2018. július 16., hétfő

Csak kilógni lehet a sorból



Rendhagyó beszélgetés Pozsonyi Ádám író, művész, hadvezérrel a korszellemről és a korszerűtlenségről, a felforgató jobboldaliságról és a teret vesztett baloldalról, az élet alapvető törvényeiről és arról, hogy "a nagy humanista jelszavak is valójában csak tankok és hadosztályok."

Interjú a 888-on.
https://888.hu/article-pozsonyi-adam-csak-kilogni-lehet-a-sorbol

2018. június 24., vasárnap

Macskás írás



Borzasztó, amit a macskával művelnek. Regény, legenda, mese és rajzfilm - egyik sem kivétel.
Ennek oka, hogy félreértik. A kultúrtörténet nem más, mint a macska félreértése. Aki utálja, azért utálja, mert nem kutya. A kutyát várja tőle. (Miért? Rejtély.) Aki szereti, az meg nem azért szereti, amiért igazából lehetne. Ami igazán szerethető benne. A macska ugyanis nem önző dög, és nem cuki édi truntyika.
A macska elsősorban bolond.

Ez legfőbb érdeme. Ezért szerethető. És ezt nem keresi benne senki, ill. nem látja meg benne. Ha meglátnák, nem haragudnának azért, hogy nem őrzi a házat, és nem várnák azt sem, hogy élő plüssállatkája legyen a családnak, s korunkban, amikor a macskára nincs szükség, feladatköre feleslegessé vált, szakmája megszűnt - gyakorlatilag állástalan -, elfogadnák, hogy birizgálja a telefontöltőt, órákig ül a fal felé fordulva, és felugrik a karácsonyfára.
Mondom, bolond.
Ahogy az érdekes művész is az, akit azért szeretünk, mert fura színekkel festi az eget, vagy történeteket ír, meghökkentő stílusban. Ha abbahagyná, nem írna furákat, hanem elkezdene bevásárolni a szomszéd idős párnak, már nem szeretnénk, és nem érdekelne minket.

Harry Pointer volt az első, ki meglátta a macska lényegét. Ő angol fotós volt. (1822-1889)  Hagyományos macska fotókkal kezdte. Kosárban alszik, tejet iszik, stb. De 1870-től fura pózokba állította be őket, ahol embereket utánoznak. Majd rájött arra, hogy egy egyszerűbb képet is fel lehet azzal dobni, ha ír hozzá valamilyen kis szöveget. (Magyarul feltalálta a mémet.). Ezek a merev, groteszk képek, noha látszólag nem természetesek, sokkal inkább kifejezik a macska lényegét: a birizgát, a látszólag értelmetlen pózban felesleges dolgot sokáig cselekvést.

Két ilyen vicces macskás fotós ember is volt. Harry Whittier Frees a követő, az új generáció. Ő amerikai (1879-1953). Ő már fel is öltöztette a macskákat.
Ha haragszol Cirmire, mert nem kutya, keress rá a képekre, nézd sokáig, mereven - ahogy egy macska tenné -, s meg fogod érteni őt.


(Első közlés: Demokrata, 2018. 06. 22)

2018. május 17., csütörtök

Változott-e bármit a művészet?



Előttünk egy kép. Kék alapra kent vászonra egy fehér csík van pingálva. Kikiáltási ár tízmillió dollár. Háboroghatnánk, de ez még semmi! Ez még csak a tehetségtelenség, pofátlanság és a dögunalom. Ám van itt más is.
Miló Moiré svájci festőnő és performer a düsseldorfi művészeti vásáron egy múzeum előtt, a nyílt utcán – természetesen meztelenül – festékkel töltött tojásokat nyomott fel a vaginájába, amiket aztán rápottyantott egy vászonra. Egy New York-i elmebeteg, Andres Serrano a megváltó testét kapcsolta össze emberi vizelettel, egy pucér férfi - valami orosz - a fenekére és nemi szervére ken festéket, és azzal mázol a vászonra.
Folytathatnám, de minek. Aki akar, rákereshet sok ilyen baromságra - ahogy korunkban mondják: Gugli a barátod.

