Ferde
Tudják, mostanában a dolgok összevissza vannak, s az ilyesmi szörnyen tud idegesíte-ni.
Itt van például ez az egész dolog ezekkel a képekkel.
Ferdék.
A minap is becsöngetek az egyik lakásba - középkorú nő nyit ajtót -, s mondom néki:
- Szeretném megigazítani a képeit a falon.
Azt ne higgyék, hogy beeresztett. Mintha mit tudom én, mekkora sértést vágtam volna a fejéhez. Pedig nekem muszáj megigazítanom azokat a képeket. Muszáj, értik? Ez valahogy belülről jön. Először lassan, alattomosan jelentkezik. Az ember ilyenkor haj-lamos oda sem figyelni az effélére. Aztán egyszer csak váratlanul, elemi erővel tör a felszínre. Ilyenkor aztán nincs megállás.
Vannak, akik szerint beteg vagyok. Ostobaság. Nem én vagyok beteg, az ő képeik állnak ferdén. De ők persze nem látják be. Makacsok.
A munkahelyemről is elbocsátottak. Tudják, eddig egy középiskolában tanítottam. Azt hiszik, megbecsültek? Az ember azt várná, hogyha másutt nem is, legalább egy efféle intézményben más a helyzet.
Értsék már meg végre, hogy ferdék!
Ezt mondtam az igazgató úrnak is, midőn üldözni kezdett.
Egyre csak azon lovagolt, hogyha egyszer tanítási idő van, akkor ő elvárja, hogy egy pedagógus a tanteremben oktassa a diákokat, ne pedig a folyosón lófráljon, s kezében mérőszalaggal a falon lévő képeket igazgassa.
De hát könyörgöm, értsék már meg végre, hogy ferdék!
Csupa elmebeteggel vagyok körülvéve. Ellenséges pillantások kereszttüzében élek. Miért gyűlölnek ezek engem? Mert gyűlölnek, az egész biztos. Érzem. Látom a tekin-tetükből, ahogy becsapják orrom előtt az ajtajukat, s kihallom szavaikból, amint ki-löknek minden elképzelhető helyről.
Volt, ahol kutyát uszítottak rám.
Egyszer kitartóan ácsorogtam egy ház bejáratánál. Az ablakokat figyeltem. Szereztem egy távcsövet. Azzal benézek a lakásokba, s könnyedén meg tudom állapítani, hogy melyik képet miképpen akasztották a falra.
De ők ellenségesen fogadnak, és behúzzák a függönyöket.
Mintha én úgy nem tudnám megállapítani, azt, amit már amúgy is nagyon jól tudok. Azt, hogy ferdék.
Annál a háznál is így történt. Kijött egy férfi és rám nézett. Tudtam, ő is gyűlöl. Láttam izzani a szemében, amikor eleresztette azt a dögöt.
Pedig a veszély egyre nagyobb. Nem szabad lebecsülni. Valami történik a világban. Nem tudom mi, de érzem. Valami rettenetes.
Ezeket a sorokat a börtönben írom.
Múzeumban voltam a minap. Zárás után mentem oda. Az ereszcsatornán felmásztam, betörtem az ablakot, leütöttem az őrt, majd a felakasztott képekhez léptem.
A bíróságon felkértek, lehetőleg válaszoljak tömören, így csupán ennyit mondtam a jegyzőkönyvbe:
- Kérem alássan, ferdék!
(1994)
Nyűglődő történet
Károly szomorú fiatalember volt. Nála ez nem volt holmi átmeneti jelenség, mely a pillanatnyi hangulat különös játéka folytán hol kevésbé, hol erőteljesebb mértékben uralták érzékeny lelkivilágát - Ó, nem! -, Károly mióta az eszét tudta, szünet nélkül szomorkodott.
Ez az állapot zsenge ifjúkora óta végigkísérte őt, s Károly beletörődve sorsába, meg-adóan cipelte eme sajátos érzésvilág áldásait, melyek olyannyira áthatották egész lé-nyét.
Embertársai eleinte szokatlannak találták viselkedését. Az elemi iskola első osztályá-ban, amikor a többi gyerek zsibongva szaladgált a folyosón, ő magányosan ült az osz-tályterem leghátsó padjában, leverten bámult maga elé, sűrűn pislogott a szemeivel, s közben fennhangon sóhajtozott.
Valaki odament hozzá, s érdeklődve megkérdezte tőle, voltaképpen mi a baja, s nem gondolkodott-e még el azon a lehetőségen, hogy ahelyett, hogy itt búbánatoskodik, esetleg kijöhetne az udvarra téglával dobálni a tanári szoba ablakát, ahogy az minden épeszű gyerektől elvárható.
Károly lassan ráemelte fátyolos tekintetét, keze finoman megremegett, majd halk sza-vak hagyták el ajkait.
- Kérlek, menj el, s hagyj magamra. Nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy ki-vegyem osztályrészem játékaitokból, melyek oly hiábavalóak a lét ezen siralomvölgy-ében. Lelkem elhagyatottnak és magányosnak érzi magát, miközben a honnan, s hová kérdésére keresem a választ, s elönt a végtelen fájdalom, ha a szenvedések és sorscsa-pások kínzó áradatára gondolok, mely törékeny lelkem sajgó sebeit érik nap, mint nap, miközben testem porhüvelyét hordom vezekelve a kínok mezején.
Embertársa ezt az áradatot természetesen nem várta be, s már a második mondat kö-zepe táján elhangzott ajkáról egy futtában odavetett praktikus és tömör ténymegálla-pítás, mely tartalmára nézve azt volt hivatva közölni az emberiséggel, hogy Károly egy hülye.
Teltek-múltak az évek, s Károly egyre szomorúbb lett. Ruhatárából már óvodáskorá-ban kiiktatta az élénk színeket. Amikor kijárta a nyolcadikat, lemondott a kékről és a zöldről, s mire ráköszöntött az érettségi ideje, a barnát is megtagadta, csupán piszkos-szürke színű kinőtt kardigánját volt hajlandó viselni.
A párválasztás súlyos teherként nehezedett lelkére.
A lányok rendre faképnél hagyták, mivel a bemutatkozás után, az ismeretség első per-cében a nyakukba borult, s hangos zokogásba kezdett, majd kifejezte óhaját arra néz-ve, miszerint kísérjék el őt egy csendes, és lehetőleg elhagyatott helyre, s hagyják ma-gányosan elpusztulni, vagy esetleg könyörületből fogják a kezét, s nyújtsanak számára vigaszt a szenvedés óráiban.
Hosszas tűnődés után Károly végül is a következő megállapítást tette.
- Ó, ezek a lányok mind oly vidámak és felhőtlenek. Nem illenek az én mély és finom lelkemhez! Talán egy beteg lány. Igen, ő talán megértene engem…
Másnap felkerekedett, s dologhoz látott. Elment a körzeti orvosi rendelőbe, helyet fog-lalt, majd fátyolos tekintetét körülhordozta a termen. Pillantása megakadt egy lányon, aki lehunyt szemmel, összezárt ajakkal, lemondóan ült az egyik sarokban. Összeszed-te a bátorságát, lassú léptekkel megközelítette, majd hozzálépett és megszólította.
- Megengedi kisasszony, hogy helyet foglaljak? Higgye el, nem óhajtom megzavarni magányos töprengését, ám beteg s elkínzott lelkem úgy érzi, talán enyhülést nyer azál-tal, ha Ön mellé telepedhetem.
A társalgás kissé nehezen indult.
- Ön mióta ül itt?
A válasz csak hosszú percek után érkezett meg, akkor is igen halkan.
- Immáron kilencedik éve töltöm itt napjaimat. Kora reggel felkelek, elfogyasztok egy darabka száraz kenyeret, leöblítem egy kevés klórozott csapvízzel, s máris indulok az orvosi rendelőbe. Rendszerint én vagyok az első. Télen néha órákkal a nyitás előtt oda-kinn toporgok. Testemet ilyenkor szinte teljesen belepi a hó. Didergek, fázom, s elha-gyatottnak érzem magam - sóhajtotta.
- Este azután zárásig itt ülök - tette még hozzá.
Károly egy pillanatig a lány merev és vértelen ajkaira szegezte tekintetét, majd félén-ken megkérdezte.
- S, mondja, mi a betegsége? Nem találják az orvosok? Hiszen ha ennyi év óta jár ide...
A lány eddig lehunyt szempillákkal ült, most azonban a kérdezőre emelte tekintetét.
- Hogy mi a bajom? Azt kérdezi, hogy mi a bajom? Az én bajom maga a világminden-ség! Az emberiség szenvedése. A céltalan lét ezernyi gyötrelme és pokla! A kiúttalanság és félelem, mely maga az élet! Hát ez az én bajom.
Károly mellkasában ott legbelül ekkor valami nagyot dobbant, s azonnal megérezte: Ez az igazi! Ettől a pillanattól fogva nem tágított a lány mellől.
Télen a járókelők megfigyelhettek egy furcsa párost, amely a körzeti orvosi rendelő bejáratánál, a sűrű havazás ellenére kitartóan fagyoskodik fél öt óta, noha a rendelés csak tizenegykor kezdődik.
Amikor kinyílott végre az ajtó, ők beléptek, helyet foglaltak a váróterem valamelyik kopott padján, s a teremben ülő betegek ehhez hasonló különös párbeszédeknek lehet-tek fültanúi:
- Kisasszony, megmutathatom a látleleteimet? Nézze ezt a foltot. Itt a tüdőmön, látja? Már nem lehet sok hátra. De persze, nem is kár ezért a céltalan életért.
- Maga melyik kórházban feküdt legutoljára? Igen? Képzelje, én is! Jaj, a múltkor azt ígérte, hogy elhozza a zárójelentését. Vethetnék rá egy pillantást?
Lassanként mély vonzalom alakult ki kettejük között. Amikor elváltak egymástól, rendre megbeszélték a következő találkozó időpontját.
- Akkor holnap a szokott időben, a gyógyszertár előtt.
Másnap pedig, amikor találkoztak, kiváltották az előző nap felírt gyógyszereket, majd sétára indultak a gyógyszertártól az orvosi rendelőig, onnan az SZTK-ig, majd vissza.
Miközben kéz a kézben sétáltak, folyt tovább a csevej:
- Magának is szúr?
- Igen, itt a szívem alatt.
