2016. május 18., szerda

Díjak és normalitás



Látunk egy embert, kezében baltát szorongat, s ordít: „Gyermekeket szeretnék enni reggelire!”. Hihető-e, hogy egészséges lelkületű? Rábíznánk-e a gyermekünket? Aligha. S ha arra hivatkozik, hogy mindez „performansz”, és ő csak „önkifejez”, érdekelne-e minket?
Nyilván nem. Elzavarnánk.

Látunk egy művészt, ki roncsolt arcokat fest. Minden keretet, hagyományt tagad, gesztusaiból árad a sötétség, a torz, a beteg. Árt-e az ilyen az egészséges léleknek, s legfőképp az új generációnak? Nyilvánvalóan.
Elzavarjuk-e az ilyet, bármennyire is hivatkozik arra, hogy mindez csak „önkifejezés”, „új utak” és a művészet szabadsága?
Dehogy! Díjakat adunk neki. Cikkekben méltatjuk. Ünnepeljük.

Valamiért azt sem vagyunk képesek megérteni, hogy először a művészetben, a kulturális életben kell visszaállítani a normalitást, hisz az ember mindig előbb olvas, néz filmet, hallgat zenét, s csak később szavaz. S majd azt az értékrendet képviseli felnőttként, ami gyermekként, fiatalként rögzült nála.
S hogy ez miért kiemelten érvényes ránk, magyarokra?
Mert - ifj. Tompó László irodalomtörténész szavait idézve - ’Aligha van nemzet, melynek történelme annyira egybefonódna irodalmával, mint a magyar.”

(Illusztráció: Szabó Dezső (1888-1971) festménye)

1 megjegyzés: