Tekintetes úr



Aki netán kizárólag szépírói és vitriolos publicistai minőségben ösmeri szerény személyem, tán el sem hiszi - s ha mondják, még kétkedve csóválja fejét -, hogy ifjú koromban mily kitörő és vad lelkesedéssel vettem bele magam abba a személyiséggyilkos örvénybe, amit rock and rollnak hívnak. A 80-as évek közepe tájékán magam is csillogó szemmel vettem részt az akkoriban a bolsevik rendszer szeretetét punk vagy újhullám címszóval kivívó, rendkívül érdekes, rendkívül izgalmas és emellett rendkívül kártékony valaminek - állítom, hogy a fiatalság morális tartásán semmi nem vert akkora léket mint a rockzene -, s egy-két kérészéletű, inkább csak nevében létező formáció (AVO, MKT), majd egy hosszabb és életképesebb társulat (Kisangyal) után a módszerváltás környékén létrehoztam saját csapatomat, mellyel kétségkívül messzebb mentem el, mint bárki énelőttem, s olyan tartalmi-formai egységet hoztam létre, mely semmiféle nyugati szubkultúrában nem létezett. S nem létezik azóta sem. Nem mintha eme dicsőség az eladási példányszámokban, vagy a szakma elismerésén bármiképp is megmutatkozna.
Ennek a sajátos és érdekfeszítő históriának története olvasható itt - természetesen lábjegyzetekben.


Punkzenekar a nappaliban (1991-1992)


A zenekar elődjét - a kissé sajátos hangulatú Gecizők néven - 1991-ben alakítottam Szomszéd csávóval (Samodai Tamás), egy derűs délelőtt. A cél valami olyasféle volt, hogy rendkívül monoton és idegesítő zenét produkáljunk - elsődleges célként szerepelt a brutális, előtérben lévő basszusgitár -, olyat, ami a lehető legtávolabb esik, az un. "hagyományos" punk-rock világától - a hatások közt letagadhatatlan a The Stranglers, a Fall, a P.I. L., tehát a 70-es évek második felének angolszász art-punkja -, s ehhez a lehető legszélsőségesebb szövegeket társítsuk. Ámde mindezt úgy - s többek közt ez volt az, ami megkülönböztette a bandát többi csapattól -, hogy az egésznek legyen egy sajátosan közép-európai, groteszk, kispolgári jellege. (Nem véletlenül választottam a társulat logójának Svejket, a derék katonát.)
A legelső demót (Becsöngetünk és elfutunk) még ketten vettük fel egy Casio dobgép segítségével a nappaliban. (Mellesleg azok tán a csapat legjobb felvételei). Majd Szomszéd kiválása után Bánkival és egy Bondár Henrietta nevű leányzóval - akkori barátnőmmel -, folytattuk egészen 1993-ig. Ebben az időszakban is rögzítettünk két-három, kis jóindulattal demónak minősíthető felvételt, melyek többsége borzasztó pontatlan és széteső, ám ha jól jött ki a lépés, jó pillanatai is voltak a csapatnak, s minden technikai és hangszeres tudásbeli hiányosság ellenére sikerült kialakítani egy egyedi, és csak a zenekarra jellemző zenei és szövegvilágot.

Ekkor Bánki váratlanul kiszállt - rá jellemző volt ez a váratlan, s érthetetlen kiszállósdi, emlékszem, 1987-ben sem értettük, miért lép ki a Kisangyal-ból máról holnapra -, ámde visszajött Szomszéd. Ekkortájt igen sok ember megfordult a csapatban - a dobos posztján roppant nagy volt a lótás-futás: "Führer" (1993), "Olcsi" (1994-1996) -, de rajtam kívül Szomszéd volt az állandó figura, akivel aztán egy sokkal "zeneibb" világot alakítottunk ki, s a zenekar 1994-re egy koncertképes, "normális" csapattá nőtte ki magát.


A világmegváltás tévútjain (1992-1993)


Különös metamorfózison ment át a zenekar ebben az időszakban. Mind szöveg, mind zenei világát tekintve. A legelső "műsor" - amit még Szomszéddal ketten rögzítettünk -, azért lett olyan jó, mert igazából nem "akartunk" semmi egetverőt. Élveztük a dolgot, különösebb fennkölt mondanivalót sem akartunk mindenáron belepaszírozni, s hiányzott az a görcsös erőlködés, ami 92' második felétől '93 végéig majd jellemezi a csapatot. Szomszéd első kiválása után Bánkival fojtattuk (ki ekkor visszajött), s eleinte nem is volt gond. Megírtuk a máig közismert klasszikusokat (Becsöngetünk és elfutunk, Nyugdíjasnóta.), majd valamiért becsípődött nekünk, hogy amit mi csinálunk az nem eléggé formabontó - azt hiszem túl sokat hallgattam akkoriban a The EX lemezeit -, nekünk még inkább disszonáns és idegesítő hangzásra kell törekedni. Amivel nem is lett volna probléma, csakhogy mindez célként szerepelt, nem pedig ösztönösen, belülről jött.



