Csak kilógni lehet a sorból

Rendhagyó beszélgetés Pozsonyi Ádám író, művész, hadvezérrel a korszellemről és a korszerűtlenségről, a felforgató jobboldaliságról és a teret vesztett baloldalról, az élet alapvető törvényeiről és arról, hogy "a nagy humanista jelszavak is valójában csak tankok és hadosztályok."

Interjú a 888-on.
https://888.hu/article-pozsonyi-adam-csak-kilogni-lehet-a-sorbol

Nevem senki

Van ez a friss elmebaj – akarom mondani a fejlett nyugatról beáramló új szellemiség –, amelynek lényege, hogy tilos nemcsak rasszistának, sovinisztának, klerikálisnak és nacionalistának lenni, tehát mindennek, ami a jelen szétfolyó, keret nélküli, arctalan világát veszélyezteti vagy ellentétes vele, hanem újabban már szimplán tilos konkrét véleményt is nyilvánítani. Nem, ez így nincs kimondva, de jön. Érkezik. Már itt van a nyakunkon.

„Ez nekem tetszik.” „Számosan voltak.” „Magas növésű.” „Gyenge.” „Görbe lábú.” „Öreg.” Mindent tilos – mármint a beáramló, friss és haladó szellemű ideológia szerint –, ami karakteres, világosan körülírt, elkülöníthető és elkülönülő. Ami voltaképp önmaga. És nem valami kevert identitású, összemosott jellegű, kicsit ilyen, kicsit olyan, „ha jobban belegondolunk”.
Jó és rossz. Sötét és világos. Ami e konkrét nézőpont alapján tekint az univerzumra, az már reakciós.

Hogy honnan veszem ezt? Látom. Egy közeli ismerősöm egyetemre jár. Az egyetemi lapban – amely természetesen független kötődésű, tehát liberális – publikált cikkekeibe sorozatban ezen az alapon kötnek bele. Erre hivatkozva nem jelenhetnek meg.
„Véleményt közvetít.” Ez volt a konkrét vád. Amikor mesélte, először azt hittem, szórakozik. „Az előadáson zsúfolásig megtelt a terem.” Ez volt a kicenzúrázott mondat, amely úgymond kirekeszt, megkülönböztet és nem elfogulatlan. És azt természetesen korunkban nem lehet. Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől, de a sötétség erői azt akarják, hogy ez a különválasztás fokozatosan megszűnjön. „Minden relatív.” „Ki dönti el azt, hogy…” Ismert liberális (sötétségpárti) szlogenek. Mindent keverjünk és kutyuljunk össze! A fajokat, a nyelveket, a kultúrákat. A zenei műfajokat is.

Figyeljük meg: liberális (sötétségpárti) körökben mindig az az értékes zenekar, amely nemcsak úgy szimplán hard rock, szintipop vagy pszichedelikus rock, hanem amely „kevert”. Black-folk-noise. Funky-metal. Blues-rap-indie. Ne legyen konkrét, határozott választóvonal sehol semmiben!

Ismerősömmel futok össze másnap a buszon, s lévén az illető liberális – tegyük a kezünket a szívünkre, s lássuk be, bárki ismeretségi körében előfordulhatnak barmok, bocsánatos bűn –, így nem a politika, hanem a zene kerül szóba. Meg persze a múlt. Igen, a múlt, a régi, szép közös múlt, amikor még nem voltak a mai-hoz hasonló, mély ideológiai szakadékok, s a szovjet megszállás állandósága biztosította a középiskolás lét békés és felhőtlen nyugalmát.

„Melyik a legjobb lemezük szerinted?” „Hát…” – ötöl-hatol szabadelvű ismerősöm. „Ezt így nem lehet kijelenteni, mert van, akinek ez, ám esetleg egy másik embernek meg ezzel szemben az… És…”
Öt perc után meguntam. „Nyögd már ki, hogy szerinted melyik a legjobb lemezük! Nem a Dunába kell lőni valakit, akinek nem ugyanaz a jó. Nem a numerus clausus bevezetéséről beszélünk. Nem a padlások lesznek emiatt lesöpörve. Semmi következménye nincs neki, csak merjél már végre véleményt nyilvánítani.”
Ez vagy pedig az?
„Hát, voltaképp, ha úgy vesszük…”
Leszálltam.

