Író, publicista (1969 -)
Több heti, napi és online lapban megjelentek publicisztikái (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Demokrata, 888) Novelláit közölte az Irodalmi jelen, az Előretolt helyőrség és a Hitel folyóirat.
"Még mindig hiszünk egy lehetséges szép új világban, pedig a haladás érdekében elkövetett aljasságok már annyi csalódást okoztak. Szinte egész értelmiségünk, azon belül mai irodalmunk is, lelkes hódolója valamelyik globális megváltó ideológiának, globális népbutító naiv tanmesének. A mindenkori hatalom pedig lassan már mindenkit bedarál, megvesz. És egyre olcsóbban. Valóságtudatunk azonossá vált a média által sugallt világképpel. Már rég nem gondolkodunk, csak szánkba tett véleményeket harsogunk vissza. A mai világ mindenek feletti abszurditása kívánt valóságként jelenik meg számunkra. Már átformáltak minket, már jól is érezzük magunkat új kényszerzubbonyunkban. Ezért jó a lelkiismeretünk. Íróink is szép sorban és rendben letáboroztak egyik-másik, de lényegileg azonos szempontú szekértábor mellett, s annak védelme alatt, illetve annak érdekében gondolkodnak, írnak. De egyre inkább csak heherésznek. Az elmúlt száz évben egyre gyorsabb ütemben “tökéletesedő” világunkban, a magukat rosszul érző írók száma ijesztő mértékben megcsappant. Mára szinte a nullával vált egyenlővé. A magyar írótársadalom is már csak a formán vitatkozik, de a lényeget illetően nem hajlandó többre az udvari bolond szerepénél. Hiszen annak felelősség nélkül “mindent szabad”, és “bátorságáért” mindenkori ura még busásan meg is fizeti. Az élet, a maga tiszta, nyers, de egyben szép valósága már csak alig valakiket inspirál. A vértelen irodalom önmagába fordulva, önmagával játszik, onanizál. Már csak szövegek vannak és plakátfestések. Utána pedig mindenki várja a banki átutalást.
Több heti, napi és online lapban megjelentek publicisztikái (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Demokrata, 888) Novelláit közölte az Irodalmi jelen, az Előretolt helyőrség és a Hitel folyóirat.
"Ha van, ha volt az
érett, befejezett életművekben komoly, igen figyelemre méltó korfestő,
dokumentatív szerepe a visszatérő figuráknak: külön öröm, ünneplésre méltó
esemény, ha egy alig 45 éves mai magyar íróban fedezhetünk föl hasonló igényt,
törekvést és több mint ígéretes megvalósítást. Ráadásul Pozsonyi Ádám a maga
Keskeny Károlyával vélhetően megalkotta a rendszerváltozás utáni évtizedek
igazi nagy magyar archetípus-karakterét is, játékos iróniával, kicsit
abszurdoid módon ugyan, ám rokonszenves valóságérzékkel és eszmei tisztánlátással.
Esti Kornél,
Szindbád, a korai Moldova H. Kovácsa vagy éppen Nehézfiú abban tökéletesen
megegyeznek, hogy valamennyiük extremitása, varázslatos társadalmon-területen
kívülisége elsődlegesen nem társadalmi, hanem emberi, morális-lélektani
természetű. Különlegességüket, egyedi figura-mivoltukat elsősorban ennek – és
nem történelmi-szociológiai kormeghatározottságuknak köszönhetik. A maga módján
Nehézfiú éppúgy kortalan és idők feletti, mint Szindbád vagy Esti Kornél. Sőt,
anekdotikusságában és sokszor igen eredeti humorával még H. Kovács is a
kültelki kocsmák és szotyival teleszórt régi stadionok örök, időtlen alakja,
minden érdemi historikus-messianisztikus attitűd nélkül, akárcsak a többiek.
Igazából inkább többé, mint kevésbé apolitikus pasasok valamennyien,
költők-írók és/vagy úriemberek, netán fröccsöket és pörkölteket kedvelő magyar
polgárok. Keskeny Károly alighanem a magyar irodalomban a legelső, merőben
eszmei alapú Örök Társadalmon (értsd: a decens köz-elfogadottságon, a
mindenkori PC-n) Kívüli figura, született „hivatásos reakciós”, így és ekként
ködlovag. Antiszemitának-nacionalistának-fasisztának kikiáltott alak, aki
ellene van a feminizmusnak és a globalizációnak, nemkülönben a liberalizmus
jelenkori változatainak és az ún. posztmodern hablaty-handabandázásnak,
példának okáért. (Nem ismerős, barátaim?)
Pozsonyi Ádám Keskeny
Károly élete és kora (2012) című munkájával sem többet, sem kevesebbet nem
tett, mint – mai magyar Mrożekként vagy éppen Karinthyként, kicsit műfajt is
teremtve – hősének kalandozásaival az ijesztően jelenkori-valóságos magyarhoni
lét tolongva egymás után sorakozó, nagy kérdésköreit helyezte nagyító alá. Úgy,
hogy közben a különc féle szellemi-morális mentőövvé válik – kapaszkodóvá a
bátorság, a haza, ember- és nemzettársaink iránti felelősség, a tisztességes
világkép: a hagyományos értékekben hívő, gondolkodó emberi lény csatatereinek
ingoványában. Az pedig, hogy ez az ideál humoros, időnként szürreális vagy
frivol kalandozások során juttatja érvényre önmagát, korunk bűne. Korjelenség,
ha úgy tetszik. Mert Keskeny Károly imígyen kommentálja, midőn barátja egy
kötekedő ismeretlenre hívja fel a figyelmét. „Én senkit nem láttam az előbb.