Elkezdtük írni a szándékosan háromhangos, semmilyen hangnemben nem lévő, roppant fárasztó számokat, amire még rátett, hogy akkori barátnőm, aki a bandában a dobos feladatkörét látta el, gyakorlatilag semennyire nem volt ura a hangszerének. Így aztán élőben semmi nem jött vissza abból, ami a fejünkben, meg a kazettákon létezett. Meglepő mód mindezek ellenére sikerült megírni néhány olyan számot, melyek mai napig hatásosak, s az eredetiség meg az ötletgazdagság még ilyen körülmények, s ennyi év eltelte ellenére is mellbe vágják a hallgatót. (legyen több baleset!, Rohadjatok meg!, Rongáljuk meg a káros szobrokat! Stb.).
A görcsös erőlködés a szövegvilág változásán is nyomon követhető. A legelső korszak groteszk, kispolgári nihilizmusát - már amennyiben értelmezhető ez a különös kategória -, felváltotta a "komoly mondanivaló" mindenáron való hajszolása. Képtelen szörnyszülemények keletkeztek így, melyeket az ember mai fejjel suttogva is restell száján kiejteni. (Használja ki ezt a lehetőséget! Mélyhűtött ételek) A komoly üzenet világba kiáltásának szándéka már megvolt, csak a saját mondanivaló hiányzott rettenetesen.
Bánki aztán - mint fentebb írtuk -, ismét kiszállt, de ahogy azt már szintén említettük, visszajött Szomszéd. Időközben barátnőmet is sikerült meggyőzni, hogy a csapat érdeke megköveteli azt a megalkuvást, hogy normális dobossal lépjünk a világot jelentő deszkákra. Így a Pozsonyi Ádám: basszusgitár, ének, Samodai Tamás: gitár, "Führer": dob felállású csapat felvette az első valóban minőségi zenét rejtő élő demót - az élő szót muszáj kihangsúlyozni, mert noha a legelső anyag szintén minőségi volt, de ahogy már említettük, azon egy Casio dobgép szolgáltatta az alapot - az ex-Fegyelem basszusgitáros, Kövér (Kuli László) házi stúdiójában. Az anyag élőben történő bemutatására sajnos nem került sor, mivel "Führer" , a dobos, váratlanul kilépett a csapatból.


Útban a "szélsőség" felé (1993-1994) 

 
Komoly nehézségek árán új dobosra tettünk szert, mégpedig Thék Olivér (Olcsi) személyében. Majd miközben folytak a betanítás fáradtságos, s unalmas hetei, lassanként kezdett kikristályosodni egy új műsor, amelyből később a "Franczia forradalom" anyag született.
Mindez egy időben történt az én világnézeti változásommal, érésemmel. Erről a korszakról egy helyütt így emlékezem:


"1990-ben elindítottam egy amatőr lapot Genyó Szívó Disztroly néven, melynek így utólag visszagondolva egyetlen célja volt mindössze: jól lehúzni a keresztvizet mindenről, ami „illik”, ami „muszáj”, ami „kötelező”. A lap komoly sikereket ért el, s pillanatokon belül legenda lett - dicsérte a Mozgó Világ, a Magyar Narancs, írt róla a Köztársaság, hívtak rádióba, a tévébe, mindenféle autonóm meg anarchista megmozdulásokra - egészen 1994-ig, a Horn kormány hatalomra kerüléséig. Én kis naiv ugyanis azt hittem, hogy a lázadás felkent apostolai - hozzám hasonlóan - komolyan gondolják az úgynevezett polgárpukkasztást, meg azt, hogy „Minden rendszer rossz”, meg, hogy „Minden politikus hazudik”, és ifjonti hévvel elkezdtem támadni az új kormányt, a liberálisokat, meg az akkortájt kibontakozó, és őrjítő méreteket öltő tolerancia és másság-kampányt.
És ez az, amit nem kellett volna!
Éreztem, amint megfagy körülöttem a levegő. Ismerőseim hirtelen nem köszöntek vissza, a boltok a pult alá süllyesztették kiadványaimat, s pillanatokon belül megkaptam a fasiszta, náci, szélsőséges stb. jelzőket.
De nem baj, nem haragszom érte, sőt, még én tartozom köszönettel, ugyanis ennek hatására kezdett végre kinyílni a szemem, s lassanként rájöttem, hogy kik ezek az emberek, mit miért mondanak, s egyáltalán: Mi a fene folyik ebben az országban." 
(Előszóféle. Hogyan pukkasszunk liberálisokat? 2003, újra kiadás 2006.)
Egyre világosabban láttam az egész undrground mozgalom álszentségét, az un. alternatív kultúra összefonódását a bal-liberális körökkel, a különféle világmegváltó, anarchista mozgalmacskák véleményterrorját, s mindez egyre inkább lökött egy "haladás-ellenes" gondolkodás felé. Majd midőn apróbb kritikáimért kórusban ömlött fejemre a mocsok, a támadás, a gyűlölet, a kirekesztés, annál világosabban láttam az egész összefonódó rendszert, s annál erőteljesebben kezdtem el azt támadni. Az Úgy megvagyok hatva a Franczia forradalomtól műsor már ennek a folyamatnak a gyümölcse. "Inkább én tartozom köszönettel"- olvasható az idézetben. Ez nem csak azt jelenti, hogy ha nem esnek nekem kórusban, s nem rekesztenek ki mindenhonnan, akkor nem jutok el pillanatokon belül Szabó Dezsőig, hanem, akkor talán a Tekintetes Úr, az egész világon egyedülálló és páratlan eszmeisége sem születik meg.

