Humoreszkek


Pitiáner világ


Döbbenet, hogy manapság az emberek mily kapitális ostobaságokkal töltik idejüket, mily szamárságokra pazarolnak energiát. Ahelyett, hogy értelmes célokat tűznének ki maguk elé. És most nem csak az ilyen primitív – ám korunkban szerfölött népszerű – hangzatos zöldségekre gondolok, mint pl. „Harc az emberi jogokért”, meg más efféle. Mert ezek, ugye – a művelt elme számára rögtön látszik -, felesleges dolgok. A szólásszabadsággal, meg az emberi jogokkal mióta világ a világ mindig visszaéltek. Csak baj volt vele. A plebs tudatát nem jogokkal kell összezavarni, hanem kordában kell tartani, s ha zajong, közéje lőni. (A bűnözés meg szimpla vagonkérdés, csak korunkban nem jól közelítik meg a problémát.)
De van rosszabb is. Egy volt iskolatársam, pl. mindenáron le akarja cserélni régi Audi-ját. Ez őneki fontos. Egy másik meg házra gyűjt.
Ismerek egy nyugdíjas adóellenőrt, az folyton utazik. Az a mániája. Ha lehet, minél messzebb. Hogy aztán minél macerásabb legyen majd hazajönnie.
Megértő, ám kissé fölényes mosollyal szemlélem e köznapi elmék földhözragadt botorságait. Az embert igenis jellemzik vágyai! Míg eme alantas, pőre délibábokat hallgatom, előttem egy mesés tartomány képe lebeg. Alul a kék Duna hömpölyög, távolban az Olt vize, s fenn, északon a Kárpátok büszke karéja.
Én tudniillik – mióta az eszemet tudom - Szörényi bán szeretnék lenni.
Ezt sokan nem értik, sőt, olykor kissé furcsán néznek rám. De én nem alacsonyodom le az ő szintjükre. Nem magyarázkodok. Minek?
Utánanéztem, a Szörényi bánság 1524-ben szűnt meg, miután az utolsó bán, Kállay János, kénytelen volt feladni a területet. Azóta a tisztség betöltetlen.
Volt egy másik követelésem, az a Lausitzi hercegséggel volt kapcsolatos – alsó és felső Lausitz -, de az én Józsi barátom leintett.
- Meg vagy te őrülve?! - így a Józsi -, Lausitz légvonalban vagy ezer kilométerre van Szörényvártól. Az ember mindig válasszon reális álmokat.
- Lausitz! - csóválta a fejét, majd fogta a korsóját és hangos nyögéssel az asztalhoz telepedett. - Jó, hogy nem a Trau és Zára közti kikötőket akarod onnan uralni. Elégedj te csak meg a Szörényi bánsággal, s maximum Bodony felé kacsingass.
Így a Józsi, az örök földön járó, ki mindössze a Vránai perjelségre áhítozik.
Francnak se kell Audi!



