem más, mint az anyagcsere során felhalmozódott salakanyag, s ahogy verbális kommunikációba kezd azzal a túl nyugodt arckifejezésű ábrázatával, hát az emésztőrendszere is túlcsordul az embernek. Komolyan mondom, rögvest felszínre hozom a tápcsatornámba került, megemésztetlen napi szénhidrátmennyiségemet.” Ugye, hogy mindjárt más?
Azzal udvariasan megemeltem a kalapom, s leszálltam a járműről.
Kész szerencse, hogy léteznek még a nyelvnek és a tiszta, világos beszédnek oly állhatatos, lelkes őrzői, mint én.
Nem is tudom, mi lenne nélkülünk.

2016. július 4., hétfő

Sovinizmus

Peske Géza (1859-1934) festménye

Sokszor látom, hogy ha valakit le akarnak járatni – még jobboldali körökben is -, felcímkézik a következőképp: nacionalista.
És erre mindenki sürgős mentegetődzésbe kezd.

A nacionalizmusra márpedig büszkének kell lenni! Mint ahogy arra is, ha az ember lefelé a lépcsőn nem lifttel megy, ha meglát egy csinos nőt, nem a kortárs skandináv drámák jutnak az eszébe, ha az idős anyja hajolgat, kiveszi a kezéből a terhet, s ha a gyerekét inzultálja a szomszéd, ő odamegy, és elintézi.
A nacionalizmus az életképesség, a normalitás, a természetes ösztönök jele. Én kifejezetten sajnálom a mérsékelt, mindenkit egyformán szerető embereket. Olyan lehet, mint impotensnek lenni.

Ez nem azt jelenti, hogy másokat gyűlölök. Fenéket! Pusztán annyit, hogy a saját fajtám érdeke előbbre való.
Miért, kinek az érdekét kéne előre tolni? Az idegenét? (Aki szerint az idegen érdeket kell előretolni, mert az haladó, annak megadom a számlaszámom, s utaljon pár millió forintot. Jól  jöhet még. A saját pénzünket nem megosztani a Pozsonyi Ádámmal nacionalizmus, sőt, sovinizmus.)

Ja, hogy vannak primitív, hőbörgő nacionalisták meg soviniszták. Persze. De vannak primitív, kártékony könyvek, és ostoba filmek is. Pocsék ételek is léteznek. Ettől még az irodalom jó, a filmművészet érték, a konyhaművészet fontos.

Egyes filozófiai iskolák szerint a nacionalizmus a XIX. század „találmánya”. Döbbenet. Ezek az emberek komolyan elhiszik, hogy 1200-ban valaki nem tudta, hogy ő cseh, vagy magyar? Vicc. Már az első írásban fennmaradt magyar nyelvű káromkodásunk is nacionalista. „Kurvanőfia német” mondták Nagy Lajos királyunk vitéz katonái egy várostrom alatt. (Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh)

Az un. ultrajobboldali ideológia szerint a nacionalizmus „baloldali”. A liberálisok szerint ellenben jobboldali és náci.
Nos, ha látunk két látszólag ellentétes ideológiát, melynek az ellenségképe megegyezik, akkor az a két eszmeiség voltaképp egy tőről fakad.

2016. június 24., péntek

Számvetés


Nem állíthatom, hogy nem bosszantó, de kétségkívül érdekes látni, ahogy az ember gondolatai, ötletei népmesei elemekké válnak, elkezdenek közszájon forogni – vagy konkrétan lopják őket –, anélkül, hogy az eredetét sejtenének, vagy megemlítenék.

Itt van mindjárt a „libsi” kitétel. 15 éve kezdtem alkalmazni a Demokratában, s azóta általános kifejezés lett. Nem tudom bizonyítani, de előttem senkitől nem láttam.
Az „Unni azért szabad?” (mármint a holokausztot) már jóval konkrétabb. Manapság mémekben terjed, Duna-parti kitett cipők társaságában, szerzőségi feltüntetés nélkül, holott az „Unni azért szabad?” címet viselő egyperces novellámból származik. Kötetben megjelent a „Jönnek a kispolgárok” (2005) . ill. a „Keskeny Károly élete és kora” (2012) c. munkákban, de rövidítve lejött a Demokratában is vagy jó 14 éve. Fel lehet túrni a könyvtárakat.
Legnagyobb karriert befutott gondolatomból Ákos profitált publicitást és lemezeladást. A „Ma a konzervativizmus a lázadás” filozófiát először a Wanted magazinban fejtettem ki közel 20 éve. Akkor a kutya nem beszélt ilyesmiről. Később még visszatértem rá a Magyar Fórumban, részleteztem több Demokrata interjúban is, legalább 15-16 évvel ezelőtt, de senki nem csinált belőlük országos botrányt – eladást pláne nem.