Hová jutott a képzőművészet? - szörnyülködnek sokan. - Vége a művészetnek!
Van, ki sóhajtozik, van, ki fejét csóválja, más meg legyint, majd ásít. Az ember eljutott a végső pontig - mondják -, innen már nincs hová, beköszöntött a nihil stb. stb.
Ezek hangzatos mondatok. Jól lehet harsogni egy társaságban, némi Laibachot, vagy Einstürzende Neubautent hallgatva, cigarettánkat elnyomva. Majd több napos borostánkat vakargatva félretoljuk a Nietzsche-kötetet, és spirituálisan bámulhatunk a kiüresedett jelenbe, elmélkedhetünk az „alászállásról” - ez metafizikai tradicionalista klisé -, észre sem véve, hogy az utolsó barátunk, aki eddig kitartott mellettünk és hallgatta motyogásunkat, már az is felkelt az asztaltól, s hazaballagott aludni, közben hajnal lett, és kint csiripelnek a madarak.

A madarakat nem érdekli az alászállás, a végső óra, a kiüresedés, meg a Nietsche kötet sem, az Eistürzende Neubautentől elriad, és inkább teszi dolgát. Fészket rak, szaporodik, csiripel. És az életellenes baromságokat nem csak, hogy nem tünteti ki figyelmével, de nem is harcol ellene.
S nem pusztán azért, mert ő egy madár.
Elsősorban azért, mert a spirituális nyüglődések éppúgy életellenesek, mint a gender ideológia, az egyenlőség meséje, vagy a multikulti. és ahogy a madarat nem érdekli, azt az embert sem, aki a létező valóságban él.

Ismert tény: a bomlasztó eszmék - és mellesleg a tehetségtelen emberek sikere - csak úgy tudnak ideig-óráig fennmaradni, ha támogatást kapnak. Általában valami ellenséges, vagy ellenérdekelt hatalomtól. Ahogy Lenint átdobták a németek az oroszokhoz, vagy, ahogy a honi haladó felforgatók folyton nyugatról várják a segítséget, s oda rohangálnak. Mert e segítség nélkül az az elmebaj, hogy az embernek tizenhat neme van, és majd ő eldönti, nem tudna fennmaradni. Mert a pénzügyi és médiaháttér nélkül az átlagember ezen csak röhög.
Igazság szerint még ekkora hátér mellett is röhög - mármint azokban az országokban, ahol ezért nem visz el a rendőr. Nyugaton - ahonnan a haladók a hátteret várják - van, ahol már elvisz. És itt már olykor az átlagember is elhiszi az életellenes baromságokat. Ám ehhez évszázadnyi nyomás kellett. Ha ez megszűnik, egy generáció, és minden visszaáll a helyes vágányra. Mert a természet törvényeivel nem lehet szembemenni. Ahogy a szabadeséssel se. Fenn tud maradni a levegőben a felemelt tárgy, dacolni tud, de mihelyt elengedi a tartó kéz - az erő - rögtön visszaáll a normalitás, és a tárgy lezuhan koppanva a parkettára.

Mi köze mindennek a művészethez?
A művészetben ugyanez van. Erővel tartanak fenn egy állapotot, erővel dacolnak a természet törvényeivel, de mihelyt a „kéz” elengedi a folyamatokat, minden visszaáll a normális kerékvágásba.
Változott-e bármit a művészet? Nem! Ahogy az ember sem változott. Az ingerküszöböt kicsit feltolták, de ez pusztán aránykülönbség. Kosztolányi érthető ma is, éppúgy, mint Moliere. És a több ezer éves drámák lelki folyamatai is a mai ember lelki folyamatait tükrözik vissza.
S mivel az ember nem változott, a művészet sem.
Ja, hogy az utcán vaginájából festékpatron kilökő nő, meg a kék alapon fehér csík?
Mindez ma azért sorolható a művészet kategóriába, mert ott áll mögötte a galéria, az újság, a tévétársaság, a kritika, és a szakma. Mindez együtt a kéz, mely dacol a természet törvényével. Ezek miatt marad a levegőben.
Mihelyt a háttér megszűnik, a kék alapon fehér csík, meg a kivizelt festékpatron azonnal megszűnik művészet lenni, ahogy a tárgy is koppanva hull a kövezetre.
Egy galériában dolgozó ismerősöm mondja: A no name virágcsendélet - ha szép - eladható. A kortárs krikszkraksz csak akkor, ha „név”. Ha mögötte áll az a bizonyos erő. Ha akárki csinálja, ötven forintot nem ér.
A szépség ellenben bárkitől piacképes.

