Nevem senki

Van ez a friss elmebaj – akarom mondani a fejlett nyugatról beáramló új szellemiség –, amelynek lényege, hogy tilos nemcsak rasszistának, sovinisztának, klerikálisnak és nacionalistának lenni, tehát mindennek, ami a jelen szétfolyó, keret nélküli, arctalan világát veszélyezteti vagy ellentétes vele, hanem újabban már szimplán tilos konkrét véleményt is nyilvánítani. Nem, ez így nincs kimondva, de jön. Érkezik. Már itt van a nyakunkon.

„Ez nekem tetszik.” „Számosan voltak.” „Magas növésű.” „Gyenge.” „Görbe lábú.” „Öreg.” Mindent tilos – mármint a beáramló, friss és haladó szellemű ideológia szerint –, ami karakteres, világosan körülírt, elkülöníthető és elkülönülő. Ami voltaképp önmaga. És nem valami kevert identitású, összemosott jellegű, kicsit ilyen, kicsit olyan, „ha jobban belegondolunk”.
Jó és rossz. Sötét és világos. Ami e konkrét nézőpont alapján tekint az univerzumra, az már reakciós.

Hogy honnan veszem ezt? Látom. Egy közeli ismerősöm egyetemre jár. Az egyetemi lapban – amely természetesen független kötődésű, tehát liberális – publikált cikkekeibe sorozatban ezen az alapon kötnek bele. Erre hivatkozva nem jelenhetnek meg.
„Véleményt közvetít.” Ez volt a konkrét vád. Amikor mesélte, először azt hittem, szórakozik. „Az előadáson zsúfolásig megtelt a terem.” Ez volt a kicenzúrázott mondat, amely úgymond kirekeszt, megkülönböztet és nem elfogulatlan. És azt természetesen korunkban nem lehet. Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől, de a sötétség erői azt akarják, hogy ez a különválasztás fokozatosan megszűnjön. „Minden relatív.” „Ki dönti el azt, hogy…” Ismert liberális (sötétségpárti) szlogenek. Mindent keverjünk és kutyuljunk össze! A fajokat, a nyelveket, a kultúrákat. A zenei műfajokat is.

Figyeljük meg: liberális (sötétségpárti) körökben mindig az az értékes zenekar, amely nemcsak úgy szimplán hard rock, szintipop vagy pszichedelikus rock, hanem amely „kevert”. Black-folk-noise. Funky-metal. Blues-rap-indie. Ne legyen konkrét, határozott választóvonal sehol semmiben!

Ismerősömmel futok össze másnap a buszon, s lévén az illető liberális – tegyük a kezünket a szívünkre, s lássuk be, bárki ismeretségi körében előfordulhatnak barmok, bocsánatos bűn –, így nem a politika, hanem a zene kerül szóba. Meg persze a múlt. Igen, a múlt, a régi, szép közös múlt, amikor még nem voltak a mai-hoz hasonló, mély ideológiai szakadékok, s a szovjet megszállás állandósága biztosította a középiskolás lét békés és felhőtlen nyugalmát.

„Melyik a legjobb lemezük szerinted?” „Hát…” – ötöl-hatol szabadelvű ismerősöm. „Ezt így nem lehet kijelenteni, mert van, akinek ez, ám esetleg egy másik embernek meg ezzel szemben az… És…”
Öt perc után meguntam. „Nyögd már ki, hogy szerinted melyik a legjobb lemezük! Nem a Dunába kell lőni valakit, akinek nem ugyanaz a jó. Nem a numerus clausus bevezetéséről beszélünk. Nem a padlások lesznek emiatt lesöpörve. Semmi következménye nincs neki, csak merjél már végre véleményt nyilvánítani.”
Ez vagy pedig az?
„Hát, voltaképp, ha úgy vesszük…”
Leszálltam.

Legutóbb egy  Magyar Hírlapban megjelent cikkem mellett egy okos kommentelő erre a jelzőre süvített fel: „csúnya nő.” Merthogy ilyet nem lehet mondani. Mert szerinte – gondolom – minden nő egyformán szép; báj, kellem és szerethetőség mértani pontossággal van elosztva a lakosság nőnemű tagjai közt, hogy senkit ne érjen hátrányos megkülönböztetés.
Félek a jövőtől. A nevem Pozsonyi Ádám. Fehér, heteroszexuális férfi. Még eljöhet az idő, amikor ezt kimondani már szélsőségnek számít.