Azt hiszem örök törvények ezek. Valamit tompítani kell, időt kivárni, fogyaszthatóvá tenni, aztán hajrá.
Sem túl korán jönni nem jó, sem túl későn...

2016. június 13., hétfő

Szerződésszám

Turmayer Sándor (1879-1953) festménye

Értem én, hogy a szakmai dolgok kissé az ember agyára mennek, s nehezen hiszi el, hogy amik neki napi foglalatosságai, az nem okvetlen reggeli kávéja más embernek, de a Vodafone ügyintézője most minden babért learatott ezen a területen..
- Jó napot kívánok. Tudnék ajánlani egy kedvezőbb számlacsomagot. Van pár perce?
- Hogyne - mondom. - Annyi pont. Ajánljon olcsóbbat, s az öné vagyok.
- Ehhez szükség lenne a szerződésünk azonosítókódjára.
- Mire?
- A szerződés azonosítókódjára, amit velünk kötött 2009 október 2-án.
- Maga szerint én azt honnan tudjam fejből?
- Nem tudja??????
- Drága hölgyem. Itt állok a konyhában a vágódeszkával, s nyiszálom a kolbászt. Honnan tudjam maga szerint? S most honnan szedjem elő?
Döbbent csönd.
- Szóval nem tudja?
- Nem aranyos. De ha holnap visszahív, talán megkeresem...
Alig vágtam pár karikát, ismét csöng.
- Jó napot kívánok, a Vodafone Magyarország...
- Az imént beszéltünk aranyos. Még mindig nem tudom. De ha megmondja fejből, hogy Kollár Ádám mikor adta ki Bécsben az első magyarpocskondiázó szlavofil röpiratát, vagy hol és mikor halt meg Turmayer Sándor festőművész, leteszem a deszkát, s megkeresem azt a papírost magának.
Letette.
Talán holnap ismét beszélgetünk. Az élet tele van meglepetésekkel...

2016. május 23., hétfő

Kalimpálni a sziklán

 
(Háry Gyula (1864-1946) festménye)

Mit keres az ott? Minek mászik fel oda? – rendszerint ez az első, mi eszembe jut, ha meglátok egy fickót holmi kiugró szirtfokokon, éktelen mélységek fölött, eszelős magasságban kalimpálni. 
Mért nem jó neki ott, ahol eddig is volt? S ha máshová akar menni, miért nem egyszerűbb és veszélytelenebb módját választja a migrációnak? S ha már életét kockára téve felment (lement, megmászta, leereszkedett, felugrott – nem kívánt törlendő) oda, ahol voltaképp semmi dolga, mégis mit remélt, mit fog majd találni? Mi az a roppant érdekes dolog, amiért érdemes veszélyeztetni testi épségét, vagy lemondani az aggkori szenilitás és rendelőben való ücsörgés várható örömeiről?

Én, kérem, polgárember vagyok, kinek idegen az efféle szabadtéri görcsös bizonyítási kényszer. Elfogadom, létezik oly lelki alkat, mely számára létfontosságú a veszély leküzdése feletti kéjérzet. Az „Én meg tudom csinálni" kivagyisága. Ámde megvetéssel tölt el ez a korcsosulás, mely az elmúlt száz évben hozzáragadt, mely a modernizmus velejárója.
A veszély látszata, az ugye kell, meg a melldöngetés, a „bezzeg én" diadalmámora? De mindezt haladó, azaz kiherélt módra. 
Fotelből, távkapcsolóval. 
Mert kérdem én, miféle veszély, miféle rizikó az, mely, ha beáll, azonnal ki is iktatódik? Hol a kockázat, ha utána rögvest kimentik az illetőt? Könnyű úgy lemászkálni fene nagy gödrökbe, sötét erdők mélyen, hogy ha bennrekedünk, hát elő a mobilt, s már jönnek is értünk, helikopterrel, terepjáróval, tévéhíradós vircsafttal, s visznek a kórházba. 
S mindezt a mi, azaz a lusták és kényelmesek pénzén. A mi adónk terhére. 
Én ezeket nem menteném ki. Hagynám benn a gödörben. Vagy kalimpálni a sziklán.