Megismétlem. A művészet semmit nem változott, az változott, hogy mit tekintünk művészetnek. Ama bizonyos erőket kell kiebrudalni, és máris halljuk a koppanást, ahogy a természet örök törvényei beteljesednek az életellenes baromságok felett.
Mert ki a művész? Művész az, ki olyat tud, amit te nem. Aki nálad magasabb rendűt képvisel. Ha egy festményt kiteszel a falra, voltaképp oltárra helyezed. „Leborulsz előtte”. Ahogy a templomban is. Leborulni csak a nálad magasabb rendű felett lehet. Te nem vagy Jézus. Sem a csodák, sem a végtelen szeretet terén. Ezekre te nem vagy képes. A templomban ezért leborulsz, és fejet hajtasz.
Kovács Feri előtt, aki elmondott egy közepes viccet, nem borulsz le.
Edvi Illés Aladár képeit, vagy Kosztolányi novelláit sem tudod megcsinálni. Mindez feletted áll. Ezért falra teszed, és könyvtáradban őrzöd.
A kék alapon fehér csíkot bárki odamázolja. Beteges dolog tisztelni.
Az utcai vizelés pedig szimpla büntetőjogi kérdés. Közszemérem sértésért normális világban nem társadalmi elismerés, hanem bírság és elzárás dukál.

(Kovács Mihály / 1819-1892/ Önarckép c. festménye)

2018. április 2., hétfő

Áprilisi Book Haul videó!


A "Book Haul" ma egy felettébb felkapott dolog.
A youtube videomegosztón egy seregnyi lelkes "Imádok olvasni" és "Szeretem a könyveket" ifjú és még annál is ifjabb -általában lány, vagy néha-néha egy-egy"inkább lány, mint fiú" - osztja meg a közösségi élettel a könyvekkel (könyvnek látszó tárgyakkal) kapcsolatos beszerzési élményeit.
Egy ideje nézegetem ezeket a vidókat, s elhatároztam, ideje a normalitásnak is bekapcsolódni ebbe az őrületbe.
Nos, itt az én áprilisi könyves videóm!

(Aki megnézte, nyomjon szépen egy lájkot, és iratkozzon fel a csatornára. Mert ez így helyes!)

2018. március 7., szerda

Sorosozás


Átmentem Kareszhez. Régi cimbora. Régi radikális. De mostanában furcsán viselkedik.
A polcon matatva kezembe került egy kazetta. Még a MIÉP adta ki kb. 20 éve.
- Neked ez még megvan? - mutatom neki.
- Ó, ez király! - ragyog fel. - Rajta van a kedvenc nótám a Waszlaviktól. "Soros, Sarlós, sok a pénzed / De nem kérek én belőle /Vigyék inkább a Szentföldre / S váltsák ott fel becsületre!" - énekli lelkesen.
- Jól megmondta Sorosnak, annak a zsocskos midónak! Annak a rohadék üzletembernek, aki országok felett próbál befolyást gyakorolni. Amikor hallgattam, éreztem, hogy szét tudnám rúgni az egész bandát. Régi szép idők. Ezt kéne most is!
- Hogyhogy? - kérdem.
- Hát nem látod? Folyton ez az agymosó propaganda. Ez a Sorosozás! Ez megy a csapból is! Szidják ezt a segítőkész üzletembert, ahelyett, hogy hálásak lennénk a pénzéért. Szét tudnám rúgni ezt az egész bandát!
Elbúcsúztam. 