- S önnek, szédülések? Azok nekem is szoktak. Ez már az utolsó stádium. De persze nem is kár! Itt hagyjuk ezt a közönyös világot. Újabban szorongásaim vannak. Magá-nak is? Magának állandóan? Ne higgye, hogy nekem kevésbé.
A társalgásban ennél a résznél egy kis szünet állt be, majd nem sokkal később Károly halkan, alig hallhatóan megjegyezte:
- Most Camust olvasok. Meg Joyce-t. Céltalanság, magány, félelem. Ez az én életem is. Élet? Ugyan, nem élet ez! Ez csak a létezés percről percre, óráról órára ismétlődő kínja.
- Minek, minek, minek? - legyintett fásultan.
- Ó, hiábavalóságok, ó, céltalan élet... - mondta, majd halkan hozzátette:
- Kisasszony, meghívhatom egy kamillateára?
(1996)
Felvilágosodás
Amikor kinyitottam a gardrób ajtaját, hogy kivegyem a télikabátomat, ujjaim beleakadtak egy zsinóros mente prémes gallérjába. Szélesre tártam az ajtót, s látom ám, hogy a gardróbomnak időközben lakója lett. Egy tisztességben megőszült bajuszos atyafi költözött a télikabátok és a kilukadt esernyő szomszédságába. Lábán csizma, derekán kard, fokosát pedig a biciklipumpa és a régi telefonkönyvek félig ledőlt halmának támasztotta. Valami ispánféle lehetett, de az is lehet, hogy egy kurta nemes.
Szerzett valahonnét egy sámlit, s szemmel láthatólag azon ücsörgött napközben, éjszakára meg az egyik átmeneti kabátomat használta vánkosnak. Pislogva nézett fel rám. Minden bizonnyal bántotta szemét a hirtelen jött fény.
- Jó napot – dadogtam zavartan. – Nem akartam háborgatni. Nem volt tudomásom róla, hogy Ön időközben beköltözött ide.
- Nem tesz semmit – legyintett nagyvonalúan. - Előfordul az ilyesmi. Főleg a mai világban – tette még hozzá valamiért.
Ezután jó darabig csak szótlanul néztük egymást. Egy idő után kezdett kínossá válni a csend.
- És mondja, mit csinál itt? - nyögtem ki végül.
- Hát, csak üldögélek. Üldögélni jó dolog. A vármegyében is csak ez ment naphosszat…
Nem akartam, hogy elakadjon a beszélgetés fonala.
- Elnézést, hogy megzavartam, de…
- Nem zavar. – Nyugtatott meg. – Rég beszélgettem már kedvem szerint. Szeretek beszélgetni. Volt úgy, hogy majd minden évben leküldtek a vármegyébe egy intézőt, akivel az ember jóízűen el tudott diskurálgatni. Behúzódtunk egy ablakmélyedésbe, vagy valami árnyas fa alá, aztán észre se vettük, s már ránk esteledett. Néha még a szolgabíró úr is csatlakozott hozzánk, meg a pelecskei plébános. No, persze, akkor még más idők járták...
Volt valami a hanghordozásában, ami nem tetszett nekem. Valami lekicsinylő. Úgy éreztem, kissé lebecsüli korunkat.
- Mi itt kinn, azért elértünk mindenfélét. Vannak eredményeink. Itt van például a számítástechnika. Ez – hosszan kerestem a megfelelő szót -, hihetetlen perspektívákat vetít elénk.
- Valóban? – kérdezte udvariasan. Valamiért ismét úgy éreztem, udvariassága nem szívből jövő. – Ez bizony roppant érdekes – tette még hozzá. Előkotorta pipáját a sámfák közül, egy ideig pöfékelt vele, majd így folytatta. – Nézze, ez a sámli itt kényelmes. Fából van. Fenyő. Jó erős. Megbízható. Azonkívül szeretem a kabátok illatát is. Igen, ez itt például egy jófajta teveszőr – fogta két ujja közé egyik kopott télikabátomat. De a zajra sem panaszkodhatok. Szóval, jó itt nekem.
- De hát nem lehet elzárkózni a világ elől! Maga itt biztos még az űrhajózásról sem hallott. No, persze – próbáltam fölényeskedni -, honnan is hallana. Úgy él itt, mint valami remete. Fogalma sincs a mi nagyszerű vívmányainkról.
- Nagyon szép lovai voltak a grófnak. – Jegyezte meg némi szünet után. - Csodájára jártak még Trencsénből meg Ugocsából is. Egyszer… No, de hát ezt maga úgysem értheti.
Legyintett egyet, majd ismét elhallgatott.
Csend ereszkedett közénk. Egyikünk se tudta, mit is mondhatna még. Csak a régi falióra ketyegése hallatszott.
- Biztos nem akar változtatni ezen az állapoton? – kérdeztem hosszú idő múltán.
Ő erre megcsóválta a fejét.
- Sajnos kettőnknek kevés itt a hely. Magának már nem jut. Még ha arrább toljuk a régi cipőit, akkor se. Különben is, mindenki a saját világában lehet csak otthon. Ott kell boldogulnia. Sajnálom fiatal barátom – tárta szét a karját -, nem engedhetem be ide.
Egy ideig még vártam, de miután láttam, hogy nincs számomra több mondanivalója, elkezdtem lassan behajtani a gardrób ajtaját.
- Egyvalamire azért még megkérném – akasztotta meg szavával mozdulatomat. A félig behajtott ajtószárnyak mögül úgy villogott ki szembogara, mint holmi reflektor fénye az alagút túlsó végéről. – Fúrhatna egy lukat ide a gardrób falába. Hogy egy kis napfény bejusson néha. Tudja, szeretek olvasgatni. Rendelkezésemre áll jó pár tekercs hivatalos irat, régi perek jegyzőkönyvei, négy évfolyam Tolnai Világlapja, meg több kötetnyi Sipulusz. Nem, ne legyen túl nagy az a luk. Csak olyan kicsike. Nem jó az, ha az embernek túl nagy rálátása van a világ dolgaira. Ha túl sok fény éri a rejtett összefüggéseket. Vannak dolgok, amiknek az a rendeltetésük, hogy soha ne kerüljenek napvilágra. Úgyhogy, csak mértékkel a világosságból. Mindig csak mértékkel.
Egy ideig még hallottam, hogy szöszmötöl odabenn, meg hallottam mormogását, de mire kiértem a konyhába, a rádió zöreje elnyomta az utolsó hangfoszlányokat is.
(2005)
Ki fog jelezni?
A busz egy régimódi, csuklós jármű volt. Én a csuklós résszel szemközt foglaltam helyet, közvetlenül az ablaknál. Jó ideje utaztam, s nem volt már messze a megálló, ahol majd le kellett szállnom. Egy ideig nem történt semmi. Utcák, terek, elsuhanó fák. Mögöttem egy idős házaspár ült, arrébb egy tízéves forma kövér kisgyerek, a lukasztóval szemközt pedig ifjú leányzó lógatta a lábát, rakott szoknyácskában, csinos, fehér blúzban. Iskolából jöhetett épp.
Ekkor történt mindez.
Hirtelen – magam sem tudom miért -, belém hasított a rémület, s képtelen voltam megmozdulni. Tudtam, egész egyszerűen nem tehetem.
Ültem ott a széken, s éreztem, amint a hideg veríték csordogál lefelé a gerincemen. Tudtam ugyanis, bármit teszek az elkövetkező öt percben – ha egyáltalán van még annyi időm hátra -, mindenképp kárt okozok azzal valakinek. Mindenképp sérülést szenved majd valaki az én jóvoltomból. Szabályosan roskadoztam a felelősség súlya alatt.
Azt hiszem a kövér kisfiú döbbentett minderre rá, ott szemben. A kövérsége. Ott ül ez a kisfiú, majdnem szemben velem. Kövér. Állapítottam meg. Na jó, de ez a kisfiú itt szemben velem, borzasztóan kövér. Elmehetek-e emellett a tény mellett szótlanul. Megtehetem-e, hogy nem veszem észre. Hogy úgy teszek, mintha nem is látnám. Azt, ami nyilvánvaló. Megjátszhatom-e, hogy mindez közömbös számomra. Hogy szimpla ügy. Hogy megszokott dolog. Közönyösen nézelődhetek-e tovább ki az ablakon, csak úgy felhőtlen, nemtörődöm mód, álmos arccal szemrevételezve suhanó fákat, egy furcsa kapualjat, letépett hirdetést egy távoli ház falán. Ő minden bizonnyal tisztában van megjelenésével. Tudja jól, hogy kövér. Mégpedig borzasztóan. Megszokhatta már. Jó párszor megmondhatták neki. Mit gondol vajon, én miért nem bámulom meg? Mit forgathatok a fejemben?
A távolban feltűnt a finomító üzem. Három megálló volt még hátra.
Heves bűntudat rontott rám váratlanul. Különben is - gondoltam -, hogy jövök én ahhoz, hogy nekem ne legyen annyira rossz, mint őneki? Mitől vagyok én különb? Mitől vagyok én kivételezett? Valahogy éreztetnem kéne vele, hogy én nem vetem meg a kövérsége miatt. Mi lenne például, ha rámosolyognék? - morfondíroztam. Nem jó, vetettem el mégis az ötletet. Még majd azt hiszi, gúnyolódom. Hogy sunyin kiröhögöm őt.
A kisleányra pillantottam. Csinos. Eszembe jutott minderről volt barátom, "V". Soha semmi nem sikerült neki. Én persze rendes voltam vele. Kíméltem őt. A végletekig. Nem mertem mondani, ha bárhol sikerem volt. Ha meglátta, hogy megjelent egy tárcám, sietve megjegyeztem: "Nem fizettek érte túl sokat.” Ha fénykép is volt az írás mellett, ezt mondtam: "Na igen, de a szerkesztőségből jövet leestem a lépcsőn”. Ha képen ráadásul még jól is mutattam, hát ezt is hozzátettem: "Nadrágom elszakadt az eséstől, s mindenki rajtam röhögött”. Rántottam le magam, hogy ne fájjon neki a köztünk lévő szintkülönbség. Ezért még külön gyűlölt. Úgy tettem, mintha elhinném hazugságait. Sikereit légből kapott nőknél. Hangosan dicsértem senki által nem jegyzett, apró eredményeit. Biztattam.
Nem bírta. Egy idő után már nem is köszönt.