Egy agglegény titkos naplójából



Egyesek szerint túlzott mód takarékos vagyok. Sőt, akadtak olyanok is, akik nem átallották kijelenteni, hogy smucig.
Fel nem foghatom, honnan szedik ezeket a légből kapott állításokat.
A pocsékolás ugyan sosem volt a kenyerem, de a fentebb megfogalmazott állítások mindegyike szemen szedett hazugság!
Sajnos, a józan beosztás – én így nevezem – praktikus szokásait szerfölött ritkán van alkalmam gyakorolni, mert a feleségem a nyakamra jár, nem hagy élni, és felesleges, luxus jellegű kiadásokra kényszerít.
Most ellenben egy hétre elutazott, így bebizonyíthatom rosszakaróimnak, hogy a józan keretek közt gyakorolt takarékosság szívet melengető, és hasznos.
Első nap azzal kezdtem, hogy nem cseréltem zoknit.
Minek?
A feleségem hosszú hónapok óta mindig lecseréltette velem, szabályos terrorban tartott, pedig mi abban a rossz, ha az ember egy zoknit két napig visel? Gondoljanak csak bele, ha az ember minden másnap cserél zoknit, az havonta tizenöt tiszta pár. Ki lehet számolni, éves szinten azt mennyi mosópor és víz megtakarítást jelent.
De ez még semmi! Ott van például a fürdővíz. Egy háztatás kiadásainak tetemes hányada úszik el így szó szerint azon a kis likon, ami a fürdőkád alján éktelenkedik. Nem, ezt a pocsékolást is ésszerű keretek közé kell szorítani!
Ha az ember csak minden másnap fürdik, úgy – szinte észre sem veszi – és kiadásai hirtelen megcsappannak. Arról nem is beszélve, hogyha mindennap fürdene az ember, mily furcsa, mily különös, mondhatni zavaró érzet lenne a tiszta lábra felhúzni a tegnapi zoknit. Nem, erről szó sem lehet!
Megfogadtam, hogy amíg a feleségem távol van, jól fogom magam érezni, és emlékezetessé teszem ezt az átmeneti agglegény létet.
A hűtőszekrény csak harmadnap jutott eszembe. Ott zümmög, zakatol, és közben fogyasztja az áramot. Kész értelmetlenség! Amint az ember kihúzza a dugót, azonnal megáll a számláló veszettül idegesítő forgása!
Ja, hogy a táplálkozás? Mindennap annyit kell vásárolni, amennyit az ember aznap megeszik, és akkor nincs szükség efféle értelmetlen pazarlásra. Csodálom is, hogy ez eddig nem jutott eszembe!
Miután négy napig nem fürödtem, rájöttem valamire. Ha az ember a mosogatást összekombinálja a tisztálkodással, jelentős mértékű megtakarítást eszközölhet.
A kivitelezésnek az a módja, hogy amíg a reggeli bögrét mossuk, egy sámlira állunk, és egyik lábunkat beléhelyezzük a mosogatóba, majd amikor leöblítjük az ivóalkalmatosságot, a vizet a bögre mellé odahelyezett bütykünkre löttyintjük.
Sokat törtem a fejem, miként lehetne az eljárást kombinálni a borotválkozással is, ám még nem jutottam kielégítő eredményre.
Ha azonban az ember a szertartást azzal kezdi, hogy a mosogatóba vizel, úgy egy kisdolog anyagi terheit megspórolhatja.
Jó ez az agglegény lét. Hangosan hallgatom a heavy metált, takarékosan bánok a háztartás kiadásaival – miáltal bebizonyítom vádaskodó ismerőseimnek, hogy nem vagyok smucig, pusztán az ésszerűség vezérli tetteimet -, s az emberi szabadság oly fokaira hágom, melyről házas életem rab napjaiban nem is álmodhatom.
Sajnos, kibontakozásomat gátolja, hogy holnap érkezik a feleségem, így legújabb ötleteimet majd csak jövőre tudom megvalósítani.



Liberális hét



Énnekem azt mondták, a liberalizmus az valami vidám, és kötetlen dolog. Móka és kacagás. Semmi merevség, meg bigott előítélet. Épp ezért örültem fenemód, amikor azt olvastam az újságban: "Megkezdődik a liberális hét.”
- Ott az én helyem! – kiáltottam föl, s már indultam is.
Már a bejáratnál kellemetlenség ért. Indulás előtt tudniillik szépen kiöltöztem, elvégre nem minden nap megy az ember liberális hétre. Előkerestem hát ifjúkorom ruhatárából azon kellékeket, melyeket a zord és fantáziátlan nyárspolgárok közt már évek óta nem vehettem fel. Legmutatósabb köztük az a póló volt, melynek mellrészén vörös körben hatalmas horogkereszt díszeleg. Elégedett arccal léptem oda, ám legnagyobb ámulatomra nem akartak beengedni.
– Ebben nem jöhet be! – szólt egy goromba fickó.
– Na de liberális urak! – méltatlankodtam. – A Bozóki miniszter úr azt mondta, hogy ő az első punk-miniszter. Ezt a ruhadarabot meg a Sex Pistols együttes tagjai hordták 1977-ben.
Ám azok oda sem bagóztak eszmefuttatásomra. Kénytelen voltam hát levenni azt. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. S döbbenetem, ha lehet, bent csak fokozódott.
Az egyik sarokban két ifjú a toleranciáról, meg a megkülönböztetésről beszélgetett. Odaléptem hozzájuk.
– Szerintem nagyon csúnyán viselkedik az, aki megkülönbözteti a másikat. Azért mert önök zsidók, attól még az én szememben éppen olyan emberek, mintha tisztességes származásúak lennének!
Jó, hogy ki nem dobtak.
Arrébb egy fiatalembert láttam, színes ruhában.
- Buzi az úr? – kocogtattam meg a vállát. - Szeretném, ha tudná, hogy én nem nézem le emiatt. Én Önt ugyanolyan embernek tartom, mintha normális lenne.
Elégedett arccal haladtam tovább, de valahogy nem láttam szemében a hála és öröm könnyeit.
Hátrébb egy hölgy holmi feminista brosúrákat osztogatott. Kértem egyet, s átlapoztam.
– Nem gondoltak még arra, hogy tehetnének a lapba néhány meztelen nőt? – mondtam neki jóindulatúan. - Szerintem sokkal kelendőbb lenne a portéka. Ám az majd felnyársalt a tekintetével, s hűvösen odébbállt.
Nem tudtam rájönni mi lelhette. Még ma is töröm rajta a fejem.