Gondoltam, nem várom meg, amíg megkínál mustáros kávéval, vagy beteszi a kabátom a hűtőbe...

(Illusztráció: Biai-Föglein István (1905-1974) festménye)

2018. február 15., csütörtök

Abszolútum




Keressük a tökéletest. Mert az ember már csak ilyen. Ha akarom vallási alapon, ha akarom materialista szinten. Holott az emberi történelem - vagy akár a művészet - a tökéletlenség története. A tudomány mindig leírja: „Jelen tudásunk szerint”.
A fajok fennmaradása, alkalmazkodása gyakorlatilag úgy történik, hogy a sejtreprodukció során nem mindegyik ismétlési folyamat sikerül tökéletesen. Ezt hívják úgy: mutáció. Ha ez nem lenne, az évmilliók alatt megváltozott körülményeket nem tudná követni az élő szervezet.

A művészet is a tökéletlenséget ábrázolja. A csodabogár tudóst, aki ahelyett, hogy minden nap elvégezné a munkáját szorgosan, mint munkatársai, titokban valami fura dolgot keres a laboratóriumban. Vagy a hivatalnokot, aki gyakran álldogál a templomkert bejáratánál, és valami különös dolgot csinál hajnalonként. Vagy az embert, aki láthatatlanná vált. A hőst, aki egyedül szállt szembe a százszoros túlerővel, pedig értelmetlennek tűnt, és egészséges lelkű ember nem tesz ilyesmit. Háry Gyula városképein az ember elámul azokon a fura vöröses kéményeken, pedig egy kémény nem így néz ki.

A tökéletes kémény bizony érdektelen. Mint ahogy az a kémény is, ami már nem is hasonlít kéményre. Ami már annyira tökéletlen, hogy nem is emlékeztet a tökéletesre, az azért érdektelen, mert elvesztette a viszonyítási alapot, így nem kelt feszültséget, és meg sem döbbenünk a tökéletlenségen. Ez a modern művészet.

Sokan hajszolják az abszolútumot. Hirdetik is. 
Magam is ismerek ilyen embereket. Ilyenkor mindig gyanakszom. A hibátlanság felmutatása gyanús. Nem emberi. Nem kapcsolódik az élethez. Épp ezért hazug. 
A mindenkit hangosan megértő liberális, a minden szabályt hangosan betartó katolikus. 
Az ilyet kerülöm. Ha valakit megismerek, keresem mindig a kis hibákat. Mert ha kis hibát találok, valószínűleg nincs nagyobb baj. Mert jegyezzük meg, ha valaki nagyon humanista, világmegváltó, szabálykövetőnek hirdeti magát, az mindig gazember.

illusztráció: Háry Gyula (1864-1946) festménye

2018. január 31., szerda

Tépelődés

Olvasom a 444 nevezetű, népi demokratikus oldalon, hogy háborognak azon, hogy a görögök háborognak, mert valami filmben a trójai háborút nigg... akarom mondani agysebészek játsszák.
És ez milyen előítéletesség, mert miért ne lehetne Akhilleusz agysebész?
Hm.. Na most ha Zeusz, Jupiter és Thor simán lehet agysebész a 444 szerint, vajon a Sorstalanságot is játszhatnák-e atomtudósok és génsebész specialisták?

(Töprengek...)



(Simon Maris /1873-1935/ festménye )

2017. december 20., szerda

Pokolba az ideológiákkal!



A művészet feladata, hogy visszaadjon, visszapótoljon a világból oly dolgokat, amik már kivesztek. Ezért nem tekintem művészetnek azt, ami a rútat, az ocsmányt, az aljast állítja középpontba, ahogy a mai művészet zömmel teszi. A művészetnek a jó felé kell vinni, fel kell emelni, katarzist kell adni - de megszenvedett felemelkedést – mondta a Demokratának Pozsonyi Ádám író, publicista, akivel Kard ki kard! című új kötete kapcsán beszélgettünk.