A felhúzott sorompó jelezte, félúton járhatunk.
Van-e jogom nem megbámulni a kövér kisfiút? Még azt hinné, a világ így működik. Hogy az emberek voltaképpen jók. Később ezt várná mindig, de senkitől nem kapná meg. Egy életre tönkretehetném vele. Tán soha nem heverné ki ezt a megrázkódtatást.
Vasúti síneken döccentünk át. Elhagytuk a Rendező pályaudvart is - nyugtáztam. Két megálló van hátra csupán.
Lopva rápillantottam. Kövér. Állapítottam meg újfent. Átkozott dilemma. Megbámuljam? Megtehetem vajon, hogy nem bámulom meg?
Mögöttem ekkor kiáltás csattant. A házaspár hölgytagja kiejtette kezéből a szatyrot.
Rémületem, ha lehet, tovább fokozódott.
Lehajoljak érte? Segítsek fölvenni? Éreztessem vele ezáltal, hogy öreg? Van ennél nagyobb sértés egy nő számára?
A férfi most az ajtó felé indult. Lassan, bukdácsolva. Ha most hirtelen felpattanok, azzal egyértelművé teszem számára, hogy gyorsabb, ügyesebb és fiatalosabb vagyok, mint ő. Arcátlan módon felhívom rá a figyelmét. Szinte azt is mondhatnám, kérkedek vele. Szörnyű érzés lehet. Persze tudom jól, megtehetem, hogy nem kelek fel, maradok tovább a helyemen, s hagyom, hogy ő nyomja meg azt a bizonyos gombot. De van-e megalázóbb, az efféle nyálas jótékonykodásnál? Az ilyen szentimentális, álhumanista szemforgatásnál. Gúnyt űzzek idős korából, s megjátsszam, hogy lassabb, gyengébb, erőtlenebb vagyok, mint ő - ami lássuk be, teljes képtelenség, s amivel minden bizonnyal ő is teljes mértékben tisztában van -, s ezáltal arcul köpjem a természet rendjét? Tagadjam tán, hogy én vagyok az erősebb? Fityiszt mutassak ezáltal magának a Teremtésnek? Bohócot csináljak ebből a becsületben megőszült büszke öregemberből? Sárba tiporjam egy hosszú és szenvedésekkel teli élet vérrel, s verítékkel kiharcolt méltóságát?
Kémények tűntek fel jobb kéz felől. Egy megálló volt mindössze hátra.
Ellenben mégiscsak meg kéne nyomni azt a gombot. Mégpedig mihamarabb. S az öreg itt közben még a távolság felét sem tette meg. A csuklós résztől számított második lukasztóba fogódzkodik görcsösen, s az ajtó onnan még vagy négy és fél méter.
Pánikba estem. Lehet, nem is itt akar leszállni, hanem a következőnél. Nem ülhetek tovább a helyemen tétlenül. De nem is mozdulhatok. A megálló ellenben pillanatokon belül itt van. Már a második sorompónál járunk.
Uram, Teremtőm! Ki fog jelezni?
(2005)
Békekötés a félemeleten
1.
A Gönczi Gábor egy vén hülye. Erről Szőkepatkány meg volt győződve, s véleményét nem is rejtette véka alá. Megítélésének milyenségét megosztotta Röfivel, Pénisszel, Kegyetlennel, sőt, Korcs Undor Nünü számára, aki egy ízben óvatosan tudakozódott álláspontja felől Gönczi Gáborral kapcsolatban, mindezt még az alábbi észrevétellel is kiegészítette: „Hippi”.
Gönczi Gábor – aki a Mutter-klub technikai személyzetének volt vezetője –, mit sem tudott Szőkepatkány nézeteiről személyével kapcsolatban, de nem is igen mozgatta meg a fantáziáját a dolog. Sőt, ha az igazsághoz hűek akarunk maradni, magának Szőkepatkánynak a kiléte is kissé homályos volt előtte, s ha a Mutter-klub technikai személyzetének többi tagja - ami egy darab, cipekedéssel megbízott szakmunkástanuló fiatalembert jelentett -, firtatta volna a kérdést, esetleg így válaszol: „Ha jól sejtem, az a szőkére festett hajú idióta”.
Hogy az ellenségeskedés voltaképp hogyan is indult, arra nézve nincsenek hiteles információk, ám Röfi – aki kiváló emlékezőtehetséggel rendelkezett, aminek ékes bizonyítéka, hogy másfél év után is meg tudta mondani, kinek adta kölcsön a kedvenc OHL-kazettáját, s amikor Zéman Jóska az említett idő elteltével szabadult, ő határozott, ámde udvarias formában visszakérte azt -, esküszik rá, hogy egy AHGY koncert előtti gúnyos hümmögéssel vette kezdetét.
Az AHGY (Agyhártyagyulladás) együttes kőbányai lelkes fiatalokból állt, kik annyira lelkesek voltak, s oly pedáns igyekezettel, oly párját ritkító vasszorgalommal igyekeztek elsajátítani a punk öltözködés szabályait, hogy a hangszeres tudás elsajátítására már nem maradt energia. A koncert előtti beállásnál slágerszámukat, az „Ugassatok kispolgárok!” kezdetű nótát próbálták előadni, ám amikor az énekes a tizenkettedik nekigyürkőzés után is rossz ütemben szállt be, Gönczi Gábor – aki a keverőpult mögött állva bábáskodott a produkció megszületése fölött -, gúnyosan elhúzta a száját, s csak ennyit mondott: „Hm”.
Szőkepatkánynak – aki történetesen épp a közelben ácsorgott – szeme meglátta ezt a gúnyos mosolyt, füle meghallotta ezt a gyalázkodó megjegyzést, s attól fogva Gönczi Gábor utálatának tárgya lett.
- Hippi… – morogta, ha elment mellette a büfében, majd amikor a harmadik palack elfogyasztásán jutott túl, véleményét az alábbi kiegészítéssel látta el: „Vén hippi…”
Gönczi Gábor mindezzel cseppet sem törődött volna, ha Szőkepatkány nem követ el egy súlyos baklövést, s nem lép át egy bizonyos határt.
Ám eljött a nap, amikor Szőkepatkány azt a bizonyos határt átlépte.
Egy szombati nap történt, egy napsütötte nyárvégi szombaton, amikor Gönczi Gábor betette a megnetofonkészülékbe – megesett, hogy miután a csapatok beálltak, Gönczi Gábor a hangfalak kipróbálásának ürügyén saját kedvenc zeneszámait hallgatta -, ifjúkori kedvencét, a Procol Harum együttestől.
Szőkepatkány történetesen épp a közelben állt, s amikor Gönczi Gábor kedves dallamai felcsendültek a hangszórókból, ő mindenki által jól hallhatóan így szólt: „Ez szar!”
Gönczi Gábor Szőkepatkányra nézett, ő gúnyosan elhúzta a száját, tekintetük egymásba fúródott, s a háború ezzel kezdetét vette közöttük.
- Ezek nem is tudnak zenélni! – köpött megvetően a söre mellől Gönczi, amikor a Mutter-klub földszintjén felállított videólejátszóba valaki betette a Sex Pistols együttes The Great Rock and roll swindle c. zenés játékfilmjét.
– Két hangot sem tudnak lefogni! – tette még hozzá, majd tüntetően elvonult pakolni.
Szőkepatkány csak nyelt egyet, de eszébe véste a dolgot, s amikor rá egy hétre az erősítő-berendezés beállításakor Gönczi Gábor egy régi Deep Purple számot játszott jól látható élvezettel, mögéje állt, s így szólt: „Ezek a vén hülyék folyton szólóznak. Unalmas. És olyan a hajuk, mint egy német futballistának”- tette még hozzá, majd döngő léptekkel kivonult.
Gönczi abbahagyta a gitározást. Némán ült egy percig, s szemében izzó gyűlölettel Szőkepatkány után nézett.
A harc ezzel kezdetét vette közöttük…
- Hippi – jegyezte meg megvetően Szőkepatkány, amikor kisvártatva beléütközött a büfépultnál.
- Nem csak gitározni, énekelni sem tudnak – vetette oda Gönczi, s elnézett a feje felett. Szőkepatkány megint nyelt egyet.
Az illemhely ajtajában ismét találkoztak. Gönczi Gábor dolga végeztével lépett ki az ajtón, míg Szőkepatkány szükségét el nem végezvén, zaklatott arckifejezéssel fogta a kilincset a túloldalon. Egymásra néztek. Álláspontjaik, ha lehet, jobban különböztek, mint valaha.
- Gitárszólózós majom – sziszegte Szőkepatkány.
- Zenélni nem tudó takonypóc – hördült fel erre Gönczi.
- Betyárbajuszú műmotoros!
- Tarajos gőte! – vicsorgott Gönczi Gábor. - Nemhogy énekelni, és gitározni, de még dobolni sem tudnak!
Szőkepatkánynak ez már sok volt. Nemcsak mint a punk-mozgalom tagjának, hanem, mint a Pravda együttes dobosának is a becsületébe gázoltak. Úgy érezte, betelt a pohár.
– Kihalásra ítélt őskövület – vetette még oda megvetően, majd elhaladt Gönczi mellett, s bevágta az ajtót.
2.
Augusztus végére a harcoló felek már a teljes gyalázkodáskészletet kimerítették, a kifulladás jelei egyre inkább észrevehetőek voltak, így ha meglátták egymást, mindössze egy-egy sötét pillantást küldözgettek a másik felé.
- Blöe – mondta Szőkepatkány, amikor észrevette, hogy Gönczi Gábor sörrel a kezében az asztal felé közeledik.
- Grrr… – jelentette ki Gönczi Gábor, majd elfordította a fejét s egy másik asztalhoz ült.
- Whhh… - torzult el az arca Szőkepatkánynak, amikor Gönczi Gábor a szomszédos fogasra akasztotta a kabátját.
- Huh… – rázkódott össze Gönczi Gábor, s a kabátját tüntetően egy pöcökkel arrébb akasztotta.
Szabályos állóháború alakult ki. Semelyik fél nem volt képes döntést kiharcolni. Pedig a Mutter-klub törzsközönsége már türelmetlenül leste a végeredményt, s Korcs Undor Nünü – aki leleményes ember hírében állt – azt fontolgatta, hogy fogadóirodát nyit, s tetemes hasznot zsebel be a tranzakció folyamán.