Önzés



Mindig tudtam, hogy a multinacionális cégek csak a saját hasznukat lesik, hogy nagy ívben tesznek arra, ami ezen az önző és szűklátókörű nézőponton kívülre esik. Hogy az effajta nemes és tiszteletreméltó fogalmak, mint empátia, szolidaritás, úgyszólván fel sem merülnek a tudatukban.
Nos, ami ma reggel történt, mindezt ékesen bebizonyította. Az a szó, az a kifejezés, hogy „döbbenet”, vagy „zavarodottság”, nem fedi kellőképp a lelkiállapotomat. Igazság szerint fel vagyok háborodva. A lehető legmélyebben! Lelkem legbensőbb zugáig felkavart a dolog. A következő történt velem.
A mocskos multi itt a szomszédban, akitől a kis wifi-antennámmal lopom a netet, elfelejtette befizetni a számlát, így korlátozták a hozzáférését. Mármint a mocskos multinak. És most emiatt én sem tudok netezni.
Megyek fel reggel a netre, kattintok a jól bevált módon, szinte oda sem figyelve, mely mozdulat a maga rutinos megszokásával a biztonság, a változatlanság, a meghitt állandóság kellemes érzetét kelti, erre fel, tessék. A T-Home csúf rózsaszín-feketéje villan be valami hosszú és kacifántos szöveggel – majd biztos végigolvasom -, melyben értesítik a kedves felhasználót – értsd: a mocskos multit -, hogy szíveskedjen végre tartozását rendezni, adja fel csekken, vagy dugja be a képét egy kirendeltségbe, mert amíg ezt nem teszi meg, korlátozzák a hozzáférését.
Most mondják meg őszintén, ehhez nekem mi közöm?
Sosem bírtam a link, megbízhatatlan embereket. A megbízhatatlanság, a pontatlanság, az inkorrektség az egyik legcsúfabb emberi tulajdonság, amit szívből megvetek! És különben is: a pontosság a királyok udvariassága!
És másra már nem is gondolnak? Csak magukra? Most itt ülök net nélkül. Agyrém!
Azt kell, hogy mondjam, az erkölcs és a tisztesség mára teljes mértékben kiveszett az emberekből. Szomorú időket élünk.