- Sok műfajú íróként melyik műfajt tartja irodalmi hagyományunk legmagyarabbjának?
- Talán a novellát, ami a mi irodalmunkban a XIX. században nyerte el végső formáját, s ami a legközelebb áll az anekdota műfajához. Mikszáthnál figyelhetjük ezt meg legjobban, kinek a regényei is egyfajta hosszú lére eresztett anekdoták. Voltaképp Krúdy regényei sem mások. A német vagy francia novella nem ilyen. Nekem nem is tetszik. Idegen. Thomas Mannt konkrétan képtelen vagyok olvasni. Ezt a műfajt fejlesztette tökélyre Kosztolányi, aki annyit tett hozzá, hogy néha az anekdotikus cselekmény csak a fejben van. Legbelül. Számomra ő a magyar novellisztika csúcsa. Meghaladni nem nagyon lehet, és felesleges is. Vannak dolgok, amik elérték a fejlődés végpontját. Ahogy például a női magassarkú cipő, ami a 60-as évekre érte el a tökéletességet, s azóta ahányszor hozzányúltak, csak gond volt belőle, vagy egy rock album hosszúsága. Egy rock lemez 30-45 perc. A 70-80 perces lemezek értelmezhetetlenek.
- Könyvei szereplői mind különös figurák, valahol a valóság és a fikció határán. Ők az írói fantázia szülöttei, vagy a valóságból vett alakok?
- Minden figurámnak tudom a kedvenc ételét, a nyakbőségét, és az utcát, ahol lakik.  Képletesen persze. Szomszéd úrral együtt söröztem a ’80-as években, Boros úr, az örök agglegény, mellettem ült a szerkesztőségben, Mihály úr, a DÜSZ (Demokrácia Üldözötteinek Szövetsége) elnöke unottan elém tette egy kocsmában a sört, Teréz, a Honleányok hímző egyletéből pedig egy volt szerelmem, aki remélem, kiheverte azóta a szakításunkat. Ön is minden bizonnyal azért kedveli a Mutter klubos történeteket, amint azt beszélgetésünk előtt megjegyezte, mert élő figurák. Csak naiv, és a művészet porcelánboltjában elefántként mozgó ember hiheti, hogy az író csak úgy kitalálja szereplőit. A valóságon persze alakítok, színezek, olykor eltolom az abszurditásig. De mindennek van megfelelője az életből, és ez nem is lehet másként. Krúdy Zsuzsa írja apjáról szóló könyvében, hogy hányszor panaszkodtak ismerősei, amiért beleírta őket valami regénybe, s hogy arra kérik, legalább ábrázolja őket bajusz nélkül, vagy legyenek délcegebbek. Mikszáthot pörrel fenyegették gróf Pongrátz leszármazottai, akik szintén nem értették az irodalom és az élet kapcsolatát. Engem egy ismerősöm a nyílt utcán támadott meg, mert felismerni vélte önmagát az egyik írásomban. Erről szól az új kötetben a Cukrászlány szerelme című történet.
- Ön szerint mi az irodalom, vagy tágabban a művészet szerepe, feladata?
- Göre Gábor mint filozófus című kötetemben írom, hogy a művészet egyfajta pótcselekvés. Egy tökéletes társadalomban nincs szükség művészetre. De hát se a társadalom nem tökéletes, se az ember. A művészet feladata, hogy visszaadjon, visszapótoljon a világból oly dolgokat, amik már kivesztek. Ezért nem tekintem művészetnek azt, ami a rútat, az ocsmányt, az aljast állítja középpontba, ahogy a mai művészet: színház, festészet, irodalom zömmel teszi. A művészetnek a jó felé kell vinni, fel kell emelni, katarzist kell adni - de megszenvedett felemelkedést. Ehhez szükség van a rosszra is. Ingyen nem adnak semmit. Az ölünkbe hullott szépség, a könnyen jött diadalt az ember nem becsüli. Mindennek ára van. Ezért nem tekintem művészetnek például a középkor festészetét se. Az gyakorlatilag ideologikus tacepao. Egy bizánci ikon még nem az emberről szó, a mai kortárs festészet meg már nem az emberről szól. Az egyikkel azért nem lehet mit kezdeni, mert az ember feletti szinttel foglalkozik, a mai mocsok meg az ember alattival.