A döntés azonban Isten kezében van, s nekünk nincs beleszólásunk. Beköszöntött az ősz, s vele a szeptemberi tanévkezdés.
„Ha lehullanak a levelek, otthon lesznek a katonák”. 1914-ben ez a jóslat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, annál inkább így történt ez ’86-ban, a kőbányai Mutter-klubban.
Az első falevélkupacokat még szét sem rugdosta Bőbeszédű - akinek, mióta bakancsát fehérre festette, valamit folyton rugdosnia kellett a figyelem ébrentartása végett -, még nem is volt alkalma derülni a klub törzsközönségének azon, hogy Kopasz az avar alól keresgéli elő az elvesztett biztosítótűjét, amikor különös falragasz jelent meg a Mutter-klubnak is otthont adó Pataky István Művelődési Központ falán.
MINDEN MÁSODIK SZOMBAT: MODERN TALKING KLUB!
- Ennél már nincs lejjebb! – állapította meg Korcs Undor Nünü, és búsan ingatta a fejét. Senki sem szállt vele vitába.
Mint azt már megállapítottuk volt, a döntés mindig Isten kezében van. Mert mi másnak is nevezhetnénk, mint Isteni beavatkozásnak azt a körülményt, hogy Gönczi Gábor ama bizonyos szombaton erős fejfájással ébredt, s pocsék kedélyállapotát még kedves Procol Harum lemezének meghallgatása sem tudta elmulasztani, s így – hogy kiszellőztesse a fejét – gyalogszerrel, ámde két órával hamarabb indult a Mutter-klub felé, hogy kipakolja az aznap estéhez szükséges technikai kellékeket.
Úgyszintén nem tekinthetjük másnak, mint az abszolútum kézzelfogható jelének, hogy az előző nap délutánjáról éjszakába nyúló ZIL lakáspróba túlzottan is emlékezetesre sikeredett, s az „Ungarn Über Alles” kezdetű sláger refrénjének negyvenkettedik előadásába belealudt az az Őrmester, akivel másnap délután volt találkozója a Szőkepatkánynak. Mivel az ember nem képes csodákra, mint a felsőbb hatalmak, így az Őrmester sem tudta véghezvinni azt, hogy egyszerre horkoljon a Dagadt becenévre hallgató ismerőse nyárikonyhájában a kövezeten, és egyszerre jelenjen meg du. 4-kor a 7-es busz megállójában, ahogy azt előzőleg megbeszélték.
Nem, csodákra az Őrmester nem volt képes, így Szőkepatkány magányosan ácsorgott a buszmegállóban, megvetően nézegette a kispolgárokat, majd miután elunta ezt az egyhangú cselekvéssort, jobb híján elindult a Mutter-klub felé.
A Mutter-klub ajtajában találkoztak, közvetlenül a rikító falragasz mellett.
MINDEN MÁSODIK SZOMBAT: MODERN TALKING KLUB!
- Grrrrr – szólt Gönczi Gábor, s összerázkódott.
- Blöeee – egészítette ki mindezt Szőkepatkány, s elfintorodott.
Beléptek.
Döbbenetes látvány fogadta őket. A művelődési ház földszinti részlegét festett hajú kiskorúak foglalták el, némelyik példány hajzatát gépi eszközökkel bodorították. Szőkepatkány a hajfestést nem vetette el, de a csináld magad-elv híve lévén, megvetette a profizmus ilyen jellegű tobzódását. Végighordozta tekintetét a csivitelő kiskorúakon, s úgy érezte magát, mintha egy kutyakozmetika várótermébe pottyant volna.
A vizuális merényletet még kiegészítette az illatfelhő, ami valósággal fojtogatta. Úgy érezte, nem kap levegőt.
- Blöe - csúszott ki a száján, s a gyomrához kapott.
- Groaa – egészítette ki Gönczi Gábor, s támolyogva megindult a lépcsőfeljáró felé, ami a félemeletre vezetett.
Szőkepatkány némán követte őt.
A félemeleti részben karosszékek voltak, s egy ablakféleség, amin keresztül lehetett figyelni mindazt, ami alattuk történik.
Festett és ondolált hajzatú pincsikutyák szaladgáltak fel-alá, csiviteltek, pózoltak a tükrök előtt, s a mennyezetről egy transzparensféle függött alá, rajta felirat: THOMAS ANDERS HASONMÁSVERSENY.
Mindketten elolvasták a feliratot, majd egymásra néztek. Előbb óvatosan, vizsgálódva, majd egyre fokozódó melegséggel.
- Diszkósok… - szólt Gönczi Gábor, s gúnyosan elhúzta a száját.
- Nyálas diszkósok – egészítette ki Szőkepatkány, s megvetőn köpött egyet.
(2011)
Éjszakai telefon
Amikor megcsörrent a telefon, ösztönösen az órámra néztem. Hajnali fél három. Tudtam, hogy ő az. Már megint.
Felvegyem?
Csöngött. Hosszan, kitartóan, agresszívan. Nagyot sóhajtottam.
- Tessék.
- Még jó, hogy szíveskedtél felvenni…
Igen. A Lávay…
- Mondjad Tamás. Fél három van.
- Ti mind belőlem éltek! - érkezett a vonal túloldaláról suttogva. - Te is, az Osváth is, meg a Hertelendy is. Egytől egyig.
Tompán bámultam a szemközti falat. Halk, ketyegő óra, csíkos tapéta, a nagyszülők megsárgult fényképe, majd a díszlettet, mint holmi függönyt, egy láthatatlan kéz hirtelen elhúzta, s mögötte felrémlett egy játszótér. Egy kőlapokkal kerített homokozó. A szürke betonkockákon vödör, kislapát, szita. Távolban a mászóka sötét sziluettje, mint maga a megmérettetés, maga a nagybetűs feladat ércbe formázott szobra. S mindez ezelőtt negyven évvel.
A homokozó mellett pedig egy kisfiú áll, arcán gőg, öntudat, magabiztos fölény.
A Tamás.
Ő mutatta meg a téren mindenkinek, miként kell csipesszel odailleszteni a kerékpár kerekéhez a kártyanaptárt, hogy az a küllőkhöz hozzáérve, haladás közben zörgő, kattogó hangot adjon. Ezt nála senki ügyesebben nem tudta. És ezért őneki tekintélye volt. Ő volt a Főnök.
Ezt egyszer megmutatta nekem is, majd utána hetekig azzal a kattogó hanggal suhantam a tejbolt és a Nagyothallók Intézete közti két kilométeres útszakaszon.
- Hallgatsz? – szakított meg egy suttogó hang. – Talán furdal a lelkiismeret?
Visszaértem a jelenbe. Most negyven évvel később van, és hajnali fél három. És ő ott van a telefon túloldalán.
- Figyelj…
- Le kell tennem – hadarta. – De majd jövök.
Évtizedekig nem hallottam a Tamásról. Érkeztek ugyan hírek, mesélték, hogy itt-ott gyaláz, de nem foglalkoztam vele. Ellenben múlt hét végén megszerezte valahonnan a számom.
Megcsörrent a telefon.
- Hívjál vissza! – suttogta. - Nyilvántartják, hogy ki mennyit telefonál. Van egy keret. De amúgy is sok a dolgom. Mit gondolsz, a babkonzervek maguktól kerülnek ki a polcra? Néha vissza kell térnem az árutérbe. Nem locsoghatok veled a végtelenségig. Mondom a számot.
Tárcsáztam.
- Ti belőlem éltek – robbant nyomban a fülembe. - A Kovács is belőlem él. Hallom, valami osztályvezetőnek nevezték ki. Tőlem lopott mindent. Te is tőlem lopsz. A Samodainak megvan még az a nagy háza? Gondolom, kényelmesen ücsörög benne. Pedig nekem köszönhet ő is mindent. Ti mind belőlem éltek!
- Figyelj…
- Semmire nem vitted volna, ha én nem vagyok! Emlékszem, még arra sem voltál képes, hogy a pumpát tisztességesen a helyére illeszd. Amikor fékeztél, folyton kiesett. A cipőfűződ mindig kikötődött. És bármilyen hazudozó is vagy, azt nem tagadhatod, hogy 1977-ben, azon a napon én mutattam meg neked, hogy kell a bicaj kerekéhez illeszteni a kártyanaptárt. Hogy zörögjön. Sehol nem lennél nélkülem!
- Figyelj…
- Most mennem kell. Már szóltak, hogy a halkonzerv részleget is fel kell tölteni. De ne feledd, te belőlem élsz!
Kiköttettem a telefonomat. Mostantól, ha valaki akar tőlem valamit, kéretik levelet írni.
(2013)
A gonosz kisgyerek
A rúgás oldalról jött - alattomosan - ám észrevette, és bravúros ügyességgel hárította. A férfi megesküdött volna rá, hogy nincs ember, aki erre képes lenne. Enikő azonban készen állt. A férfi elterült a földön. Legyőzve!
A férfi nézett rá alulról, ő egy pillanatra nyújtotta a kezét, majd lassan visszahúzta. A tekintetük egy másodpercre összevillant, azután Enikő megfordult, és hátra se nézve elhagyta az edzőtermet.
Micsoda egy nap! Elégedett mosollyal rogyott le az ablak melletti ülésre. A villamos csilingelt, majd bántó zajjal fékezett, mert valami járókelő a szabályok felrúgására használta a szabadságát, de ő mindezt nem hallotta meg.
Kinézett az üvegen. Emberek jönnek-mennek, sietnek, semmi kis dolgaikat intézik. Enikő némi fölényes megvetést érzett eme egyszerű halandók iránt. Mit tudják ők? Mit tudják ők, mi van ma? Lám, ott egy postás épp egy borozó ajtaján lép be. Enikő elmosolyodott. Megértően. Ezen a napon nem tudott haragudni senkire.
Mielőtt leszállt, gondosan ellenőrizte kézitáskáját. A pénztárcája és a személyes iratai miatt most nem is aggódott különösebben. Más érdekelte őt.
Beletúrt, ujjai tapogatták, igen, megvan, s máris továbbkeresgélt, ott van-e az, amit igazán féltett, ami igazán fontos volt számára.
Ott volt.
Egy kis dosszié. Beletúr abba is. Kutatja a belsejét. Megérzi, simítja a műbőrborítást a diploma – immáron hatodik - fedőlapján, tovább, tovább, itt a felsőfokot igazoló irat, a meglévő olasz, spanyol, svéd, arab, kínai és japán nyelv után most koreaiból is, igen, ezt is ma vette át, s a legfontosabbat, ami a legtöbbet jelentett számára, a Kung-fu Akadémia elnökhelyettesi tisztjére való kinevezését.
A villamos megállt. Nem is ott szállt le, ahol akart, de csak akkor vette észre, amikor a jármű már továbbcsilingelt. Legyintett. Mindegy.
Amíg gyalogolt lakása felé, átgondolta a mai napot. Ünneplés, gratulációk, kézfogások, mosolyparavánok mögül elővillanó irigy tekintetek nők, és gyűlölettel telik férfiak részéről. És a pillantások közül a legfontosabb, a Mesternek, a férfinak, az akadémia korábbi elnökhelyettesének a pillantása, aki őt, Enikőt, ezelőtt sok évvel elkezdte tanítani, s akit ő most végre legyőzött.
Tizenkét évébe került, de megcsinálta.
Sokan kérdezgették – főleg férfiak -, hogy nő létére minek az ilyesmi. – Majd én azt eldöntöm! – válaszolta ilyenkor. – Majd én azt jobban tudom! Nekem egy férfi nem parancsol!
A lakáskulcsát sokáig keresgélte. Míg álmodozva matatott, zajt hallott a háta mögül. Tétova léptek. Csoszogás.
Hátrafordult. Csak egy kisgyerek. Látta is valamikor. Egy emelettel feljebb lakik talán. Megy le játszani, kezében labda.
Nézi. Ez ekkorára nőtt? Hisz, nemrég még kocsiban tolták.
A gyerek érzi a vizslató pillantást. Megáll. Ő is néz. Elmosolyodik, barátkozni akar.
- A néni mit főz ma vacsorára a férjének?
Enikőt mintha arcul ütötték volna. Áll ott letaglózva, szemével néz, de nem lát. A gyerek közben már messze jár, csoszogása valahonnan a földszint irányából hallik elmosódottan, végre megvan a kulcs, be a zárba. Kinyitja az ajtót.
„A néni mit főz ma vacsorára a férjének?”
Kezével az arcához kapott. Kincsekkel teli táskája leesett a földre. A zaj bántóan visszhangzott az üres lakásban. Tapogatja a nyakát, bőrét.
Ez mi? Uram, Teremtőm!
Bizonytalan léptekkel botorkál a fürdőszoba irányába. Megbotlik az életművel teli csomagban, belerúg, a diploma hangos puffanással vágódik a falnak. Nem érdekes. A tükörhöz!
Benyit, elé áll, s a tekintete végre találkozik önmagával.
„A néni mit főz ma vacsorára a férjének?”
Gonosz kisgyerek! Gonosz, gonosz kisgyerek! Ezt mondogatta.
Elfordította a fejét. A könnyek kiáradtak a szeméből, s mivel az élet örök törvényeit nem lehet kijátszani, a nedvesség, mint árvíz idején a folyók a talaj repedéseit, megtalálta arcának ráncait, végigfolyt rajta, s míg a falnak tántorodott, megérezte a sós ízt a szájában.
(2013)
Az elszalasztott lehetőség
- Mondja, nem szégyelli magát?
Átnéztem az újság fölött. Ismerős volt nekem ez az ember.
- Tessék?
- Jól hallotta, fiatalember! Az iránt érdeklődtem, nem szégyelli-e magát? Van-e bőr a képén? Van-e magában maradéka az elemi tisztességnek?
Alaposabban végigmértem. Alacsony, idős úr. Szeme alatt a korral járó ráncok barázdáival. Valahonnan ismerős.
- Látom, hallgat. Úgy látom, már mardossa belül a bűntudat, megszólalt magában a lelkiismeret hangja, mely a legszörnyűbb ítélőbíró. Vallja be, hogy most szégyelli magát, és szeretne bocsánatot kérni. Nos, én nem akadályozom meg magát ebben. Kezdheti.
Közben én töprengtem és erőltettem az agyam. Igen. Biztos, hogy már láttam. Ezelőtt sok évvel, már nagyon régen. De mikor is? És hol?
- Na, kezdjen bele fiatalember! Türelmes, megértő ember vagyok, de nálam is van egy határ. Most tíz óra van. Tizenkettőre szerelőt várok. Addig haza kell, érjek. Úgyhogy ideje lenne, ha belefogna végre abba a bocsánatkérésbe.
Egy név hasított a tudatomba: „Brády”. Igen, ezelőtt húsz évvel ennek az embernek a lapjába elküldtem pár elbeszélésemet, de mindig elutasított. Volt, hogy nem is méltatott válaszra. Most meg itt áll mellettem, megöregedve, haja, mintha sosem lett volna, s valamiről beszél. Hm. Azt sem tudtam, hogy a lapja még megjelenik.
- Maga az, főszerkesztő úr? – szólaltam meg végre. – Hogy van, mióta nem láttam? Árulja már el, mi ez az egész?
Brády megvetőn végigmért.
- Tehát így állunk? Nincs magában semmi könyörület. Semmi emberség. Semmi együttérzés. Nem elég, hogy fiatalabb, jobb kiállású, és összehasonlíthatatlanul tehetségesebb, mint én, most még azt a kis elégtételt is elveszi tőlem, hogy a bűneiért, a mulasztásaiért, az aljas kis húzásaiért bocsánatot kérjen. Mondhatom, szégyellheti magát fiatalember.
Idegesen a hajamba túrtam.
- Na de, álljon meg a menet! Tisztelt főszerkesztő úr, miért is kéne nekem bocsánatot kérnem? Ha emlékezetem nem csal, vagy húsz éve nem beszéltünk. Annak idején küldtem magának pár elbeszélést, amiket maga soha nem közölt, nem mondott róluk egy kukkot sem, soha emberszámba nem vett, és a legutolsó levelemre még csak nem is válaszolt.
- Hát ez az! – rándult grimaszba az arca. – De ennek már jó húsz éve! És azóta maga egyetlen levelet sem írt, egyetlen kérést sem intézett hozzám, egyetlen árva sort sem küldött. Egyetlen nyamvadt sort sem, hogy én azt figyelmen kívül tudjam hagyni, hogy én azt elutasíthassam, semmibe vehessem, ne reagálhassak rá, amire én a fülem botját se tudjam mozgatni. Egyetlen egyet se!
Hát mit gondol, mi öröm van nekem az életben? Ott a nyamvadt lapom, amit igazából alig olvasnak, a kutyát sem érdeklő verseim, a harsogó közepességem. Látja, maga is alig ismert meg. Azok az elutasítások nem magának voltak fontosak, hanem nekem. Az én életemben voltak kiemelkedő tettek. Maga is tudja, hogy sokkal tehetségesebb nálam, lehetne annyi esze, hogy felismerné, a közepes létem egyetlen valamirevaló teljesítménye, hogy magát, aki nálam sokkal különb, elutasítom. És ettől az elégtételtől maga húsz éven át megfosztott engem. Elvette tőlem az éltető energiát. Hát nézzen rám, egy megfáradt, tönkrement öregember vagyok.
És most, amikor itt áll előttem, és vétkes mulasztását, megbocsáthatatlan önzőségét a fejére olvasom, most sem omlik össze a szégyen súlya alatt, és képtelen a legelemibb dologra, arra, hogy bocsánatot kérjen.
Mivel a bal kezem elfáradt a fejvakargatásba, áttértem a jobb kéz használatára.
Brády egy darabig még várt, majd az órájára nézett.
- Fél tizenegy. Indulnom kell, ha haza akarok érni, mert tizenkettőre jön a szerelő. Élete nagy lehetőségét szalasztotta el, fiatalember. Itt volt az alkalom, talán az utolsó az életben, de maga most hagyta elmenni. Nos, jó. Én felszállok erre a buszra, ami épp érkezik, maga pedig itt marad. Lehet, hogy újabb húsz évig nem találkozunk, ha egyáltalán van még annyi hátra nekem.
Biccentett, és felkapaszkodott a járműre.
- Még csak annyit mondanék búcsúzóul - villant rám tekintete az összezáródó ajtók mögül -, hogy ha többet nem találkozunk az életben, úgy maga számol el a lelkiismeretével.
(2013)
Bűn és bűnhődés
- Várj, ne mozdulj. Ne csinálj semmit. És főleg ne nézz a bejárat felé.
- Miért?
- Ott a Florovics.
- Miért? Mit csinál?
- Leskelődik. Ezt csinálja napok óta. Követ. Utánam jön.
- Miért? – ismételtem újfent.
- Elmebeteg. És gyűlöl engem.
Elkerekedett szemekkel néztünk össze. Szomszéd úr abbahagyta a kenyérdarabok mohó nyeldeklését, amivel a sör feltűnő kipárolgását szerette volna eltüntetni, lévén otthonról azzal az indoklással kapott kétórás kimenőt, hogy csaptelepeket megy szemrevételezni egy jó nevű szakáruházban, Boros úr keze pedig megállt a levegőben, s félbehagyta a kabátján fityegő második világháborús hadi érdemérem babusgatását, amit feltűnő lelkesedéssel vitt végbe egy jó ideje.
Mindannyian meredten néztünk Keskenyre, aki rezzenéstelen tekintettel bámulta az utcán ácsorgó alakot. Az illető a hatalmas üvegportálhoz nyomta az arcát, s izzó tekintetet lövellt barátunk felé. Ő egy darabig viszonozta a pillantás, majd hozzánk fordult.
- Harcra akar bírni - suttogta Keskeny. - De én nem harcolok vele. Tudom, ez a legnagyobb sértés, amiért majd szintén vezekelnem kell. Írt rólam már verset, vicces elbeszélést. Lerajzolt. Sértésembrióit szerteküldözgette, megtöltve ezzel szerkesztőségek és magánlakások szemeteskosarait. Félrevont nőket, kiadókat és főszerkesztőket. Ócsárolt. Gyalázott. De sajnos tehetségtelen. Rosszul csinálja. Rímei suták, szerencsétlenek, bugyuta dolgozataiban nincsen erő. Párat elolvastam, mert a kezembe került. Szinte kedvet kaptam rá, hogy tintával aláhúzzam, ez és ez itt értelmetlen. Ezt kérem, nem így kell. Ám, nézze, ha itt húzunk belőle, az elejét meg elhagyjuk, máris jobban üt. Máris hatásosabb. Ha jól tenné, tán nem is zavarna annyira a dolog. Nem mintha okot szolgáltattam volna rá - Dőlt hátra, s tolta el kezével teáját. - De korunkban ez a legutolsó szempont. Szerintem valahol szerelmes belém.