Mindez a folyamat tartott 1994-ig, mikor is a zenekar a nevét a fentebb említett okokból Tekintetes Úrra változtattam, tehát innentől egy új zenekarról beszélhetünk. (Ez az időszak, amikor levedlettük a "punk" kitételt is. És itt ismételten aláhúznám, a Tekintetes Úr nem punk együttes, idestova két évtizede nem az. Letagadhatatlan, zeneileg a post-punk felől érkezik, de a Tekintetes Úr az a Tekintetes Úr. És szellemiségében Cseh Tamáshoz van köze, vagy Waszlavikhoz, nem az Aurórához.) Utoljára még elmentünk egy stúdióba, s felvettünk pár régi Gecizők számot, hogy azért legyen egy hivatalos anyag is, de azt már a megváltozott gondolkodásmódú zenekar rögzítette. Úgy is mondhatnánk, a Tekintetes Úr felvette az első hivatalos Gecizők demót. Megjegyzem a "Rongáljuk meg a káros szobrokat!" új verzióját - "különös tekintettel járjunk el a buzeráns Ginsberg felett / Verseit felejtsük el, Kerouac az meg itt intellektuelkedett" - nem is fogadta kitörő lelkesedéssel a magát függetlennek, meg tekintélyellenesnek tituláló anarcho-femino-vegeto csürhe, s azok az emberek, akik még pár éve lelkesen ujjongtak a "Különös tekintettel járjunk el a torz arcú Kölcsey felett" sorok hallatán (Hurrá! Éljen! Mítoszrombolás! Polgárpukkasztás! Botrány!) most zavartan ráncolták a szemöldöküket, s felhívták figyelmemet arra, hogy rossz úton indultam el, nem lesz ennek jó vége. Pedig akkor még csak a közép-európai kultúráról, meg Hasekről beszéltem, s nem a kultúrrendőrségről. Ettől függetlenül megérezték, hogy gondolkodásom a hagyományok meg az értékek tisztelete felé mozdult el, s agyukban az a kis vészjelző azonnal villogni kezdett: Tradíció-tehát érték-tehát nemzet-tehát ellentétes folyamatok a Mi céljainkkal, mely voltaképp egyenlő a MI uralmunkkal, s a magyarság megsemmisítésével.
A Kontroll-csoportos Kistamás László egyenesen így fogalmazott: "Waszlavik is így kezdte. Odáig fogsz eljutni, mint Waszlavik!". 
Nos, büszkén jelenthetem ki, azt hiszem már túl is szárnyaltam őt.



A franczia forradalom bűvkörében (1994-1996)

Mint már korábban említettem, igen jót tett nekem az a rengeteg mocsok, ami a fejemre ömlött ebben az időszakban. Az indulatok mindig felszabadítják az alkotó energiákat, s ahogy sorra értek a támadások "világmegváltó" körökből, egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyoma sincs a korábbi tétovázásnak (lásd: A világmegváltás tévútjain 1992-1993), s határozottan tudom, hogy mit akarok kifejezni, és milyen formát rendeljek mellé. 1994-95-ben Budára jártunk próbálni, s ahogy ott a szűk lukban szorongtunk, azt vettem észre, hogy hetek alatt egy teljes műsor állt össze. Az uraság barátja volt az első, amely megszületett a Franczia forradalom anyagból. A szöveget egy zuglói kiskocsmában mutattam meg Szomszédnak, s annyira tetszett neki, hogy kétszer is fel kellett olvasnom. A régies nyelvezet eleinte még csak poén volt az anarchisták kiakasztása céljából kifolyólag, de aztán egyre inkább kezdtem hinni benne. A "logót" is akkortájt cseréltük le. Svejket, a derék katonát felváltotta Göre Gábor, a lepéndi bíró. A közép-európai életérzés meg az abszurd maradt, de hangsúlyt kapott a nemzeti jelleg, és főleg a haladás-ellenesség, a "leragadtság". (Vesszen a haladás, vesszen a modernség, vesszen a nyugat!) 
Megjegyzem, ezzel egy csapásra stílusteremtővé váltam, mert nem tudnék róla, hogy ilyen zenét bárhol a világon összehoztak volna ilyen ideológiával.
A zenei világ - mely ebben az időben nyerte el végső formáját - legalább annyira része az "üzenetnek", mint a szövegvilág. Egy klasszikus zenét tanító ismerősömnek egyszer megmutattam pár számot, s legnagyobb ámulatomra egyáltalán nem fogta be a fülét, hanem nekiállt hosszan ámuldozni a különféle ilyen-olyan hangzatokon, melyek állítása szerint az ősi hagyományokon alapulnak, s nem a rockhoz van közük, hanem a hun és magyar dallamvilághoz. Ráadásul mindez ösztönösen.
Egy biztos, az általam lefogott disszonáns hangzatok és sehol másutt nem hallható bizarr dalszerkezetek a lehető legtávolabb állnak a mind a megszokott angolszász rock-sémáktól, mind a "hagyományos" német alapú tánczenétől.
A szövegek is fokozatosan mélyültek, s megjelentek a magyar történelmi sorskérdéseket boncolgató darabok (Megható, Kínos, Érdekli a fenét!), de a többsége világnézeti indíttatású volt (Egy kis félreértés, Szabadság, egyenlőség, stb. , Szeretem a másokat!) Itt vált az is szokássá, hogy egy Tekintetes Úr műsorban mindenképp szerepelnie kell egy Ady feldolgozásnak is. Ady habitusa igen közel áll hozzám, s dölyfös magyarságversei remekül illeszkednek a zenekar image-jához is, azonkívül külön szín, hogy Ady prozódiája teljesen más ritmusú, mint a saját szövegeim, s remekül lehet őket kántálni. Az Esze Tamás komája volt az első a sorban, s kár lenne tagadni, páratlanul sikerült. Elképesztő indulat meg energia van abban a számban.
A lemezfelvétel is jól lett időzítve. Amint összeállt a műsor, s eltelt annyi idő, hogy beérjenek a dolgok, máris lehetőségünk nyílt a felvételre. Egy nap alatt nyomtuk fel, s még egy napot szántunk a keverésre. A keverést mellesleg én végeztem saját kezűleg, ezért annyira jók a hangszeres arányok. A legtöbb keverősnek tudniillik semmi érzéke az ilyen zenéhez, képtelen megérteni, hogy egy banda miért akar máshogy megszólalni, mint ahogy a többi csapat a rádióban, s mindenáron jobban akarja tudni, hogy mit akarsz. Szinte harcolni kell, hogy a pénzedért azt halld vissza, amit kitaláltál. Én egy rövid erőpróba után kijelentettem, hogy mutassa meg a négy legfonatosabb gombot, aztán menjen ki a teremből. Így is lett...