- Vannak-e irodalmi követői, olyan fiatal szerzők, akik hasonló megközelítésből írnak? Ha úgy tetszik, kialakul-e egyfajta Pozsonyi-iskola, hasonlóan Keskeny Károly és tanítványai köréhez?
- Remélem, nem. Túl sok esetben látom, hogy olyan dolgok, amiket én 15-20 éve kimondtam, vagy hangoztattam, mint egyfajta magányos őrült, most tévényilatkozatokban, meg interjúk felvezető szövegeiben bukkannak elő, s mások zsebelik be érte a sikert, tapsot, elismerést. Nagyon nem szeretném, ha ez az irodalmi dolgaimmal is megtörténne.
- Köteteit saját rajzai illusztrálják. Ez szükségmegoldás, vagy ez a saját kezű, látszólag könnyeden megrajzolt, de nagyon kifejező vizuális megjelenítés teszi teljes értékűvé az írásokat?
- Eredetileg képzőművésznek indultam, de a kisképzőn, ahogy korunkban általános, nem a tehetséget nézték. A kettes matek osztályzatomba kötött bele az igazgató. „A rajzot majd beleverjük a diákokba, de a számtannal senki ne bukdácsoljon itt”. Amíg élek nem felejtem el. Évtizedekig nem foglalkoztam ezzel, aztán valamelyik kötetem borítójához rajzoltam valamit, és oly jó lett, hogy a könyv belső illusztrációit is megrajzoltam. Bízom benne, hogy ezek a rám jellemző grafikák és a rám jellemző írások együtt adnak egy élményt. Sokan szeretik ezeket a rajzokat. Egy festő ismerősöm, Torjay Valter az új kötet kapcsán írta, hogy „jobb, mint Sajdik”, és Dluhopolszky László, a karikaturista is elismerően nyilatkozott. Kicsit olyanok lettek ezek, mint a Švejk esetében a Lada-illusztrációk. Más rajzokkal már el sem tudjuk képzelni őket.
- Írásaiban visszatérően karikíroza az ideologikus megközelítéseket, ugyanakkor az ideológiák végigkísérik az emberiség történelmét. Mit gondol erről a témáról?
- Amikor a gimnáziumba jártam, volt egy tantárgy. Világnézetünk alapjai - így hívták. Én akkor, ott egy életre megutáltam az ideológusokat. Az ideológiákban gondolkodó ember nem a valóságot nézi, hanem annak egyfajta megszűrt változatát. Az ideológiai megszállottnak nem barátai vannak, hanem elvtársai. Persze nekem is van világnézetem, de nálam mindig első az ember. Művészként nem is tehetek mást. A lelki mozgatórugókat, az embert keresem a tettek mögött. Az ideológiailag fertőzött ellenben nem úgy közelíti meg, hogy valaki ostoba, elvtelen, vagy hiú, pusztán az ideológiai ellenfelet látja a hibák mögött. Érdekes dolog ez. Kifejezetten gyűlölöm az ideológiai megszállottságot, ám legismertebb figurám, Keskeny Károly a modern ideológiák ellen küzd, a leragadtság, reakciósság ideológiáját hangoztatva. Ám a történetekben emberek vannak, és minden mögött megtaláljuk a lelki mozgatórugót. Itt is azt érzem kicsit, mint a bizánci ikon, és a posztmodern mocsok kapcsán. Ha semmiféle ideológia nincs egy műben, akkor nem a valóságról szól, ha viszont túl sok van benne, akkor nem művészet.
Ágoston Balázs
(A Demokrata, 2017 / 51-52 számában megjelent interjú vágatlan verziója.
fotó: Vermes Tibor) 

(A kötet megrendelhető a pozsonyiadamandras@gmail.com címen)