Továbbra is értetlenül néztünk össze. Egy kávéház márványasztalainál üldögéltünk, mert Keskeny most a városban adott nekünk találkát. Kicsit idegenül is viselkedtünk a szokatlan környezetben.
- De mester, mi a konkrét kiindulópont? - kérdeztem. - Mi a konfliktus? Mi történt voltaképp? És egyáltalán, ki ez az ember?
Keskeny Károly sokáig nem válaszolt, csak nézett maga elé csendesen. Mikor végre felemelte a fejét, s felénk fordult, tekintetében szomorúság tükröződött.
- Nagy az én bűnöm - kezdte. - Szóba álltam vele. Engedtem, hogy tegezzen. Ott üljön mellettem, s beszéljen. És itt hibáztam. Azt hitte, egyenlők vagyunk. Én ezt nem mondtam neki ugyan, de nem viselkedtem úgy, hogy cáfoljam. Szinte bíztattam vele. Bátorítottam, hogy beleélje magát. Annyira meg nem intelligens, hogy az udvariasság, a keresztényi könyörület, s a szánalom fogalmak jelentését ismerje, és önmagára vonatkoztassa.
Keskeny Károly itt tartott egy kis szünetet, s mi nem mertük sürgetni őt.
- Eh, még ebben sincs igazam. – szólalt meg végre, hosszú hallgatás után. - Mert még csak könyörületes sem voltam. Nem, nem voltam az – legyintett ingerülten. - Akkor viselkedtem volna úgy, akkor lettem volna igazán könyörületes, ha felhúzom a szemöldököm, amikor mellém telepszik. Ha arrébb ülök, amikor először jelenik meg hebegve, kezében a kis elbeszélésével, hogy olvassam át és mondjak véleményt. Ha fogom a kalapom, mert látom, hogy az ajtón belép. Ha elfordulok, mikor megjelenik, s megtölti a szobát nyerítő hangjával. Ha visszautasítom félszeg közeledését, ha nem tűröm, hogy tegezzen, ha nyíltan a szemébe mondom, hogy tehetségtelen, hogy nulla, hogy a firkálmánya semmit sem ér. Igen, akkor tettem volna jót, ha belerúgok, ha megalázom, ha semmibe veszem. Ha éreztetem vele, hogy felette állok, mégpedig nagyságrendekkel és neki soha esélye sincs, hogy a nyomomba érjen, s hogy egyáltalán felmerüljön benne a gondolat, hogy hozzám mérje magát. Sajnos nem ezt tettem.
Barátunk itt megint elhallgatott, s a sétabotja nyelét babrálta elgondolkodva.
- Most úgy érzi, becsaptam - Nézett újra a szemünkbe. - Mert többre vittem, mint ő. „Nem ezt ígértem neki.” S egy idő óta üldöz. Üldöz a bosszújával. Mindent elkövet, hogy ártson nekem. Persze mindezt a saját szintjén teszi, de mindent elkövet ellenem, amiről azt hiszi ér valamit, mindent, amitől ő fél, amiről úgy érzi, őneki ártana. Egy ízben megszólított az utcán.
- Sántítasz - mondta. - Sántítasz, ahogy mész.
Hangosan szólt, a zebra túloldaláról. Mindenki őt nézte. Nem válaszoltam neki. Szótlanul mentem tovább.
- De hiszen nem is sántít! - mondtuk erre gyorsan Szomszéd úrral, szinte egyszerre.
- Az már mindegy - legyintett Keskeny. - De voltam már cingár, kopasz és pókhasú. Szegény Florovics! Szerintem nővel sem volt még soha.
- S aztán mit tett végül, Mester? – Kérdezte Szomszéd úr.
- Első haragomban persze fölhorgadtam. Ahogy hazaértem, mindjárt terveket szőttem. Fel-alá járkáltam a lakásban. Gyűjtögettem számára a jelzőket: „szánalmas”, „szerencsétlen”, „sajnálatra méltó kis senki”. Elhatároztam, hogy megírom elbeszélésnek. A világ elé tárom egész kis pitiáner lényét. Megbüntetem. De aztán lenyugodtam. Minek? Nincsen rá szükség. Hát nézz csak rá! - Intett Keskeny az utcán toporgó alak felé, ki arcát továbbra is az üveghez nyomta. - Ott áll kinn, inge ízléstelen, gallérja zsíros, gigája kiáll, feje nagy, mint egy madáré. Mit bántsak én rajta? Zuhog az eső, ez meg ott áll kitartóan, ott áll kinn az utcán másfél órája, s várja, hogy kilépjek, hogy mondhasson rám valami sértőt. Hogy bánthasson. Hogy megleckéztethessen. Hogy visszaadhasson nekem valamit.
Keskeny most felém fordult.
- Hej, mindig mondtam én, hogy az egyenlősdi veszélyes játék. Kártékony valami. Kérlek, szólj rám, ha valaha még egyszer elkövetem.
A meghiúsult adásvétel
Póczik Dezső jó húsz perce állt a kis Ferenc József-kori tálalóasztalka mellett, ujjaival rátámaszkodott, és merengve bámult ki az ablakon.
Nem, azt semmiképp nem mondhatjuk, hogy a tér túloldalán álló új benzinkút fényei tartották fogva a tekintetét. A magasban szálló modern utasszállító repülőgép büszke szárnyalása sem tehetett rá akkora hatást, hogy ily hosszú időn keresztül kísérje figyelemmel röptét - Póczik Dezső ezeket a korszerű dolgokat mélyen megvetette -, s még az sem fedi a valóságot, hogy az ablaküvegre lerakódott vastag porréteg ejtette ennyire gondolkodóba.
Nem, Póczik Dezső figyelmen kívül hagyta ezeket a korszerű, és erkölcstelenül gyakorlatias szempontokat, nem törődött velük, érdeklődési körén kívül estek, a nép egyszerű nyelvén fogalmazva: fütyült rájuk.
Póczik naphosszat ácsorgott itt az ablak előtt. Idestova hetedik éve volt ez időtöltése. Hetedik éve, mióta a felesége lelépett egy modern élőlénnyel (valami vállalati jogász volt vagy sportmenedzser, Póczik nem tudta eldönteni), s ez az eset – már amennyire ez lehetséges - a modern világ iránti megvetését csak tovább fokozta.
Állt ott az ablaknál, nézte a várost, az embereket, arcukat, ruházatukat, hangos tülekedésüket, majd visszafordult, tekintetét végighordozta a kicsiny bolt tárgyain, s úgy érezte, itt biztonságban van.
Gondolatait azonban most nem a külvilág zsibongása kötötte le. Póczik Dezső azon gondolkodott, eljön-e ma Keskeny Károly, s létrejön-e az adásvétel.
Be kell, hogy valljuk, az adásvétel kitétel éppúgy túlzás a szóban forgó jelenségre, mint amennyire a Könyvesbolt címke - mely cirkalmas betűivel büszkén virított a bejárat felett - sem illett teljes mértékben arra a kis odúra, melyben könyveket lehetett ugyan találni, vásárlót viszont annál kevésbé.
A vásárlók elvétve történő előfordulásának oka maga Póczik Dezső volt, aki hosszú, nyeles monokliján keresztül szúrós szemmel vette vizsgálat alá a betoppanó érdeklődőket, s ha az illető nem nyerte el a tetszését – az ellenszenv oka lehetett egy szájban felejtett rágógumi, egy fésületlen haj, netán egy görbe, egyenetlen testtartás – hátat fordított, s mindössze ennyit mondott: „Kérem, menjen ki!”
Póczik a betoppanó érdeklődőket – ezt még magának se ismerte be – voltaképp ellenségként kezelte, kik meg akarják őt fosztani a biztonságától. Ki akarják rabolni. Féltett tárgyaira vadásznak. Kedves ereklyéire lesnek mohó szemmel. Sunyin lapítva várják a pillanatot, hogy egy óvatlan percben, mikor figyelme kissé lanyhul – holmi álmos, őszi délután, egy jó ebéd, egy adag pipadohány, s egy kis szíverősítő elfogyasztása után – elorozzák tőle kincseit.
Leggyakrabban előforduló érdeklődője ezért Keskeny Károly volt, aki egy szép nap, a várost járva felfigyelt erre az eldugott üzletre, mely ódon légkörével, kirakatjával, kis csengettyűjével az ajtó fölött - s persze Póczik Dezsővel -, maga volt a felüdülés, maga volt az oázis, a szellemi menekülés a modern nagyváros poklában.
A bejárat felett egy gróf Tisza Istvánt ábrázoló festmény függött. Mellette álló ingaóra, mely ugyan nem működött, de hatalmas ingája úgy függött láncán, mint holmi bárd, mely a történelem halálos ítéletét készül végrehajtani a köztársaság intézménye felett. A helyiség maga egyetlen szobából állt, de minden falat körös-körül polcok díszítettek, melyek könyvekkel, folyóiratokkal voltak tele. Korunk élénk, harsány színárnyalatai nem bántották a szemet semelyik sarokból, hanem minden irányból a becsületes zöldek, kékek, barnák és szürkék köszöngettek halkan és tisztelettudóan. Mindössze az volt különös, hogy a könyvek lánccal voltak odaerősítve a polchoz, mintha tulajdonosuk elejét akarta volna venni, hogy bárki is leemelje őket a helyükről. Ha valaki először lépett az üzletbe, úgy érezte, mintha egy másik időbe csöppent volna hirtelen.
Második hete tette tiszteletét Keskeny Póczik Dezső boltjában, ugyanis a kirakatban múlt hét legelső napján felfedezte a Magyarország gázlómadarai c. kiadványt - II., bővített kiadás, ornitológiai térképvázlatokkal, Nagykároly, 1902 -, mely azonnal felkeltette az érdeklődését.
- Megnézhetem?
Póczik kelletlenül csoszogott a kirakathoz, és hosszan zörgött a lakat kinyitásával.
- Tessék – mondta. A hangja rekedt volt.
Keskeny belelapozott.
- Engem ez a kötet érdekel – nézett kisvártatva a tulajdonos szemébe.