Legutóbb egy  Magyar Hírlapban megjelent cikkem mellett egy okos kommentelő erre a jelzőre süvített fel: „csúnya nő.” Merthogy ilyet nem lehet mondani. Mert szerinte – gondolom – minden nő egyformán szép; báj, kellem és szerethetőség mértani pontossággal van elosztva a lakosság nőnemű tagjai közt, hogy senkit ne érjen hátrányos megkülönböztetés.
Félek a jövőtől. A nevem Pozsonyi Ádám. Fehér, heteroszexuális férfi. Még eljöhet az idő, amikor ezt kimondani már szélsőségnek számít.

Fentről le

(Bachmann Károly  (1874-1924) festménye)

Nincs bajom a Fankadelivel. (Uram, Teremtőm, de elegem van már, hogy mindig mindenhol rákényszerül az ember az elhatárolódásra vagy a felsorakozásra, különben nem kap tagságit a gittegyletben). Jó szándékú srác. A szöveg is úgy-ahogy megáll. De valamit ki kell mondani. Persze megint nekem.

Volt egy pillanat. Egy pillanat, amikor talán gátat lehetett volna vetni az egész jelenségnek. Megállítani. Vagy ha nem is gátat vetni, hát legalább jelképesen tenni ellene. Valami szimbolikusat. Ami erkölcsileg felmutat valamit. Mint amikor Zrinyi kirohant a halálba, még ha maga is tudta, hogy látszólag felesleges az egész. Igen, azt a pofont akkor le kellett volna kenni.

1964 (hónap, napot nem tudom), amikor a kis trónörökös Károly herceg, annyira belelkesült a lentről felbuzduló proli bomlasztáshullám – a beat mozgalom – „nagyszerűségén”, hogy haját behódolása jeléül gombaformára vágatta. És az uralkodó, a ma is „trónon” lévő II. Erzsébet, ahelyett, hogy akkora pofont kent volna le neki, hogy a fal adja a másikat, a négy gombafejűt lovaggá ütötte. Ezzel a lovagi cím értékét is devalválta, és kinyilvánította a világ feje tetejére állításának elismerését.

Egész a huszadik századik az volt a rend – a világ és az univerzum rendje – hogy az alsó kaszt másolja a felette lévőt. Hozzá idomul. Azt próbálja utánozni. Az alacsonyabb rendű, a kezdetlegesebb, a magasabbhoz, a felette állóhoz. A nagypolgár másolta az arisztokráciát – innen a sznob kifejezés eredete – a kispolgár a nagypolgárt, a proli a kispolgárt. Az Andrássy úti villák mind a nemesi kúriák koppintásai. Butított verziók. De a pofon nem csattant el. A pápa ma popdalokat gügyög, az iskolában a hülyéhez, a lemaradthoz igazodik a többség, az egészséges alkalmazkodik a hátrányoshoz, s egy fehér, közép-európai magyar gyerek a fekete, amerikai gettó-bűnözők formanyelvét vallja s teszi magáévá. És ezért lelkesednek. És nincs senki, aki felfogná, hogy ez beteg és életveszélyes folyamat.

Hej, az a pofon. Az nagyon kellett volna. Félek, most már késő.

Valaki valamikor mondott valamit (Na és?)

(Barangó -  QSS)

Az ember csak nézi, nézegeti. Hogy melyik oldalról is fogja meg. Melyik oldalról kapjon bele. Mint, mikor a kimúlt szarvasbika elterül a földön, s az arra sétáló erdész vagy kiránduló lassan járkálja a dögöt körbe-körbe, kapkodja fejét a legyektől, orrát elfacsarja a bűz, s miközben cipőjével imitt-amott belerugdos a tetembe, szívét átjárja valami fájdalmas szomorúság. 2010 július 17-én egy este lépett fel az ETA, a Kretens, a Pink Panthers, a CPg, és a Qss.

A budapesti Gödör-klub nem az a hely, ahol fontos dolgok történnek. Liberális pöcegödrökben sosem történik fontos dolog. Nem is történhet. „De hát Arthur, lázadj csak nyugodtan. Mi megengedjük neked!” Ezt mondja Eugeniusz bácsi Arthurnak, a fiúnak Mrozek Tangó című drámájában. Ezt mondja, vagy valami hasonlót, lusta vagyok leemelni a polcról és átlapozni az egész darabot, de elhangzik benne valahol. És ebben benne van minden.