Füstbe ment terv



Szász Kornél már két napja nem állt szóba Hévizy-Bérces Károllyal, ugyanis az egyik kávéházi összejövetel során Szász Kornél a következő kijelentést tette: „Sebestyén vértanú boldoggá avatását nem a legszerencsésebben időzítette a Szentszék”, mire Hévizy futólag megjegyezte, hogy ez eretnekség.
Szász Kornélnak szívügye volt a katolicizmus, és ezt a megjegyzést szerfölött zokon vette.
Az ellenségeskedés nem volt újkeletű kettejük közt. Egy ízben ugyanis, amikor a Mindszenthy József asztaltársaság gyűléséről jöttek hazafelé, Hévizy-Bérces Károly ezt találta mondani: „Szent István király hajzata nem szőke volt, hanem barna”.
Szász Kornél már akkor sértve érezte magát, ugyanis megjelenésre váró könyvében épp az ellenkezőjét igyekezett bizonyítani mintegy négyszáz, sűrűn teleírt oldalon keresztül, de ezzel most betelt a pohár. Hévizy-Bérces ezzel most feltette az i-re pontot.
Szász Kornél jó húsz percet járkált fel s alá a lakásban, amikor hirtelen papírt s tollat ragadott, s leült az íróasztalához.
„Holnap megkereslek a szentmisén, és szájba verlek!”
Ennyi volt csak a levélben, amit Hévizy-Bérces másnap meg is kapott, s kétszer is el kellett olvasnia, míg végre felfogta értelmét.
- De hisz ez szentségtörés! – tolta föl a szemüvegét. Majd még hozzátette: – Csak az beszélhet így, aki hitehagyott és aposztata!
Pár percig elmélyülten szemrevételezte az ominózus egyetlen sort a levélben, majd vállat vont, s kiment a konyhába reggelizni.
Mindenközben Szász Kornél alaposan átgondolta a helyzetet, s döntésre jutott. Elhatározta, hogy megvárja, míg szentáldozáskor Hévizy az ostyát magához veszi, majd hozzá lép és leken neki egy nyaklevest.
A helyszínt is gondosan kiválasztotta.
- Úgy kell az akciót végrehajtani – morfondírozott -, hogyha elterül, ne lökje fel a szenteltvíztartót, mert azt nemrég újították fel tetemes költséggel – maga Szász is adott bele ezer forintot -, de a sarokban álló Szűz Mária kép alatt sem csaphat le áldozatára, mert az éles csattanás zavarja Ervin atyát, aki épp ilyentájt szokott gyóntatni.
- Hopp! – állt meg a futkosásban Szász. – Legjobb lesz a persely mellé kifüggesztett „Az Úr szeret mindannyiunkat!” transzparens alatt nyakon csípni. Ott, ha elvágódik, pont ráesik majd a bolyhos szőnyegre, s a zörej nem zavarja sem Ervin atyát, sem a karzaton próbáló énekkart.
- Remek! – dörzsölte a kezét Szász Kornél.
A megadott napon átszellemült arccal lépett a templomba. Letérdelt, keresztet vetett, majd tekintete a padsorokat fürkészte, hogy merre találja Hévizy-Bérces Károlyt. Ám hiába kutatta, nem lelte sehol.
- Beteg – mondta az egyik ministránsfiú.
Szász Kornél előtt elsötétült a világ. Szinte futva tette meg azt a három megállót, ami a templomot lakásától elválasztotta. Idegesen turkált a fiókban, mire végre talált egy tiszta papírt.
- Magának nincs becsülete! – olvasta másnap Hévizy az ismerős kézírást.
Hévizy-Bérces Károly letette a levelet, zsebkendőt keresett, s hangosan kifújta az orrát.



Őrségben



Az emberek néha ízléstelenek, közönségesen fogalmaznak, és vad durvaságok hangzanak el a szájukból. Ez engem mindig elkeseredéssel tölt el, s ezért ahol csak tudok, őrségben állok és igyekszem a közönségességet kiiktatni a köznapi beszédből.
Mert a közönséges szó eldurvítja a lelket és békétlenségnek forrása.
A minap a villamoson egy utastársának egy sovány, kalapos úr például ezt mondta:
- A Havas Henrik az kérem egy gennycsomó. Egy mocskos patkány. Egy gané. Ahogy kitátja azt a flegma pofáját, a bele is kifordul tőle az embernek. Komolyan mondom, néha öklendezem.
Letettem kezemből az újságot és keresztülfurakodtam a tömegen.
– Ez illetlen beszéd, kérem – kocogtattam meg a vállát. – Kultúrember ilyet nem mond. „Mocskos patkány” – csóváltam meg a fejem szemrehányóan. - Ne haragudjon uram, de ez nem hangzik túl szépen. „Kifogásolható tisztaságú rágcsáló” Ez már mindjárt más. Ezt kéne Önnek mondania. De mondhatja például ezt is: „Szőrös kis állatka, kinek bundája a használatban bepiszkolódott.” Ez emberibb és kedvesebb a fülnek. És – bár igazán nem akarom kijavítgatni, meg a kákán is csomót keresés idegesítő szokása is távol álljon tőlem – ez a „flegma pofája” kitétel, hát tudja, ez sem hangzott valami elegánsan, nem beszélve arról a szörnyűségről, hogy „gané”. - Higgye el barátom – csóváltam meg ismét a fejem. - Ez durva.
- Mondja például a következőt: „Túl nyugodt arckifejezésű”, illetve „Az anyagcsere során felhalmozódott salakanyag”. - Ízlelgesse csak! – Bíztattam. – Bátran. Mondja csak utánam! Ugye, mily szép? Ugye, mily csengő és üde? Az Ön által kiejtett mondat tehát helyesen így hangzik: „A Havas Henrik az egy hatalmas adag, felhalmozódott sebváladék. Egy szőrös kis állatka, kinek bundája a használatban bepiszkolódott. A Havas Henrik nem más, mint az anyagcsere során felhalmozódott salakanyag, s ahogy verbális kommunikációba kezd azzal a túl nyugodt arckifejezésű ábrázatával, hát az emésztőrendszere is túlcsordul az embernek. Komolyan mondom, rögvest felszínre hozom a tápcsatornámba került, megemésztetlen napi szénhidrátmennyiségemet.” Ugye, hogy mindjárt más?
Azzal udvariasan megemeltem a kalapom, s leszálltam a járműről.
Kész szerencse, hogy léteznek még a nyelvnek és a tiszta, világos beszédnek oly állhatatos, lelkes őrzői, mint én.
Nem is tudom, mi lenne nélkülünk.