Egy disznóól, mely nem lett felépítve (1997)


A Franczia forradalom anyag - mely megjelent műsoros kazettán is, ha jól emlékszem 300 példányban, s legnagyobb meglepetésünkre pillanatok alatt elkelt - megjelenése után szinte azonnal nekiálltunk az új műsor összeállításának.
A Feljegyzések a disznóólból eredetileg egy koncept-anyag lett volna, mely egy képzelt disznóvágás köré csoportosította volna a dalokat. Vezérfonalként a szabadelvű eszmék álságos voltát akartam kidomborítani - minden bizonnyal erősen hatottak rám a hivatalos politikából, ill. az elvileg független és tekintélyellenes undergoundból [megjegyzem, az undergroundban (csekély kivételtől eltekintve), ha baloldali kormány van hatalmon, ha jobboldali, kizárólag a jobboldalt támadják] párhuzamosan áradó elviselhetetlen mennyiségű ballib agymosás - megtűzdelve idézetekkel, felolvasásokkal, hangokkal, zörejekkel. 
Azt ugye mondanom sem kell, hogy egy effajta nagy formátumú vállalkozás rögzítésére a Fix-stúdió (A Fixa Idea együttes saját stúdiója) alkalmatlan volt, nem beszélve a kemény két napos időtartamról, amennyit a felvételekre szántunk.

S ehhez még hozzájárult, hogy gitárosunk, a Szomszéd csávó viharos gyorsasággal - és meglepő váratlansággal - helyezte előtérbe biológiai feladatait a szellemi kötelezettségeivel szemben, s egy nap bejelentette nősülési szándékát. Csak néztünk. Hogy gyerekről beszélt-e, arra már nem emlékszem, mindenesetre nincs kizárva, hogy ez a témakör is elhangzott, lévén azóta már (ha információim nem avultak el) a hatodiknál tart. Mindenesetre a próbákat igencsak ritkán látogatta, Olcsi a dobos meg - megérezvén, hogy a fegyelmező erő, mely lustaságait és linkségeit úgy-ahogy kezelni tudta, immáron felére apadt -, gyakorlatilag beszüntette a közösségi életet.

Brutális volt az a korszak, Szomszéd, azt el kell ismerni, nehezen mondott le a zenélésről. Akarta ő, csak a körülmények nem engedték. Esküvő után vidékre költözött, s mi Tiszafüredre voltunk kénytelenek próbákra járni. A kert végi sufniban nyomtuk a számokat - félek, a teljes család vattával a fülében járkált ezalatt - s csak annyi emlékem van a fogadtatásról, hogy egy ízben a szomszéd telekgazda kedélyes arccal átcammogott hozzánk, leült a fonott székbe, s végtelen derűvel arcán nekiállt lelkendezni, hogy mennyire elképesztően szép és jó zenét is játszunk, mily felemelő ezt neki hallgatni, míg a petrezselymet meg a babot látja el karókkal. Jóleső örömmel hallgattuk, néha elégedett arccal néztünk össze, s csak akkor kezdett el gyanús lenni a dolog, amikor az egyik számot külön kiemelte, hogy hú, hát az a legszebb, legbájosabb, legmegnyugtatóbb darab. Lévén, hogy a „Karszalag” című dalról volt szó, mely tán az összes közt a legdisszonánsdabb gitártémával bír, lassan leesett, hogy ironizál az öreg. Mi persze megsértődtünk, kazettát, azt nem vett, és a próbától is elment aznapra a kedvünk.