Liberális pöcegödrökben sosem történik fontos dolog. Nem is történhet. Szabadelvű korunkban mellesleg sehol sem történhet fontos dolog. A rock and roll területén semmiképp. Ezt úgy általában senki nem hajlandó tudomásul venni, felfogni, vagy akár csak beletörődni. Valahol meg is értem. A negyven-ötvenes túlélő azért, mert egész élete ráment erre az egészre, s az átélt élményeken túl semmi kézzelfoghatót nem tud felmutatni. Hogyan is ismerné el? A tizenéves ifjonc pedig agyilag képtelen átlátni a világ jelenségeit, és soha ennyire manipulált nem volt, mint most, másrészt hogyan is vallhatná be önmagának, hogy egész kis szünidei lázadozása, együttes-póló hordása, bakancsozása, illuminált dalszöveg ordibálása az égvilágon senkire nem veszélyes. Senkit nem háborít fel. Senkit sem érdekel.

Sem a hatalmat, sem a rendszert, sem az „idősek” világát, ugyanis már a drága jó anyukája is hullarészegen fetrengett a Fekete Lyukban, az kapta meg, aki akarta, s a matematika tanára a szakközépben is tetoválásokkal karján oktatja a tananyagot.

Pedig nem ártana beletörődni. A rock a huszadik század második felének volt formanyelve. Fél évszázadig fontos volt, hatott a világra – legtöbbször károsan -, de mára éppúgy nincs jelentősége, mint a hangosfilmnek.

Szóval a budapesti Gödör-klub. Már hónapok óta jöttek-mentek a hírek holmi fesztiválról, ahol egybeterelnék a 80-as évek híres pesti punk-együtteseit. Azokat, akik anno, a Kádár-kor utolsó évtizedében jól megmondták a hatalomnak, amelyik ezt nem is túlzottan díjazta, és a három T választékából a tűrt és tiltott határmezsgyéjére tolta a zenekarokat, a CPg tagjait pedig börtönbüntetésre ítélte.

Jó nagy fullasztó hodály a Gödör-klub, a szellőztetés is megoldva, elfér benne a hatalmas tetem. A dög középen elterítve. Járják, járkálják körbe a népek. Rugdossák belé az utolsót. Pedig egy halottba azért nem illene.

Kezd a Pink Panthers. Félek, a fél tagság nem a régi, de hogy az énekes más, az biztos. És hát részben ő volt a lényeg. Az az előadás. Meg persze az a korszak, és a kis kultúrház, Kőbányán, ahol ezek a dalok elhangzottak, 1987-ben.

Az ehhez hasonló produkciókkal az a legfőbb gond, hogyha ugyanazt ugyanúgy csinálnák, annak sem lenne értelme, de sajnos sokkal rosszabbul csinálják. „Arra vagy te hivatva, hogy jól meg legyél szivatva!”

A CPg mindjárt az elején tapos a dögbe. Önnön tetemét rúgja lelkesen. És még csak fel sem fogják. „Erdős Péter a kurva anyád!” Erdős doktor, az MHV hajdani atyaúristene 1989-ben meghalt. Minek? Hogyan? Miért? Ja, hogy híres szám, sláger, meg nosztalgia? Én azt hittem punk-koncerten vagyunk, és nem a Fásy-mulatóban.

Az ETA maga a hullagyalázás. Vajon az Anarchia c. borzalmat is elvijjogják-e? (Anarchéjja, anarchéjja…) - morfondíroztam odafelé. Naná. Még szép. Mi az hogy! Mivel saját számuk nem nagyon van, gyenge feldolgozás estet láthatunk egy pocsék énekessel, mert Czeller Péter valamiért nem került elő, s egy idióta állt a mikrofon mögött. „Mindjárt felmegyek, s jobban eléneklem!” Mondotta mellettem Virág úr, akivel a 90-es évek elején igen kellemeseket söröztünk, de nem váltotta be ígéretét.

Kretens? Jó zenészek, átlagos számokkal, s jól adják elő. ’83-ban talán fontos volt. „Valaki valamikor mondott valamit, na és?” Nem hinném, hogy felfogták volna a párhuzamot. S legvégén jött meglepetésre a QSS, mely az egyetlen produkció volt az est folyamán, ami ütött. Aminek láttán az ember nem szégyenkezett. Helyettük is. Barangó szövegeiben szellemi töltelék van, s ez korokon átívelő hitelességet kölcsönöz a daloknak. „Anyagcsere-zavarunkat új elmélet magyarázza, vezényszóra ürítünk az össznemzeti latrinákra”

Osztálytalálkozókon semmi jelentős nem szokott történni. Az ember letolja a képét, farigcsál a múltnak teteméből, elcsomagolja a darabkákat, és eldiskurál régi, letűnt korokról, amikor még értelme volt ennek az egésznek, s amikor még az ember elhitte, hogy a rock and roll fontos. És benne persze ő maga is. És ezt – lássuk be - általában mindenki szereti.