Nem volt itt senki emberfia.” Hiszen – „a mai ember voltaképpen nincs. A lelket
hivatalosan nem ismerik el, de igazából a testet se. A gének, tehát az ősök
szerepét pedig egyenesen tagadják.
Szerintük nincs
férfi és nincs nő. Nincsenek fajok. Nincs nemzeti karakter. Nincs sovány és
kövér. Nincs semminek jellege. Úgy gondolják, elég, ha rámutatnak valakire:
politikailag korrekt, vagy szélsőséges, és ezzel az illető le is van tudva. Voltaképpen
nincsenek emberek. Egyedül vagyunk.
Felszállnak a tömött
villamosra, próbálnak helyet keresni. „Rajtunk kívül nincs senki – szólt halkan
Keskeny Károly. – Borzasztó, borzasztó ez a magány.”
Ilyen víziókból
születik az irodalom. Ma, itt, Magyarországon."
Domonkos László, HITEL, 2016. február
"Még mindig hiszünk egy lehetséges szép új világban, pedig a haladás érdekében elkövetett aljasságok már annyi csalódást okoztak. Szinte egész értelmiségünk, azon belül mai irodalmunk is, lelkes hódolója valamelyik globális megváltó ideológiának, globális népbutító naiv tanmesének. A mindenkori hatalom pedig lassan már mindenkit bedarál, megvesz. És egyre olcsóbban. Valóságtudatunk azonossá vált a média által sugallt világképpel. Már rég nem gondolkodunk, csak szánkba tett véleményeket harsogunk vissza. A mai világ mindenek feletti abszurditása kívánt valóságként jelenik meg számunkra. Már átformáltak minket, már jól is érezzük magunkat új kényszerzubbonyunkban. Ezért jó a lelkiismeretünk. Íróink is szép sorban és rendben letáboroztak egyik-másik, de lényegileg azonos szempontú szekértábor mellett, s annak védelme alatt, illetve annak érdekében gondolkodnak, írnak. De egyre inkább csak heherésznek. Az elmúlt száz évben egyre gyorsabb ütemben “tökéletesedő” világunkban, a magukat rosszul érző írók száma ijesztő mértékben megcsappant. Mára szinte a nullával vált egyenlővé. A magyar írótársadalom is már csak a formán vitatkozik, de a lényeget illetően nem hajlandó többre az udvari bolond szerepénél. Hiszen annak felelősség nélkül “mindent szabad”, és “bátorságáért” mindenkori ura még busásan meg is fizeti. Az élet, a maga tiszta, nyers, de egyben szép valósága már csak alig valakiket inspirál. A vértelen irodalom önmagába fordulva, önmagával játszik, onanizál. Már csak szövegek vannak és plakátfestések. Utána pedig mindenki várja a banki átutalást.
Pozsonyi Ádám életének eddigi 37 éve az őszinteségről, a gondolkodás bátorságáról szól. Publicistaként éppen úgy, mint szépíróként nem görbe tükröt tart elénk, csak nekünk már a normális tükör tűnik görbének. A normalitás hat abszurdként. Ez voltaképp munkássága fő üzenete is.
A groteszket a maga tisztaságában talán ma ő képviseli egyedül irodalmunkban. Közismert alteregója, Keskeny Károly - az utolsó hazai ködlovag és hivatásos reakciós – figurájának megteremtésével sikerült megalkotnia valami olyat, ami már nagyon hiányzott korunk selejtes szépprózájából.
Jó mesterektől tanult. Chesterton, Hasek, Mrozek, Mikszáth, Kosztolányi voltak példaképei. De közel állnak hozzá a XIX-XX. Század fordulójának hazai ködlovagjai (a Cholnokyak, Lovik) is. Nála a szó és tett azonossága még alapvető. Apor Péter kifejezésével élve, nem kér a “nájmódik”-ból, noha nem is visszavágyódásról van szó esetében. Példaként idézi a múltbeli helyzeteket, szokásokat, történéseket. Tudja, hogy nincs vissza, csak előre, de éppen az egyre rohamosabb elbutulás, korcsosulás miatt, sokszor kifejezetten kihívóan, szinte kérkedően, a szó legnemesebb értelmében mer reakciós lenni."
Bognár József utószava Pozsonyi Ádám Jönnek a kispolgárok c. kötetéhez. (2006)
"Pozsonyi Ádám a jelenlegi magyar próza egyik méltánytalanul mellőzött szereplője, pedig az egyik legérdekesebb és legértékesebb szatíra- és groteszkszerző. Ha jól olvassuk sorait, van benne egy csipet szomorúság mindig, valahol a sorok közé elrejtve, bár ő maga sosem sajnáltatja magát, vagy a kort, amelyben él. Ezért nem is tehet mást: kineveti és nevetségessé teszi a hivatalos irodalmat (is) és azt az embertelen és érték nélküli kort, amelyben élünk."
Dr. Nagy Csaba Attila, 2012
Bognár József utószava Pozsonyi Ádám Jönnek a kispolgárok c. kötetéhez. (2006)
"Pozsonyi Ádám a jelenlegi magyar próza egyik méltánytalanul mellőzött szereplője, pedig az egyik legérdekesebb és legértékesebb szatíra- és groteszkszerző. Ha jól olvassuk sorait, van benne egy csipet szomorúság mindig, valahol a sorok közé elrejtve, bár ő maga sosem sajnáltatja magát, vagy a kort, amelyben él. Ezért nem is tehet mást: kineveti és nevetségessé teszi a hivatalos irodalmat (is) és azt az embertelen és érték nélküli kort, amelyben élünk."
Dr. Nagy Csaba Attila, 2012
Dluhopolszky László karikatúrája 2002-ből