- Úgy… - mondta Póczik Dezső, s hátrább lépett, miközben a könyvet két kézre fogta, s görcsösen odaszorította a mellkasához.
Pár másodpercig csend volt.
- Megírnám recenziónak a Krajczáros Igazság c. hetilap számára. Az Ön boltját is megemlíteném. Az ilyesminek komoly reklámértéke van! – tette még hozzá.
Póczik Dezső lelkéről mázsás súlyok gördültek le, de ezt igyekezett nem kimutatni. Kifürkészhetetlen arcot vágott, s a kötetet óvatosan visszatette a kirakatba.
- Nem rokonszenvezek a modern kor sajtótermékeivel – szólt hűvösen. – Az utolsó tisztességes lap, a Mercurius Hungaricus, jó háromszáz éve szűnt meg. Úgyhogy legnagyobb sajnálatomra vissza kell, hogy utasítsam az ajánlatát.
Keskeny nyelt egyet.
- Nos, jó…
Az ajtóból még visszafordult.
- Ez az utolsó szava?
Póczik Dezső úgy tett, mintha a Vasárnapi Újság 1926-os évfolyamának rendezgetése teljes mértékben lekötné figyelmét, s nem válaszolt.
Keskeny erre röviden bólintott, s távozott.
Pár nap múlva megint megjelent.
- Megvan még a könyv?
Póczik Dezső válaszra sem méltatta. Hátat fordított, s elkezdte törölgetni a port egy XIX. századi festményről, mely Kapisztrán Szent János itáliai teológust, hitszónokot, inkvizítort ábrázolta, a nándorfehérvári diadal hősét.
Keskeny következő nap ismét beállított.
- Mennyi az ára?
Póczik Dezső nem válaszolt, hanem a sarokban álló gramofon tölcsérét kezdte tisztogatni.
- Nézze uram – mondta Keskeny, miközben szórakozottam előhúzta a zsebóráját, és futólag rápillantott. – Lehet, hogy nem fogok recenziót írni a szóban forgó műről, de arról még írhatok tárcát, hogy léteznek olyan könyvesboltok, ahol nem akarják eladni az árusításra kitett könyveket. Ismét megkérdem tehát, mi a kötet ára?
Póczik erre abbahagyta a tisztogatást, s felegyenesedett. Tudatában megjelent egy kép, annak a borzalmas, régi napnak az emléke, amint a felesége kilépett az ajtón, majd nevetve beült annak a modern illetőnek az automobiljába, s a szíve összeszorult.
Tekintete végigsiklott a kicsiny bolt tárgyain, egy darabig hallgatta a sarokban álló teáskanna duruzsolását, ujjai tétován simították egy pultra helyezett XVIII. századi imádságoskönyv gerincét, miközben az agya megállás nélkül járt és dolgozott a megoldáson, majd egyszer csak felderült az ábrázata.
- Fél tallér - nézett gúnyosan az előtte álló fiatalember szemébe. - A kötet ára pontosan fél tallér.
Keskeny bólintott.
- Rendben. Holnap ismét eljövök.
Mindez a tegnapi nap történt, s ma Póczik Dezső szívdobogva lépett be kicsiny boltjába, s ideges arccal álldogált szokott helyén, a függöny mögött.
Vajon eljön-e ma is az ismeretlen?
Még 11 óra sem volt, amikor léptek hallatszottak, majd nyílt az ajtó.
- Eljöttem a könyvért. Mit is mondott a múltkor, mennyi az ára?
- Fél tallér – jelentette ki ismét Póczik Dezső.
Keskeny elővett egy Mária Terézia negyedtallérost, valamint egy XV., illetve XVII. krajcáros pénzérmét, az egyiken I. Lipót, a másikon Lotharingiai Ferenc arcképével, s odatolta.
Póczik a monoklijáért nyúlt, s végtelen lassúsággal a szemébe illesztette.
- Hm – jelentette ki hosszas vizsgálat után, majd még halkan hozzátette:
- Legyen meg az Úr akarata…
Hátat fordított, s hangos zörgéssel elkezdte becsomagolni a könyvet egy megsárgult újságpapírba. Keskeny odasandított: Magyar Futár, 1937.
Miután végzett a művelettel, átnyújtotta a csomagot, s a pénzérméket be akarta söpörni a pénztárgép melletti fiókba.
- Keskeny erre felhördült.
- S a visszajáró? Azzal mi lesz?
Póczik felvonta a szemöldökét.
- Igen, a visszajáró! – ismételte meg Keskeny. – Nekem még visszajár teljes három krajcár!
Póczik kihúzta a pénztárgép alatti fiókot, s matatni kezdett.
- Sajnos nem tudok visszaadni – mondta pár perc után. – A mai, értéktelen pénzeket leszámítva, néhány K.U.K. ezüstkoronával rendelkezem csak, meg még itt hever egy Horthy ötpengős. A krajcárokat úgy rémlik, már tavaly kiadtam.
- Úgy, szóval nem tud visszaadni – húzta el a száját gúnyosan Keskeny, s a kalapjáért nyúlt.
- Maga rajtam nem fog meggazdagodni! – vetette oda, azzal odahajította a könyvet Póczik orra elé, majd hűvösen biccentett, s elhagyta a bolt területét.
Keskeny teát fogyasztott – ezen csodálkoztam -, ami ott gőzölgött az asztal sarkában, egy kis porcelán alátéten. Mellette egy kopott gerincű kötet, benne könyvjelző. Lovik Károly: A kertelő agár. Rendeltem magamnak egy sört.
- Min dolgozik mester?
A megszólítás automatikusan csúszott ki a számon, és attól fogva ez már így is maradt.
Keskeny fürkészőn vizsgálgatott, mint aki mérlegel.
- Csak ezek miatt gondolom – mutattam a papírosok felé -, feltéve, ha nem titok.
Ismét szemrevételeztem a terepet, és felfedeztem még valamit. A Lovik-kötet mellett apró kis zsebszámológép hevert.
A pincérnő jött oda hozzánk, s letette elém a sört. Barátságosan ránk mosolygott, mire Keskeny rosszkedvűen elfordította a fejét, és türelmetlenül dobolt az ujjaival, amíg ismét hallótávolságon kívülre nem került. Én ellenben utána fordultam, s figyeltem járását, ahogy hullámzó mozgással ringatja idomait. Csinos. Határozottan csinos.
Mire visszafordultam, Keskeny már ismét elmerült a papírjaiban. Sercegett a tolla, és nyomkodta a számológépet. Kezdtem kínosan érezni magam.
- Százhuszonnégyezer nyolcszáz – mondta nem sokkal később, majd írt még valamit az egyik papírlapra.
Köhécseltem egyet.
- Ne zavarj - nézett rám, s először váltott tegezésre. - Számolok. De mindjárt végzek, Ott egy kortárs irodalmi lap – bökött ujjával az egyik félreeső asztal felé. – addig olvasgasd azt.
Hamar eluntam a száraz betűhalmazt, s jobb híján barátom – bíztam benne, hogy immáron nevezhetem így – arcát figyeltem.
Noteszában lapozgatott, kipipált dolgokat, majd a térdén szétterülő papírlapra jegyzetelt, ahol precízen egymás alá írt számoszlopok sorakoztak. Kisvártatva letette a tollat.
- Majdnem félmillió forint! – jelentette ki, s arcáról sugárzott az elégedettség.
Az a szó, hogy kíváncsiság, úgy érzem, nem fedte pontosan, nem fejezte ki kellőképp a lelkiállapotomat.
Keskeny nem várta meg, hogy faggatózni kezdjek, s magától kezdett magyarázatba.
- A felvilágosodás teljes mértékben tönkretette a nőket. – dőlt hátra, s míg beszélt, lassú, komótos mozdulatokkal kavargatta a teát.
– A nő egykor értékes volt. Létezése elengedhetetlen a férfiember számára, sőt, elengedhetetlen volt magának az univerzumnak a kiteljesedéséhez is. A nő ugyanis képes valamire, tud valamit, amit a férfi nem: utódot szülni. Ezzel a képességével illeszkedik a Teremtés rendjébe. A férfi tudniillik szellemi síkon teremt, a nő pediglen biológiain. Ezzel válik mindkét nem hasonlatossá Urához, Teremtőjéhez. „Teremtsünk embert a mi képünkhöz és hasonlatosságunkhoz” - ahogy az Írás mondja. Na, most az eredeti elgondolás szerint – remélem az Úristen, megbocsátja, hogy szándékait firtatom, elemzés tárgyává teszem, s a nevében teszek kinyilatkoztatást -, a nő igazodási pontja a férfi, a férfié pedig maga a világmindenség. De mióta a nőt úgymond „felszabadították”, a nő már nem a férfit tekinti igazodási pontnak, hanem ő is a világmindenséget lesi. És ő is orvos akar lenni, mérnök, feltaláló, drámákat meg zenét akar szerezni, valamint államfői babérokra tör. Pontosabban fogalmazva: megpróbálja. De mivel az Isteni Rend szerint nem ez a rendeltetése, hát nem is megy neki.
- Figyeld csak meg – dőlt előre Keskeny, s ragadta meg hirtelen a galléromat -, egyetlen jelentős női író, költő, zeneszerző vagy filozófus sincs. És nem csak az antik világban, vagy a sötét középkorban. Az elmúlt pár száz év alatt sem született egyetlen darab sem! Egyetlen egy sem! Pedig az elmúlt párszáz évben mindent elkövettek, hogy kitermeljék ezt a fából vaskarikát. Mindent beleadtak, hogy fel tudják mutatni. És nem megy, nem, ha beledöglenek se. A női nemnek a szellemtörténetben egész egyszerűen nincs semmi szerepe. Persze, magyarázgatják – engedte el végre a kabátom, s nyúlt a teáscsészéért -, hivatkoznak minden ostobaságra, legfőképp, az unásig ismételt híres elnyomásra, pedig két pont közt a legrövidebb út az egyenes. Egy jelenség vizsgálatánál mindig a legegyszerűbb magyarázat a legkézenfekvőbb, az áll legközelebb az igazsághoz, jelesül az, hogy a nő ezekre a dolgokra egész egyszerűen nem képes, mégpedig azért, mert nem az a szerepe, nem az a feladata, nem úgy lett megteremtve. Ellenben figyeld csak meg, mióta a nő férfi akar lenni – mert ezt a folyamatot másképp nem nevezhetjük – a saját feladatát elhanyagolja. Azt, amiben lekörözi a férfit, azt, amiben világelső, amit egyedül csak ő tud, amire csakis és kizárólag ő van feljogosítva: az utódnemzést, és az arról való gondoskodást. Minél „felvilágosultabb” egy társadalom, annál kevesebb utód születik. Összefoglalva tehát: a mai nők görcsösen erőlködnek valaminek az elérésével, amire alkalmatlanok, és félredobják azt, amihez csakis ők értenek. Értékes-e ez az élőlény? Tehetjük fel immáron a kérdést. Szüksége van-e rá a férfinak? Szüksége van-e rá a világmindenségnek? Élhet-e szimbiózisban a férfi egy ilyen elférfiasodott nővel? Aligha, pontosabban csakis azon az áron, ha „cserébe” a férfi elnőiesedik. És ennek már látjuk jeleit. Két egyforma töltésű részecske köztudottan taszítja egymást. Csakis az ellenkező töltésűek kapcsolódhatnak egybe.