Amúgy a fiatalokból álló „alter” közönség sem tudott mit kezdeni velünk. Sem a zenét nem értették, sem a szövegvilágot, a kettő egyidejű voltát meg még kevésbé. A „punkoknak” mi nácik voltunk - az a sok birka anarchián meg lerészegedésen kívül semmi másra nem volt kíváncsi - a skinheadeknek punkok, s azaz értelmiségi, az abszurdra is nyitott, ámde a ballib agymosást szívből rühellő művész-intellektuel réteg, meg a lábát nem tette be azokra a helyekre, ahol mi felléptünk. Már csak életkori indíttatásból sem. 
De hát, mi sosem szerettük a könnyen besorolható, átlagos dolgokat.
Ilyen körülmények közt vágtunk neki a felvételnek, és hát az olyan is lett. Kár, mert remek számok szerepeltek a műsorban, még ha az ideológia arány mai szemmel már kissé direktnek is tűnik.
Egyszer, ha az Isten is úgy akarja, újra nekimegyek a dolognak.
A tizenvalahány felvett számból nyolcat - amelyet úgy-ahogy sikerültnek éreztem - pár próbafelvétellel megspékelve - ki is adtam kazettán „Krónikás ének a tolerancia éveiből” címmel, ha jól emlékszem 100 példányban.

A zenekar klasszikus korszaka ezzel gyakorlatilag le is zárult. Szomszéd csávó nemcsak a Tekintetes Úrból, hanem magából a zenei életből is kiszállt, Olcsi pedig addig sem volt szellemileg a társulás része.
A klasszikus felállás utolsó koncertjét 1997 őszén, Egerben adta a MÁS-klubban, meg nem mondom már milyen csapatok társaságában , s ha jól emlékszem, a publikum nem nagyon díjazta tevékenységünket.
A Feljegyzések a disznóólból műsor egyik „klasszikusát”, az Új moslék dicsérete c. számot, felkérésre 2006-ban újravettem (más felállásban) a Bikini stúdióban, s a felvétel meg is jelent a Hősök vére - 1956 válogatásalbumon.


Zsandárt közterekre, kalodát és bitót! (1998-2000)


Szerencsétlenkedtünk még Szomszéddal egy darabig, de be kellett látnunk, nem megy a dolog. A zenekar normális működése az ő részvételével sajnos nem tartható fenn. Nagy gondban voltam, mert Szomszéd volt azaz ember, kivel gyerekkorom óta egy hullámhosszon voltam - a név is onnan származik, hogy mivel ő a szomszéd lépcsőházban lakott, ifjú hölgyismerősöm egy ízben e szavakkal kommentálta megjelenését: „Itt van megint a Szomszéd csávó” -, összes korábbi csapatomban együtt zenéltem vele (A Kisangyalban éppúgy ő volt szellemi vezető, mint ahogy később a Tekintetes Úrban én), s számomra ő nem pusztán csak egy gitáros volt
Ráadásul pont ez volt az a korszak, amikor a zenekar munkássága elkezdett hatni, s mind szélesebb körben vált ismertté. Nem pusztán, mint együttes, hanem, mint gondolkodásmód és világlátás. 
A Tekintetes Úr hatására egy önálló stílus jött létre - képzelem, mennyire szerettek érte - amit én (nem teljesen helyénvalóan) antiliberális-punknak kereszteltem el.

Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy lakásom átjáróház lett, zarándokhelye az újra, másra, a hivatalostól eltérőre vágyó ifjaknak - ebben mellesleg a Genyó Szívó Disztroly sikerének is komoly szerepe volt. Majd minden héten becsöngetett valaki, hogy megmutassa csapatának felvételeit, tanácsot kérjen tőlem, fénymásolt fanzinját tolja orrom alá, vagy csillogó szemmel megvitassa velem az underground mozgalom válságának jeleit.
A Csinovnyik halála, Erkölcsrendészek, Szemüvegesek, Gyilkos Zsír, Károly bácsi, Matuska Szilveszter Pajtásai (MSZP), Laura Torzulásai. Ez volt az első hullám, majd jött az Élettér-Elmélet, a Vasárnapi Újság, s utánuk a ma is létező Csermanek Lakótelep meg a Das Kapital.

A Tekintetes Úr meg, mely ezt az egészet elindította, mint mondottam, nem volt üzemképes. Idegesített, kár lenne tagadni. 
Azt hiszem ez lehetett az oka, hogy végül elfogadtam egy zenész ismerősöm invitálását, hogy a stúdiójukban vegyünk fel egy lemezt, majd ő basszusozik rá, csak írjam meg hozzá a számokat. A felvétel ideje persze szűkös volt, s ennek a görcsös kapkodásnak eredménye, azaz anyag, mely 2000 őszén „Seregesen senkik jönnek” címmel jött ki, ezúttal CD formátumban. (A számok egy részét szabályosan a felvétel megkezdése előtt fejeztük be.)