Hogyan hajítottak ki hajnali fél ötkor
a szilveszteri buliból?




Szilveszterkor egy ismerősöm elcipelt egy buliba, amit holmi haladó szellemű ifjak szer-veztek. Az ajtóban mindjárt egy szemüveges leányzó fogadott – ő lehetett a házigazda -, ki az emancipált nőtípus összes ismérvét magán viselte. Gebe volt, hízott szemű, s öntu-data nagyobb volt, mint mellbősége. Ránk nézett, s mindössze ennyit mondott: „Ugye nem fogtok szélsőségesen viselkedni?”
El nem tudom képzelni, miért tételezte fel mindezt rólunk.
Az ajtón belépve döbbenetes kép tárult szemem elé. Valami indiai-etno-világzenére vagy ötven leányzó tipegett egy helyben, s külön kis csoportokban, a fiúknak háttal, egymás-ba karolva szerencsétlenkedett.
- Ennyi frigid kurvát még sose láttam egy rakáson! - ordítottam a barátom fülébe, sajnos épp abban a pillanatban, amikor egy másodpercre elhallgatott a zene.
A felém forduló arcok láttán úgy éreztem, jobb lesz, ha felkeresem a konyhát.
Ott is hasonló kép fogadott. Beesett mellű lányok, illetve pattanásos, frusztrált ifjak, külön kis csoportokban halkan, affektálva társalogtak.
- Magácska nem eszik ebből a süteményből? - léptem oda az egyik hölgyhöz, ki annyira az anorexia jegyeit viselte, hogy első ránézésre csúnya kisfiúnak néztem.
- Higgye el, jót tenne - Fűztem hozzá jóindulatúan. - Legalább fölszedne pár kilót.
Ám ő csak hűvösen végigmért, majd szótlanul odébbállt.
Középen hatalmas kupacban italféleségek sorakoztak, s legnagyobb ámulatomra azt kellett tapasztaljam, hogy senki nem nyúl hozzájuk.
- Hát ezek már inni sem tudnak? - Csodálkoztam. - Micsoda egy korcs generáció! Azzal felragadtam egy palack sört, odaléptem a márvány konyhaasztalhoz, s „Buli van” felki-áltással a kupakot az asztal széléhez feszítve ráütöttem.
Azt kell, hogy mondjam, senki nem tartott velem. Ott álltam középen, kezemben a nyi-tott üveggel, telve az emberiség iránti szeretettel, ölelkezésre, mókára, kacagásra készen, s velem szemben értetlen, elkerekedett szemű arcok néztek látható döbbenettel.
Közvetlenül a bejárat mellett egy kicsiny kis szobára leltem. Bekukkantottam, s a félho-mályban egy leányzót pillantottam meg, ki két csontos térdét pálcika karjaival görcsösen átfogva, hátát begörnyesztve, a lehető legkevésbé nőies pózban üldögélt, s épp Milan Kundera iránti tanúsított mérhetetlen rajongásának adott hangot. Mellette egy bánatos képű ifjú állt, ki áhítatos pillantással nyugtatta szemeit a lányon, s olykor asztmatikusan felköhögött.
A leányzó épp befejezte előadását, mire a bánatos képű ifjú szemeit az ég felé emelte, s ájtatos hangon így szólt:
- Amikor Susan Sontag halálhírét meghallottam, az volt az első gondolatom, hogy…
Úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor közbe kell lépnem.
- Öregem - Ütöttem a vállára kedélyesen. - Ne búslakodj! Elmondok inkább egy viccet. Két zsidó utazik a vonaton...
Idáig jutottam a történetben, amikor hozzám lépett a szemüveges leányzó - a házigazda -, s felszólított a távozásra, mert úgymond „uszító eszméket” terjesztek, s molesztálom a hölgyeket.
Hanyag mozdulattal az órámra néztem, s elégedetten állapítottam meg, hogy fél öt van, tehát már járnak a buszok, azzal udvariasan elköszöntem, majd távoztam.
Csak egy dolgot sajnálok azóta is.
Sosem fogom már megtudni mi volt első gondolata a bánatos képű ifjúnak, amikor meghallotta Susan Sontag halálhírét.



