2016. július 4., hétfő

Sovinizmus

Peske Géza (1859-1934) festménye

Sokszor látom, hogy ha valakit le akarnak járatni – még jobboldali körökben is -, felcímkézik a következőképp: nacionalista.
És erre mindenki sürgős mentegetődzésbe kezd.

A nacionalizmusra márpedig büszkének kell lenni! Mint ahogy arra is, ha az ember lefelé a lépcsőn nem lifttel megy, ha meglát egy csinos nőt, nem a kortárs skandináv drámák jutnak az eszébe, ha az idős anyja hajolgat, kiveszi a kezéből a terhet, s ha a gyerekét inzultálja a szomszéd, ő odamegy, és elintézi.
A nacionalizmus az életképesség, a normalitás, a természetes ösztönök jele. Én kifejezetten sajnálom a mérsékelt, mindenkit egyformán szerető embereket. Olyan lehet, mint impotensnek lenni.

Ez nem azt jelenti, hogy másokat gyűlölök. Fenéket! Pusztán annyit, hogy a saját fajtám érdeke előbbre való.
Miért, kinek az érdekét kéne előre tolni? Az idegenét? (Aki szerint az idegen érdeket kell előretolni, mert az haladó, annak megadom a számlaszámom, s utaljon pár millió forintot. Jól  jöhet még. A saját pénzünket nem megosztani a Pozsonyi Ádámmal nacionalizmus, sőt, sovinizmus.)

Ja, hogy vannak primitív, hőbörgő nacionalisták meg soviniszták. Persze. De vannak primitív, kártékony könyvek, és ostoba filmek is. Pocsék ételek is léteznek. Ettől még az irodalom jó, a filmművészet érték, a konyhaművészet fontos.

Egyes filozófiai iskolák szerint a nacionalizmus a XIX. század „találmánya”.
Döbbenet. Ezek az emberek komolyan elhiszik, hogy 1200-ban valaki nem tudta, hogy ő cseh, vagy magyar? Vicc. Már az első írásban fennmaradt magyar nyelvű káromkodásunk is nacionalista. „Kurvanőfia német” mondták Nagy Lajos királyunk vitéz katonái egy várostrom alatt. (Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh)

Az un. ultrajobboldali ideológia szerint a nacionalizmus „baloldali”. A liberálisok szerint ellenben jobboldali és náci.
Nos, ha látunk két látszólag ellentétes ideológiát, melynek az ellenségképe megegyezik, akkor az a két eszmeiség voltaképp egy tőről fakad.

3 megjegyzés:

  1. Ez egy nagyon izgalmas bejegyzés. Már az is jó, ha valakinek valamiről egészen határozott véleménye van (ritkaság manapság.) Az utolsó bekezdés tetszik különösen, mert az lényegében elmondja, hogy mennyire nehéz éles határvonalakat húzni, amikor valamiről véleményt alkotunk. Talán maga a beszéd is alkalmatlan arra, hogy pontosan elmondjuk amit "formálunk" véleményként magunkban a világ dolgairól. És bármilyen emberi eszközzel próbálkozunk is, csak közelítjük az igazságot. Még a költői eszközökkel is csak közelíteni tudjuk a hallgatót, vagy befogadót. Azért is nehéz ez igazán, mert mindannyiunk számára csak töredékében ismerhető meg a világ. Ráadásul csak a mi nézőpontunkból, az általunk ismert információkra, benyomásokra alapulván, és személyes adottságainktól is függ. Ha a művészek segítik az ő meglátásaik megismerését nekünk verseikkel, zeneműveikkel, festményeikkel, szobraikkal, táncukkal, stb. hát az is valami, sőt emberi mértékkel mérve talán a legtöbb, amit esszenciálisan kaphatunk az embertől, mégis csak egy pici szilánk marad - a teljesség egy kis szilánkja. Talán nagyobb, mint egy másik emberé, talán kisebb, de csak egy szilánk. Természetesen ettől még muszáj véleményt "formálnunk" magunkban, és szükséges, hogy a lehető legtöbbre bővítsük ismereteinket - nehogy elveszítsük emberségünket, sőt,talán inkább azért, hogy egyáltalán hozzájussunk ahhoz...

    VálaszTörlés
  2. Ismertem egy szerencsétlen ultrajobboldali gyereket, nevezzük mondjuk Porkoláb Istvánnak. Nem volt a szellem sasmadara, csúnyán is nézett ki, a lányok messze elkerülték. (Ebben közrejátszott foga állapota és bőrbetegsége is.) Zárkózottá, embergyűlölővé vált, időnként hajnali négyig üvöltette a szkinhed zenét. Az utóbbi években a gyűlölete más formát öltött: metafizikai tradicionalista lett. Utálni kezdte azokat, akik körbevették: a magyarokat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az életellenes dolgokat mindig azok hirdetik, akik az életre alkalmatlanok. Efféle körökben például divat felnézni egy bizonyos otto Weininger nevű alakra, akinek életműve kb. annyi, hogy igen hamar öngyilkos lett, s 23 évesen úgy távozott, hogy lány kezét valószínűleg nem fogta, és nem evett soha egy kiadós ebédet. Ezt természetesen a hozzá hasonló könyvtárszobai filozófusok teljesítménynek tartják, mert így nekik se kell nő csókját érezni, kimenni a napra, s az anyukájuk moshatja az ingüket 35 éves korukban. De ez természetesen nem életképtelenség, hanem magas filozófia.

      Törlés