Nem szeretem azt a lemezt, mert a kapkodás, meg a görcsölés szinte sugárzik belőle. (Nem beszélve ugye a dobgép hangzásról, melyből szintén ki lehet hozni jó dolgokat, ám a Tekintetes úr hangulatához az élő dob jobban illik.) Ráadásul Mecseki Tibi - ő a fentebb említett úr - noha elsőrangú zenész - pusztán technikai értelemben ennyire képzett muzsikussal soha nem dolgoztam még együtt - egész más stílusban volt otthon, így aztán fura végtermékek jöttek létre. Ha az első négy szám után (Rendet!, Beszéljük meg, A jó ember, Holocaust-kassza) az ember rögtön az utolsóra ugrik (Seregesen senkik jönnek), príma a lemez, meglepőn jól szól, s a hallgató szinte elbúsul, hogy miért is nincs most ebből több. Ám ha végigszenvedi az ötödik és kilencedik szám közötti négyet, tán az élettől is elmegy a kedve. Nem akarom ezt a Tibire fogni, az én hibám.
Félek amúgy, máig ez a legismertebb Tekintetes anyag, lévén a terjesztés elég profi volt, meg a slágernótát, a Rendet, Nagyferó jó párszor leadta a Pannon Rádióban. Emlékszem Feró mesélte is anno, hogy egy ízben betelefonáltak a kerületi rendőrkapitányságról, hogy Igen, végre egy együttes, mely a rendről énekel, s nem a huligánkodást propagálja.


Egyetlen kritika jelent meg róla - a Tekintetes Úr több évtizedes tevékenységéről eme ostoba és rosszindulatú íráson kívül soha nem jelent meg semmi - a Metal Hammer oldalain. Az illető aki írta egy kukkot sem értett belőle - nemcsak a Tekintetes Úrból, a fickó magáról az art-punk műfajáról sem hallott soha (Captain Beefheart, The Stranglers, The Fall, Mekons, Scars, Swell Maps, Wire, PIL, Devo stb.), és szellemi horizontja megrekedt a médiabarát csapatok színvonalánál -, nem is igen próbálta megérteni, ám ezek ellensúlyozása végett rengeteg rosszindulatot halmozott fel kis irományában. Biztos zavarta szegényt mind a dúdolható refrének feltűnő hiánya (forma), mind a dalokból áradó haladásellenes túlfűtöttség (tartalom). Mindegy....


Imre kertész felképelése (2001-2005)



Eltelt pár év, s én újra kezdtem hiányát érezni a zenekarosdinak, így kb. 2001 környékén csapatot kezdtem verbuválni. Mivel Szomszéd Csávót képtelenség volt kirobbantani tiszafüredi elvonultságából, egy bizonyos Fazekas Árpi személyében találtam meg azt az embert, akivel - úgy tűnt - tovább tudom vinni a dolgot. 
Volt is pár koncert, de aztán őt is megkörnyékezte a nősülési láz. De legalább összehoztunk pár új számot, melyeket később az "Énnekem már nincsen szinte semmi vágyam" c. maxin (EP-n, kislemezen? Sosem voltam ezzel tisztában) adtam ki. (Énnekem már nincsen szinte semmi vágyam, Ez a világ rendje!)
Árpi távozása után érkezett "Tócsa" (Szentmihályi Attila), akivel szintén adtunk pár koncertet, majd az ő életében is megjelent a "nő". 
(Ha valaki úgy érzi, belátható időn belül nincs esélye nősülésre, lépjen be a Tekintetes úr zenekarba, garantált a féléven belüli boldogító igen.)
És ez volt az pont, amikor úgy döntöttem, elég volt ebből az egészből...

(Bencze Tibor, Vásárhelyi Zoltán, Pozsonyi Ádám)

10 év kihagyás után

 
"Most van az életemben egy olyan szakasz, amikor „ráérek” erre. A Keskeny-regényt befejeztem, és konkrét írói terveim a következő pár hónapban nincsenek. Ráadásul a sors játéka folytán most találkoztam olyan valakivel, akivel együtt tudok zenélni. Én mindig azt hangoztattam, hogy a zenekar akkor oszlott fel, ha én kijelentettem, hogy vége. Ilyet ugye soha nem mondtam. A zenekar nem oszlott fel, csak nem működött. Nem volt kivel, és abban sem voltam biztos sokáig, hogy van kinek. Bár ahogy nézem, az évek alatt klasszikussá vált az együttes, és azok a gondolatok és ötletek, amiket ezelőtt 15-20 évvel - kimondani is ijesztő! - a színpadról hangoztattam, azok mára beértek. Van rá igény, és a jelenben kézzelfoghatóbb és tapinthatóbb az a problémafelvetés, ami a 90-es évek közepén csak hitetlen fejcsóválást váltott ki."