Ez egy név?
avagy Molnár Lajos szakmai alkalmassága


Én nem értem kérem ezt a Molnár Lajos dolgot. Ilyen nevű ember mit keres egy minisztérium élén? A régi normális világban - mikor még a haladás nem fertőzte meg az emberek elméjét – adtak az ilyesmire. Mert kérem a forma, az nagyon sok mindent elárul.
Életkoromból adódóan nem nagyon emlékszem a Bárdossy- vagy a Teleki-kormány összes miniszterére, de azt például tudom, hogy a Bánffy-kormányban Wlassics Gyula volt a vallás és közoktatásügyi miniszter.
Értik, ugye?
Ha ifjúkorom letűnt napjait idézem elmémbe, a távolság megszépítő ködéből - mint holmi távoli hajókürt zaja -, előkúszik egy név: Dr. Schulteisz Emil. Na, ez már valami! Az ilyenről az ember elhiszi, hogy no, ez itt kérem egy főorvos.
Úgy tűnik, még az átkos Kádár-rezsim is tudta, hogy azért mindennek van határa. Mert különben hová is lenne a világ?
Ha a közelmúlt, az elmúlt évtized történéseit vesszük górcső alá, bizonyára önöknek is beugrik egy különös érzés, ha mindössze ennyit mondok: Csehák Judit. Ez ugyan kétségkívül ronda név, meg – lássuk be - ez se túl miniszteres, de legalább meglehet jegyezni.
Molnár Lajos!
Az ilyesmi előtt körültekintően kell, kérem eljárni. Előbb mindig meg kell nézni az illető nevét, s csak aztán kinevezni.
Nagyon fontos kérem a név. A hangzás, a hangulat.
Molnár Lajos! Nem térek magamhoz. Hogy lehet ilyen névvel valakit miniszternek kinevezni? Ilyen névvel az ember nem a bársonyszékben ül, hanem a XVI. kerületi Tátika élelmiszerbolt üvegvisszaváltó részlegénél ücsörög az üvegablak mögött, s szignálja egy apró fecnire: „Négy sörös, két boros, egy cseresznye, a vodkást, azt nem vesszük vissza. Kétszázhuszonhárom forint”.
Én például - ezzel tisztában vagyok - nem lennék jó egészségügyi miniszter. Pozsonyi Ádám, az nem olyan miniszteres. Kadétnak ellenben, azt hiszem, jó lennék. Pozsonyi Ádám ludovikás. Ez mindjárt milyen jól hangzik. Bár a párbajok…. No, de hagyjuk.
Nem bírom én ezt az embert! Ezt a Molnár Lajost. Váltsák le! Már csak a neve miatt is. Hogy kreténségeket csinál, és a teljes magyar egészségügyet hazavágja, az egy dolog. De ha már hülye valaki, legalább a formára adjunk, kérem.

(2007. március)

  
Ja, már nem is él?
Petri György és a hálás utókor



Várok a liftre, amikor mögöttem ismerős lihegés hallik. Egy darabig vártam, hátha abbamarad, de csak nem akart szűnni a bántó hangeffektus.
Hátrafordultam. Hájas képű, alacsony emberke álldogál mögöttem, Arcán kaján vigyor. Izzadt ujjai közt holmi szennylap fejléce zsírosodott. Talán egy ÉS lehetett az.
A házmesterünk volt.
- Jó, hogy látom szerkesztő úr - gurguláznak szemei. - Ne haragudjon, hogy szóvá teszem, de súlyos tévedésbe tetszett esni múltkori írásában.
Felvontam a szemöldököm. Mit akar ez a fickó? Hogy mer megszólítani?
- Azt írja cikkében – folytatta kéjes élvezettel, miközben a szennylap lassan áttetszővé vált izzadt ujjaitól –, hogy Petri György is részt vett ama liberális összejövetelen, ott a Gödör-klubban. A gond csak az, tisztelt szerkesztő úr, hogy Petri György már három éve elhalálozott. Ehhez mit szól a szerkesztő úr?
Eltűnődtem. Lám csak, itt van ez a marha, aki Pallagi meg Aczél zsíros képén át szívja magába a kultúrát, így aztán minden felesleges marhaságot tud.
Nézek rá gőgösen. Nímand kis percember. Az adatok, számok s kimutatások bűvkörében él. Mit él? Tengeti napjait. Tipikus modern ember. Minden bizonnyal a véglényi létforma oly szintjein vegetál, hogy elhiszi még az emberek egyenlőségéről meg a humanizmusról szóló bárgyú meséket is.
- - Úgy értettem, a szelleme - vetettem oda -, az volt ott. Petri szelleme belengte a Gödör-klubot. Azt hittem, ez egyértelmű. Egy cikkben mindig az összefüggéseket kell nézni - oktattam fensőbbséggel - nem a felszínes dolgokat.
- Az a vén gazember tényleg meghalt volna? – töprengtem ezalatt. A fene se tudta. Nekem nem mondták. Persze, én köszönőviszonyban sem vagyok ezzel a selejtes korral, annak söpredékével, korcs ideáival. Meghalt volna a fickó? No, mindegy, nem kár érte.
A házmester meg eközben áll mellettem tovább, matat a kezével, érzem, próbál új fogást találni. Szája már szóra nyílna, de megelőzöm.
- Remélem, figyelt arra, amit mondtam, mert nem ismétlem meg. De, ha megbocsát, most dolgom van.
- Ostoba – jegyeztem még meg -, s otthagytam őt, kezében az ÉS-sel.

(2005. október)



Megbecsülés



Mióta az Index-en felvirágzott a „Pozsonyi Ádám, a magyar újságírás szégyene” topic, egyre több tisztelet övez. Nem viccelek. Minden bizonnyal erre az is rátesz, hogy az antiszemitizmus.hu ismét idézgetni kezdett. A városban jártomban keltemben mindenhol érzem a tisztelet, a megbecsülés, s az irántam érzett szeretet jegyeit.
Mosolygós öregurak emelik meg előttem kalapjuk, sétálgató anyukák állnak meg gyermekükkel, s mikor elhaladok mellettük sétapálcámmal kopogva, kezemben egy régi Cholnoky Viktor-kötettel, kinyújtott ujjal mutatnak rám, s így szólnak:
- Látod kicsim? Itt az a bácsi, aki karlevágással akarta jutalmazni Tamás Gáspár Miklóst. Nagyon rendes ember. Köszönj szépen neki!
A hentes a minap, amikor kértem huszonöt deka tarját, rátett még egy vastag szeletet, majd cinkosan rám kacsintott.
- Ezért nem kell fizetne. Ennyivel tartoztam az egymillió fős munkatábor kiötléséért.
A könyvégetéses cikkem kapcsán kitört botrány idején történt, hogy a liget árnyas fái közt sétálgatva egy fiatal anyuka lépett hozzám.
- Megengedi, hogy lefényképezzem?
Értetlenkedve néztem rá, mire a kezembe nyomott egy labdát.
- Állj ide Tomi! – mondta gyermekének, ki zavartan bújt a szoknyája mögé. – Itt ez a bácsi, aki el akarta égetni a Konrád György bácsi könyveit. Most átadja neked ezt a labdát, anya pedig lefényképezi.
A BKV egyik ellenőre egyenesen támogat. Már régóta feltűnt - ez úgy két éve lehetett -, hogy valami szimpátia lehet a dologban, mert midőn egy ízben nem volt nálam bérlet, s bemondtam valami hamis nevet, ő mélyen a szemem közé nézett, s így szólt: - Maga nem a Polgár Zsolt. Tudom. De mindegy, most menjen.
Pár héttel később, már ezt mondta:
- Menjen gyorsan a második kocsiba. Oda nem szállok fel egy darabig. Siessen!
Később ez odáig fajult, hogy midőn a Hősök tere előtt megkocogtatta a vállam – háttal álltam neki, kissé elgondolkozva -, már ő volt zavarban.
- Elnézést - mentegetőzött, miután felismert.
- Nem tesz semmit - motyogtam erre zavartan, s arrébb mentem egy fülkével. Végül is fő a tisztesség.
Vagy egy hónapja történt, hogy valami ifjú gyakornokkal szállt fel, s ha jól értelmeztem a helyzetet, a szakma rejtelmeibe próbálta beavatni őt.
Az ifjú gyakornok kellő lelkesedéssel fogott a feladat megoldásához, s arcára zord kifejezést öltve hozzám lépett.
- Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni!
Mire pártfogóm vadul átviharzott a légtéren, s így szólt: - Azt hagyd!
Vannak más, praktikus előnyei is ennek a népszerűségnek.
A házmester – jól megtermett, egyszerű gondolkodású lény – rendszeresen azzal büntetett, hogy együtt kellett vele utaznom a liftben. Korszerű, digitális, és csigalassú felvonóval rendelkezik a ház, s mire felértünk, minimum két alpári viccet kellett végighallgatnom, s úgy tennem, mintha nevetnék.
Egyszer megpróbáltam gyalog felmenni, de mellém csatlakozott, s rosszabbul jártam.
Egy idő óta ellenben nem köszön. Biztos valami könyvet olvasó ismerőse beárult, így most nem kell az életemből hasznos perceket elpocsékolnom ostobaságokra.
Félek, ha megjelenik a „Harcra fel!” c. új novelláskötetem, az utcára sem léphetek ki, mert az emberek rajongásukban szabályosan agyonnyomnak.



Van remény…


A 4-es villamos nem arra való, hogy a költő ihletet merítsen belőle.
Egy postakocsi az már mindjárt más! Ott szárnyal a gon-dolat. Ott a szellem éteri ma-gasságokba emelkedik, s új, ismeretlen ösvényekre hág. Ott a hangulat szinte táp-talaja a költészetnek.
Lo-vak patái a nedves macskakövön, budai szépasszonyok ernyővel kezükben, szűk sikátorok, álmos, ódon, elfeledett, tán sosem volt felvidéki városok falai közt, hol különös foglalkozást űző, rejtélyes öregurak indulnak...
- Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni!" - így egy érces hang.
Felrezzenek. A közlendő tudniillik fájdal-masan érint. Bánt. Rosszulesik.
Az ember itt most fennkölt stíl, honnan s hová, s akkor jön Demszky és belerondít. E mondatban min-den benne van, mitől korunk utálatos. Bér-let! Hah! Minő alpári tónus. Minő pitiáner földhözragadtság! Minő méricskélése az anyagi lét kicsinyes ostobaságainak. Hogy lenne már jegyem?! A költő jegy nélkül uta-zik. A költő a Pegazus szárnyain suhan, s ott nem kérnek bilétát.
Érzem, e mélység túlmutat a kor pribékjé-nek szellemi horizontján, így - a konfliktust kerülendő -, orcámon felhős mélabúval a leg-távolabb eső ajtó felé somfordálok, egy olyan ember arckifejezését öltve magamra, kinek természetesen kabátzsebében lapul a bérlet, csupán azért kel fel helyéről s változtat sürgő-sen helyet, mert valami hirtelen megragadta a figyelmét, s abból a szögből jobban látszik az a bizarr, kissé krúdys hangulatú régi házsor, vagy a fák haldokló ágai közt bevillanó őszi színorgia. Mindeneset-re ezt a benyomást óhajtom kelteni az esetle-ges szemlélőben, de nem tartom kizártnak, hogy sajátos mozgáskultúrámat szemrevéte-lezve a szakember nyomban így kiált föl:
- Hohó! Annak ott kérem nincsen jegye! Az az ember ott bliccel!
Ámde hiába minden trükk és fortély. Döngő léptek, s egy erős kéz a vállamon:
- Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni!
Némán rázom a fejem, mint holmi walesi bárd.
Ő erre végigmér. Hosszan, kutatón.
- Nem Pozsonyi Ádám? - néz rám szúrós szem-mel.
Felsóhajtok.
Sajnos - legyintek fájón, fel-hős mélabúval, ahogy az egy költőhöz illik
- Nagy rajongója vagyok - szól, s szeme felcsillan. - Elnézést, hogy zavartam. To-vábbi kellemes utat!
Tán mégis van remény - nézek még utá-na. - Mégsem bolond az, ki poétának megy Magyarországon. Vagy legalábbis nem teljesen.
…A lovak patái új erőre kapva kopogtak a régi, kopott kövezeten, s a rejtélyes öregurak elégedett sóhajjal dőltek hátra a fiáker ülésén, majd előhalászták pipájukat, s pöfékelni kezdtek.


Az írások a "Harcra fel!" (2011), valamint a "Czímeres ökrök panoptikuma" (2011) kötetekben olvashatók, melyek a pozsonyiadamandras@gmail.com címen rendelhető meg (a postaköltséget a szerző állja!)