Van az az embertípus, aki mindig aggódik. Ha nincs miért aggódnia, hát keres magának valamit, amiért aggódnia lehet. (Most Brüsszel is tele van ezzel a különös emberfajtával). Aggódnak a demokráciáért, az emberi jogokért, jelentéseket készítenek, stábokkal mennek forgatni mindenféle távoli földekre – nálunk, utóbbi időben a svédek járkálnak előszeretettel és nagy tömegben, kamerák mögött aggódva, mindenféle elnyomottakért, meg kisebbségekért, összehúzott szemöldökkel vizslatnak utcákat, tereket, bekukkantanak ide-oda, ágy alá, liftaknába, hátha van valami, amiért aggódhatnak. (Mivel rajongásuk tárgya az elnyomás leleplezése, ha nincs miért aggódni, hát gyártanak maguknak valami aggódnivalót.)
Az un. aggódó ember különös betegségben szenved. A vakság egy sajátos formája támadta meg a tudatát. Ez nevezhető voltaképp egyfajta rövidlátásnak is, de semmiféle szemüveg, kontaktlencse vagy optikai segédeszköz nem orvosolja a bajt. Esetleg a szemellenző levétele oldaná a problémát, de az aggódó erre nem hajlandó. Még kigyógyulna a betegségéből – a krónikus aggódásból -, s ettől a gondolattól pánikba esik. Még majd nem aggódhatna mindenféléért, és akkor, jaj, mi is lenne ővele? Mivel töltené a napjait? (Mivel keresné a kenyerét?)
A fentebb említett sajátos rövidlátás abban nyilvánul meg, hogy a tőle tíz kilométeren belül lévő problémákat, bajokat, nehézségeket nem veszi észre. Azok mintha láthatatlanná válnának. Nem értik el a látóidegét. Azok mintha üvegből lennének. Még ha mellette történik közvetlen valami, akkor se veszi észre. Elmegy mellette. Sőt, akár arrébb is tolja útjából, hogy ne zavarja a sok száz kilométerre lévő aggódnivaló tanulmányozásának szertartásában.
Leesik a lépcsőn az idős magyar – mert lássuk be, elsősorban honi problémáról beszélünk - asszony, de ő nem nyújt neki kezet, nem segíti föl, inkább dühösen arrébb taszítja, mert gondjaival elállja az utat a nigériai feministák szörnyű helyzetének tanulmányozásában. Bántalmaztak egy kőbánya-alsón élő édesanyát, ám ha ezt hallja, ingerülten legyint, s csettintget nyelvével, mert fülét az ilyesmi zavarja, lévén ő épp a felső-voltai rasszizmus kérdésköréért aggódik.
Van-e joguk Kanadában a biszexuálisoknak fagylaltozni? Bekerültek-e Ukrajnában a zsidó származású festők az iskolai tantervbe? Miért mondott sértő jelzőket egy francia kocsmáros a bevándorlókra múlt év januárjában, és szabad-e meztelenül kutyát sétáltatni az Antarktiszon? Ezek kötik le figyelmét, ezek aggódásának tárgyai. A székely autonómia kérdése túl közeli neki, nem látja hát meg. Talán nem is érdekli.
Az, hogy aggódni a közeli dolgokért is lehet – sőt, ha már mindenképp aggódnia kell valamiért, és segíteni az emberiségen, levihetné a szomszéd öregasszony szemetét -, ez nem jut valamiért eszébe.
Nos, a bolygó másik felén élő népek és állatfajok sorsáért aggódóknak üzenem, hogy szellőztessenek ki, rakjanak rendet a lakásukban, fogyjanak le, valamint szokjanak le arról, hogy a csikket folyton a járdára dobálják.
(Magyar Hírlap, 2013. november 6.)