(Korunkban az a legnagyobb elismerés, ha valami érdekel még valakit - reakcioinfo.blogspot com)

Az alábbi interjúrészlet 2014 nyarán jelent meg a fentebb említett oldalon. Egy év, egy teljes év telt el úgy, hogy a zenekar ismét működött. Működött, és nem nosztalgia koncerteket adott. (Köszönet érte elsősorban Bencze Tibornak, aki valódi alkotói társnak bizonyult, és nagyon jó számokat írtunk ketten.) Mindig hangoztattam, nincs szomorúbb, mint, amikor egy csapat a múltjából él, és a fiatalabb generáció tagjai udvarias vállveregetésekkel nyugtázzák, hogy hát igen, valaha milyen izgalmas meg jó is volt az illető csapat. Ő is hogy szerette annak idején.

 (Egy lelkes zenerajongó úr, jómagam, valamint Bencze úr)

Magam sem hittem volna, hogy összeáll még egy lemez is. Mely nemcsak, hogy friss, hanem minőségében odatehető a legelső lemez mellé. Miközben a jelennek szól, s érezhetően egy évtizedekkel idősebb Pozsonyi Ádám. Folytatása valaminek, és mégis más. Érettebb. Ez lett a Kínos történetek. (Mely mellesleg egy koncept album, és egy osztály találkozó történetét dolgozza fel. Sok év kihagyás után emberek jönnek össze egy kocsmában, és mindenki mondja a magáét. A saját életét. Élményeit, tapasztalatait sorolja. Ez maga a lemez. Minden bizonnyal ez elsőre nem esik le sokaknak, ám ha a borítót, a számcímeket, meg a dalok egymásutáni sorrendjét nézzük, összeáll a kép. A kis hangjátékokat én magam írtam, és Mecseki Tibor barátom és én adjuk őket elő.) Hinnye!

 
Egy írás, mely a Lángoló gitárok oldalon jött le, s számról számra megjegyzésekkel látom el a dalokat!
http://langologitarok.blog.hu/2015/04/13/kinos_tortenetek_tekintetes_ur-lemezpremier#more7364154

A Tekintetes Úr a facebookon:
https://www.facebook.com/TekintetesUr 


Mint a mellékelt képen is látható, megjelent - és kézben fogható - a Tekintetes úr új albuma, a "Kínos történetek". Mely 10 év után jött ki, s nem vallottunk vele szégyent, mert minőségében bátran odatehető a legelső album, az "Úgy megvagyok hatva a franczia forradalomtól" mellé.
Kérünk mindenkit, hogy támogassa a zenekart egy eredeti CD megvásárlásával. Tekintetes album piszok ritkán van, s ahhoz, hogy a következő is megszülessen, a hölgyek és urak lelkesedése is szükségeltetik. (Arról nem beszélve, hogy baromi jó lett!) Hinnye!

(Érdeklődés a pozsonyiadamandras@gmail.com címen. Rendelés tényének fennforgása esetén a postaköltséget a zenekar állja!)



Alkalmi zenekarok és más effélék

Részt vettem a kilencvenes években – akkor valahogy nagyon ráértem mindenre – több alkalmi formációban is. Ezek egy része valóban, szó szerint alkalmi volt és vagy valamely fesztiválon való szereplés, egy ráérős délután, valakinek a felbosszantása, vagy (ami leggyakoribb volt) valamely általam kiadott kazettaválogatás adta az apropóját (Károly bácsi, Gyilkos Zsír, Szemüvegesek, Durbints Sógor stb.), ám legismertebb, leghosszabb életű és – lássuk be – a legnagyobb poén a "legendás" Szókimondó Szövegek volt...

A zenekar – mint voltaképp maga az egész punkmozgalom – az ellenkezés, a szembenállás szülötte volt.

A ’90-es évek első felében jelentek meg az általam később “óvodás-punk”-nak titulált zenekarok. Mi “öreg”, nyolcvanas években szocializálódott arcok csak néztünk. Hozzá voltunk szokva ugyanis, hogy egy punkegyüttesnek van valami üzenete, képvisel valamit (a nihilt felvállalni is a képviselése valaminek). Ne adj Isten, valami ellenzéki alapállásból szemléli a világot, s a hatalommal való packázással, az illik-muszáj dolgok froclizásával tölti mindennapjait.

Alvin és a Mókusok, Fürgerókalábak, Macskanadrág, Keserű giliszta, Aljas kúszóbab stb. Már a nevekből is árad az általános iskola alsó tagozatának szellemisége, amire a “bepisiltem, bekakiltam, túrom az orrom, berúgtam, fingok, hányok” szövegvilág csak rátesz egy lapáttal. És mindezt ők persze holmi lázadásként tálalták az egyre fiatalabb korosztályból verbuválódott publikumnak
Némelyik még akkurátusan rá is nyomtatta a borítóra: "Szókimondó szövegek". (Jut eszembe: Hatóságilag Tilos! Mer’ hogy egy ilyen zenekar is van. Jó vicc.). No, hát innen jött az ötlet.