Julianus barát még tudta, hogyha elindul ismeretlen tájak, s népek felkutatására, akár az életébe is kerülhet. Nincs tb, ha az első dárda a hátába áll, vagy gyomorrontást kap egy ismeretlen főzelékfélétől. Ezt ő tudta, s nem is várt mást. Különben maradt volna a fenekén. Ott a tét még valódi volt, mondhatni, a sorsjáték nyílt kártyákkal, csalás nélkül lett lefolytatva. De az nem működik, kérem, hogy a melldöngetés meg a hírnév kijár, de rizikó, az semmi. S ha majd beüt a krach, jönnek és megbabusgatnak. 
Semmi törött láb, bezúzott koponya, semmi éhhalál, örökre eltűnés, csak Kodak-kép az Everest csúcsán?

2016. május 18., szerda

Díjak és normalitás



Látunk egy embert, kezében baltát szorongat, s ordít: „Gyermekeket szeretnék enni reggelire!”. Hihető-e, hogy egészséges lelkületű? Rábíznánk-e a gyermekünket? Aligha. S ha arra hivatkozik, hogy mindez „performansz”, és ő csak „önkifejez”, érdekelne-e minket?
Nyilván nem. Elzavarnánk.

Látunk egy művészt, ki roncsolt arcokat fest. Minden keretet, hagyományt tagad, gesztusaiból árad a sötétség, a torz, a beteg. Árt-e az ilyen az egészséges léleknek, s legfőképp az új generációnak? Nyilvánvalóan.
Elzavarjuk-e az ilyet, bármennyire is hivatkozik arra, hogy mindez csak „önkifejezés”, „új utak” és a művészet szabadsága?
Dehogy! Díjakat adunk neki. Cikkekben méltatjuk. Ünnepeljük.

Valamiért azt sem vagyunk képesek megérteni, hogy először a művészetben, a kulturális életben kell visszaállítani a normalitást, hisz az ember mindig előbb olvas, néz filmet, hallgat zenét, s csak később szavaz. S majd azt az értékrendet képviseli felnőttként, ami gyermekként, fiatalként rögzült nála.
S hogy ez miért kiemelten érvényes ránk, magyarokra?
Mert - ifj. Tompó László irodalomtörténész szavait idézve - ’Aligha van nemzet, melynek történelme annyira egybefonódna irodalmával, mint a magyar.”

(Illusztráció: Szabó Dezső (1888-1971) festménye)

2016. április 29., péntek

Blaszfémia



"A migránsok közül be kéne fogadnunk a keresztényeket."
Több felől hallottam már ezt a vélekedést, s általában igen szép eszmékre hivatkozva.

,,Nyitott, befogadó, toleráns”. Ezek elég szépen hangzó fogalmak, csak...
Nem, helyesbítek. Ezek elég csúnyán hangzó fogalmak. Csúnyán hangzanak, mert az élet törvényeivel ellentétesek. A keresztény tanítás szerint az öngyilkosság az egyik legnagyobb bűn. Márpedig a mindenki szeretése, mindenki befogadása öngyilkosság. Aki mindenkit szeret, az senkit sem szeret. Hogy lehet úgy élni, hogy nem szeretünk senkit?
Borzalom. Istentelen világ!

Ahogy Istentelen világ a mindenkit szeretésének hagymáza is. Azt a világot nem emberre szabták. Mi emberek vagyunk. Tőlünk az várható, amire ember voltunk alkalmassá tesz, különben a teremtéssel megyünk szembe.
Tehát az élet, a természet, és a teremtés törvényeit az tiszteli, aki aknazárat épít a határ mellé, és elveri piszkosul az idegen csürhét, mert ezzel egyrészt védi a saját szeretteit (a szeretet parancsa), másrészt okulásra készteti az idegent, különben nem fejlődik, és még azt hiszi szabadon garázdálkodhat. (Jó cselekedet). Megakadályozni embertársainkat a fejlődésben nem keresztényi tett!

Mit kezdjünk egy arab vagy néger kereszténnyel? Attól még mert keresztény, ő egy arab vagy néger! Nem szeretném, hogy Rákospalotán néger keresztények álljanak a megállóban, amíg a 107-es re várok.
Amikor a nagy jelszavakat elkezdik megvalósítani társadalmi szinten, az maga a pokol. A nagy jelszavak nem arra valók. A nagy jelszavakat felfestjük a horizontra, az egyén ráhelyezi tekintetét, s követi, mint valami délibábot. A gyakorlatban el nem éri, de a saját belső útján halad felé. Ám közösségi megvalósításra ezek alkalmatlanok. Ahogy nem várjuk el azt, hogy a vízen járjunk, mint Jézus, az sem várhatjuk el, hogy ellenségeinket szeressük.

Miért? Mert nem vagyunk istenek. Amikor Jézushoz méri magát valaki, azt én mindig pofátlanságnak tartom. Van benne valami tiszteletlenség. Közel áll az istenkáromláshoz.