Ferde forma

(Biai-Föglein istván (1905-1974) festménye)

G. K. Chestertonnak (1874-1936) van egy remek elbeszélése a Pater Brown sorozatból, amelyben a kis katolikus pap úgy oldja meg az egyik bűnügyi rejtélyt, hogy ránéz az áldozat íróasztalán lévő papírfecnire, amelyen az illető a saját öngyilkosságáról vall, s megállapítja, ferde a formája.

Ferde forma. Ránézünk, rácsodálkozunk az univerzumra, s ha meglátjuk valahol, hogy valami torz, valami ferde, valami nem rendeltetésszerű, valami ellenkezik a teremtés rendjével, akkor ott gyaníthatóan bűn esete forog fenn.

Kezemben két papírdarab, pontosabban az egyik inkább kötegnek mondható. „Adja ajánlószelvényét az LMP-nek!” - Hirdeti a zöld-sárga brosúra, s mindjárt az elején látható egy vigyorgó arc. Egy fekete, göndör vigyorgó pofa. „Cake Olivio vagyok, 30 éves, demokráciafejlesztéssel foglalkozom. Polgármesterjelöltként a Hunyadi tér és a csarnok felújítási munkálatainak…”
No, hát innentől nem érdekes, innen már a rizsa, az ígéretek, de a lényeg már úgyis elhangzott. Itt egy félig angol, félig olasz nevű fekete férfi – már innentől ferde -, aki komolyan gondolja, hogy magyar polgármesternek jelölteti magát. És akinek foglalkozása saját bevallása szerint: demokráciafejlesztő. Ferde. Ferde a forma. A lehető legferdébb.

A másik papíros – pontosabban kis papíros köteg, egy Olcsó Könyvtári kiadás, még a Kádári időkből: Virginia Woolf: Orlando. „Virginia Woolf, akinek különös tehetségével mindmáig birkózik a kritika” – olvasható a fülszövegen, értsd: nehéz megmagyarázni a makacsul és továbbra is élményekre áhítozó tömegnek, hogy miért nagyszerű az, ami pocsék, ám én mindössze egyetlen mondatot emelnék ki az írónő önvallomásából: „Akárhol telepszem is meg, mindenütt száműzöttnek érzem magam.”. 
Ferde. Nagyon is ferde.

Ennyi elferdüléssel az ember nem mérgezi magát. Mindkettő ment is a szemetesbe.