Bűnbeesve

 (Guzsik Ödön (1902-1954) festménye)

Köztudott dolog – mert én nem rejtem véka alá a tiszta erkölcsért való szenvedéseimet -, hogy nem hordok bérletet. Pontosabban, nem vásárolok. 

Elvből.

Tudom, sokan most felszisszennek: Hej, ha én ilyen karakán lehetnék! Hej, ha én ezt meg merném tenni! S ilyenkor a társaságból mindig akad valaki, aki így szól gúnyos hangon: De te nem mered!

Megvallom, engem is olykor megkísért az ördög. Hiába, húsból és vérből vagyok enmagam is. Férfiember, na. És hát, erős a kísértés.

Egyszer majdnem vettem. De aztán mégse. És hű maradtam elveimhez. “Ha már ’90-óta nem veszel Ádám, hát most már ne zülljél le.” És ebben is megmutatkozik a valódi géniusz. Mert mit is jelent ez a kitétel? Valaki, aki már előre meglátja a folyamatokat. A gondolkodó, ki ott ismeri fel a jelenséget, mikor az még csak csírájában leledz.

Hej, hol volt még Hagyó? Hol volt még BKV-botrány? Hol volt az ebből kibontakozó Engedetlenségi Mozgalom?

És én már éreztem. És nem vettem. Már akkor!

No, de most a bűn útján járok két teljes hete. Kipróbálom milyen az: zülleni. Milyen az erkölcstelen élet. Milyen engedni elveinkből. Milyen a vad és mohó metrókörutazás. A Határ úttól akár az Újpest Városközpontig.

Buszról le, villamosra föl. Mióta találtam egy érvényes szelvényt, így telnek napjaim. Ej, hát nem érdemlem tán meg? Két évtized szilárd erkölcse után egy kis buja kicsapongás? Egy kis szolid perverzió? Egy kis élveteg hedonizmus?

Ám gyönyöröm nem teljes. Mámoromba belérondít egy dolog. Elmesélem, ha ráérnek kissé.

Battyogok le a metróba, és persze ott a keretlegény. Tartom marcona képe elé – oda sem bagóz. Lengetem kéjes arccal, kicsapongásra készen, és rá sem bandzsít.

Múltkor már nem állhattam meg. “Most nézze barátom, mert pár hét és nem lesz” Semmi hatás. “kivételesen van!” – mondom a Bajza utcánál. Még csak meg sem állít. Semmi ellenőrzés, semmi “Hú, apám!” Vagy akármi. Mintha minden menne a régiben. Mintha még mindig a tiszta erkölcs ösvényeit járnám.

Hát érdemes ezeknek bűnözni egyáltalán?