Keskeny itt kis szünetet tartott, mert köhögés jött rá. Kihűlt teájáért nyúlt, szájához emelte és lassan kortyolgatta.
Lopva a pincérnő felé néztem. Vajon elhallatszik füléhez ez az eszmefuttatás? S ha igen, mit szólhat hozzá? Személye, neme, méltósága elleni támadásnak érezheti-e, vagy homályos válaszokat lelhet meg bennük, egyes lelkében kavargó, soha fel nem tett, soha meg nem fogalmazott kínzó kételyekre?
- De az univerzumban rend van – folytatta Keskeny, s az üres teáscsészét félretolta. - Ha a mérleg egyik serpenyőjéből elveszel valamit, el kell venned a másikból is. Vagy ha ide felhalmozol, amoda is pakolni kell. Különben billen a mérleg. Mert mi másnak magyarázhatjuk a régi korok bigott udvariassági formuláit, merevnek titulált, lenézett illemszabályait, ha nem az egyensúly fenntartásának? Vajh, miért alakultak ki egyáltalán? A rend és az egyensúly miatt. A férfinél az erő, a jog, a törvény, de cserébe a nőnek előnyöket ad. Segíti, eltartja, támogatja, előreengedi, feladja rá a kabátot, és persze nem üti meg. De a mai nő a férfi jogait elbirtokolja, ám az előnyökről nem mond le. A nő tudniillik ma a régiből meg az újból is az előnyt akarja. Hogy egy mondatba sűrítsem a lényeget: Én, mint férfi, úr már nem vagyok, de a cehhet azt fizessem. Ez ellen harcolok én – ütött most a mellére Keskeny. Ez erkölcsi kötelességem, mely az igazság, és az Isten teremtette rend iránti alázatomból fakad. S a harcnak, a nemes küzdelemnek zárszámadását ott láthatod – mutatott a faljegyzések felé.
Felírom egy kis noteszban, hogy különféle nők hol, mikor akartak kihasználni, s ezen alkalmakkor, mekkora mértékű kiadást spóroltam meg. Másképpen szólva, feljegyzem, hogy mi azaz összeg, amit nem költöttem nőkre.
Ez már kissé sok volt.
- Igazán nem kéne ennyire irigynek lenned – jegyeztem meg halkan.
- Hát nem érted? – horkant fel barátom, s a hangja megemelkedett. – Ez a legkisebb, amivel tartozom! Ez a minimum! S ezt a te érdekedben is teszem – nézett rám szúrós tekintettel. Helyetted is. Ha már te ilyen pipogya vagy – tette még hozzá.
-Akkor vétenék a szent ideák ellen, ha a minap felsegítettem volna a kabátját egy bizonyos Lilla nevű hölgyismerősömre, és Emőkének átadtam volna a helyemet a buszon. Bár néha én is elgyengülök – jegyezte meg – Adrienn nevezetű, közeli ismerősömnek múlt hó közepe táján nem adtam meg azt a nyaklevest, ami már régen kijárt volna. Megvallom, az eset után hetekig kínzott a lelkiismeret. Szinte azt is mondhatnám, morális válságba kerültem. Forgolódtam ágyamban, s alig vacsoráltam. Az írás sem menet jól.
- Mindegy – legyintett Keskeny –, többet ilyen nem fordul elő, ezt ígérem neked.
- Egy ízben Arankát otthagytam a számlával. Láttam már egy ideje, mire megy ki a játék, mi is az aktuális játszma. Aranka igényt tart hiúságának kielégítésére, bezsebeli azt a kéjes érzést, hogy ő márpedig kell, de adni azt nem szándékozik semmit. S ezt a színjátékot persze én finanszírozzam. „Pardon, ki kell mennem”, mondtam neki, majd kiosontam a hátsó bejáraton, s otthagytam a fizetetlen számlával. Nem adott és nem kapott semmit. Tiszta játék. Mondhatni becsületes.
- A legnagyobb veszteségek nem anyagi szinten mérhetők – próbálkoztam ismét.
- Maga itt ne harsonázza a friss híreket, fiatalember! – tolt egy mozdulattal a korlát túloldalára Keskeny. - Azt drága barátom, én nagyon is jól tudom. - De odáig én már el sem jutok. Azt a frontot én már nem nyitom meg. Azaz idő elmúlt! – intett fölényesen. - Bár néha azért elgondolkodok, vajon felfogják-e ezek, hogy az embert lelkileg belerángatni valamibe, majd benne hagyni, ugyan annyit tesz, mintha egy férfi a móka után, veszi a kalapját, s cím nélkül távozik. Ő meg bajlódjon egyedül a szerelmi gyümölccsel.
- Gyere – ragadott karon. – Induljunk.
Felkászálódtunk a székből. Keskeny összeszedte a papírjait, s gondosan ellenőrizte, nem felejtett-e valamit ott.
- S van ennek értelme? – néztem mélyen a szeme közé, míg a pultra tettem a pénzt.
Keskeny Károly már csak az utcán válaszolt. Néhány sarokkal odébb. Kint eközben beesteledett, a felhőkön átderengett a hold, úgy rémlett, elhaladtunk holmi kerítések és ugató kutyák mellett, s most valami ósdi villanyoszlop tövében álltunk.
Éreztem, hogy feltámadt a szél, s a félhomályban alig láttam barátom arcát. Csak a szeme világított, szinte izzott a sötétben. Ahogy a hangja is.
- Miért, annak mi értelme volt, hogy Zrínyi kirohant a biztos halálba? Erre válaszolj nekem! Vagy mást mondok. Ott az öreg Prónay esete. Mit tudsz te a vén katona végnapjairól? Na, te is szép kis reakciós vagy. Bon Scott, meg Sid Vicious halálát, azt bezzeg tudod! Nem, ne is próbálj köntörfalazni – fojtotta belém a szót Keskeny. – Tudom, hogy hallottál ezekről az idiótákról, és persze jól meg is jegyezted. Ezekre bezzeg odafigyelsz. Meg a kretén Jim Morrison. Ezeknek a lelki sérült magamutogatóknak bezzeg fejben tartja a világ a kimúlásukat. Nem tűnt még fel mellesleg, hogy a modern ember végső percei mind szégyenletesek? Megvetésre méltók és szánalmasak? Mert eltávozni a világból méltósággal kell. Bokát összecsapva. Sarkantyút pengetve. Hogy aki itt maradt, megsüvegelje a produkciót. De erre a mai ember már nem képes. Csak a régi, becsületes reakciósok.
Hányásból feltápászkodva kopogtatni a túlvilág kapuján. Okádékszagú, pecsétes ingben, szaros alsógatyában tántorogni Szent Péter előtt, nos, ez megy. Ez megy nektek! Erre tanít a zacskós leves, a villamosság meg az emberi jogok nyilatkozata. Bezzeg a Prónay meg a Babocsai Pál!
- Jövő héten beszámolsz nekem a Babocsai viselt dolgairól – ragadta meg ismét a felöltőmet Keskeny -, különben nem állok többet szóba veled. De alaposan, mert kikérdezlek!
- Na szóval, Prónay – indultunk meg a félhomályban, s a sáros kis utcákon ballagtunk, látszólag értelmetlenül. Keskeny halkabbra vette a tónust, hangja egyenletesen, szinte álmosítóan duruzsolt. Olyan volt, mintha egy mesét adna elő.
-A Lajta-bánság létrehozásában, meg az osztrák határ melletti hősi akciókban betöltött szerepét bizonyára tudod. Ezt azért feltételezem. Mert ez a minimum. Mármint erkölcsi értelemben. Mert aki ezzel nincs tisztában, ellenben egy évnél fiatalabb mobiltelefonja van, az rongy ember. És amikor ’45-ben az oroszok elérték Pestet, ez az öregember, ez az idős katonatiszt, lábára húzta a bakancsot, fejébe nyomta kopott sisakját, és beállt harcolni. Hetvenegy évesen. Nem berendelték, magától ment. Ennek mi értelme volt? Szerinted mennyi esélyt látott a győzelemre? Vagy akár a túlélésre? Mi volt ebben az ésszerűség? A nagybetűs logika? Pontosan annyi, amennyi az én utóvédharcomban. Mert az utóvédharcokat is tartással kell megvívni, és aztán elesni a fronton. Majdnem félmillió forint! Ez egy ostrom esetében már egy fél bástya, de legalábbis három sarokház visszavétele.
Nem állhattam meg, hogy ismét közbe ne szóljak.
- Teljesen reménytelen az ügy? Elképzelhetetlen, hogy valaki korunkban mégis találkozik egy értékes, arra méltó nőszeméllyel?
Keskeny hosszasan nézett maga elé. Majd elfordult, belebámult az éjszakába, és sokáig nem válaszolt.
- Nos, ha látsz ilyet, vagy találkozol vele – szólalt meg végül -, mindenképp szólj, vagy értesíts. Mégpedig jó előre.
- Miért? – csúszott ki a számon.
- Hogy ki tudjam vasalni az ingem. Meg kipucoljam a cipőm.
- És szerezzek valahonnan egy csokor virágot. – tette még hozzá, majd biccentett, s eltűnt az éjszakában.
Az írások a "Keskeny Károly élete és kora" (2012), valamint a "Forradalmi ostobaságok versenye" (2013) kötetekben olvashatók, melyek a pozsonyiadamandras@gmail.com címen rendelhető meg (a postaköltséget a szerző állja!)