A Barackca volt az első a sorban, ami a szó szoros értelmében sokkolt. (Bár, ha igazságosak akarunk lenni, a Hisztéria pár évvel korábban már megközelítette ezt a szintet, és Pataky Toncsival szemben nem lenne korrekt elvitatni, hogy ő volt eme esztétikai-szellemi mélyrepülés előfutára, nem véletlenül csináltam szegényből hülyét a Genyó Szívó Disztroly hasábjain 1991-ben. De hát Toncsi még a 80-as években volt ifjú, s bármekkora érzéke is volt hozzá, ennyire igénytelen nem tudott lenni.) 
Valami fesztiválon léptünk fel valahol Pest határában - ’95-96-ban lehetett ez -, s világosan emlékszem, hogy ültünk ott Szomszéddal a széken és nem tudtuk sírjunk vagy röhögjünk. Nem akartuk elhinni ugyanis a látványt. Az a zene! Az a szöveg! Az a színpadi mozgás! (Az együttes legismertebb számának alábbi a szövege: “Mocskos BKV, sálálálá, mocskos BKV sá-lálálálálá” No, hát eme hullámra való reflexióként született meg a Szókimondó Szövegek együttes.

Összegyűltünk egy ismerősömmel a konyhában (Herczeg Péter, más néven “Hetedik” az akkor “fénykorát” élő Erkölcsrendészek énekese), s egy délelőtt összedobtunk egy műsort, mely azt a találó címet kapta, hogy “Drogot, piát, anarchiát”.

A lényeg az volt, hogy gyermeteg szövegeket írjunk, a lehető legelcsépeltebb zenére. Elég vád ért addig - s azóta is -, hogy az általam írt muzsikák primitívek (ezt legtöbbször azok állították, kik gitárt nem vettek még életükben kézbe, s abban a tévhitben éltek, hogy a telten megszólaló gitárcsattogást - lásd: Ramones - technikailag nehezebb előállítani, mint a disszonanciát.), úgyhogy gondoltam, ha közhely kell srácok, hát kaptok közhelyt. A gitáron az un. “kvint” lefogást alkalmazva huszonöt számot írtam két nap alatt, megtetőzve mindet egy frappáns refrénnel.
A baráti kör az hetekig röhögött.

De ha lúd, legyen kövér. Egy rakás fesztiválra is beneveztem a csapatot (Hetedik basszusozott, én gitároztam, s legtöbbször Joe bácsi dobolt a Csinovnyik halálából). A siker frenetikus volt. Beütött az amire számítottam. A kis hülyék egész egyszerűen nem vették észre, hogy ez gúny. Kezükben műanyagkannával, hullarészegen, átszellemült arccal skandálták, hogy “Drogot, piát, anarchiát, ettől lesz majd szebb a világ!"

Kazettát is adtam ki. A “Drogot, piát, anarchiát!” kazettából (fénymásolt borító, otthoni másolás) vagy hatszáz darab elkelt, pedig kizárólag a Headbanger terjesztette. Én csak röhögtem. Ha nem veszik észre a kis hülyék a svindlit, s mindazért még fizetnek is, nekem jó! (A nagyobb hatás kedvéért a kazettaborítóra az alábbi zenekari tagságot tüntettem fel: Anti-náci Ádi: Gitár, ének, Polgárpukkasztó Péter: basszus, Lázadó László: dob. Még ez sem tűnt fel.) 

Kiadtam a második műsort is, az “Áruló punkok” címűt, aminek a B oldalát már egyedül rögzítettem, dobgéppel. (A szövegek kétharmadát én írtam, a maradékot Hetedik követte el. De jókat írt a srác.)
A címadó szám azokról a punkokról szól, akik abbahagyták a lázadást és beálltak a sorba, a szürke kispolgárok közé. “Bakancsukat rég eldobták / Tarajukat levágatták / Bőrdzseki a szekrénybe / jelvények meg melléje. Áruló punkok, köpök én rátok!”
Ebből is elment több száz...

Egész addig “futott a szekér”, amíg valami interjúban vagy olvasói levélben (meg nem mondom már hol) elárultam, hogy ez csak egy blöff.
Nekem meg közben más dolgom is akadt, nem nagyon értem már rá vele foglalkozni, a másolgatásból is elegem lett, úgyhogy szép lassan elaludt a dolog. Mindegy, amíg volt, jót szórakoztunk, és máig kellemes bizsergés tölt el, s mosoly fakad orcámon, ha rágondolok.


ALBUMOK

Úgy meg vagyok hatva a franczia forradalomtól! (1996)
Feljegyzések a disznóólból (demo, kiadatlan, 1997)
Seregesen senkik jönnek (2000)
Énnekem már nincsen szinte semmi vágyam! / demo (2005)
Kínos történetek (2015) 



VÁLOGATÁSLEMEZEK

Tekintetes Úr:

Genyó Szívó Disztroly Punkválogatás I.
Genyó Szívó Disztroly Punkválogatás II.
Hősök vére /2006)
A Punk album (EMI, 2009)
FÖLDALATTI válogatás-CD

Kisangyal:

Pajtás daloljunk Z (Magyar punk 1981-1988)
Trottel records – TR104LP 
B / 2, 3.
Virsligyár (demo, 1986)
Budapest (demo, 1987)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése