Egyszerű Kovács Lászlók

(Holba Tivadar (1906-1995) festménye)

„Letépték a plakátokat, leverték a zászlót. Csak az emberek maradtak, egyszerű Kovács Lászlók. Élünk és meghalunk, azt hiszem ez minden. Minden igényt kielégít ez a betondzsungel.” A múlt évszázad végén, 1984-ben, a 88-as csoport nevezetű szegedi underground együttes ezzel a dalszövegrészletével írta be magát a kedvenceim (és a rendszer kegyeltjei) közé. A hétvégi pakolásnál akadt kezembe a szalag, s míg a felszínen tompa, recsegő és borzalmas minőségű, ám valójában éppen hogy minőségi tartalommal bíró felvételt hallgattam, eltöprengtem kissé az érték és a minőség fogalmának viszonylagos voltán, már csak a januártól életbe lépő média-törvény kapcsán is.

Hej, ez a Kovács László, ez valahogy mindig itt van velünk. A nyakunkon maradt. Ő egy örök szimbólum. A dalban persze egy másik Kovács Lászlóról van szó, pontosabban egy szimbolikus, nem konkrétan megfogalmazott Kovács Lászlóról, de ez a miénk, ez a mostani – amúgy mit csinál mostanság a Kovács? Követi valaki? -, ez is éppúgy jelképe egy kornak, mint a dalban szereplő.

Megjegyzem, a klasszikus magyar rock páratlan egy dolog. Ennek szerintem nem is vagyunk tudatában. Része a magyar géniusznak. A kelet-európai fejlődésmód (még a Kovácsék ötlötték ki ezt a sajátos fogalmat) kitermelte azt az egyszeri és megismételhetetlen csodát, hogy egy szimpla hard rock zenekar (lásd: P. Mobil) szociológiai fejtegetésekbe és összeráncolt szemöldökű filozofálásba kezdett. Erre nyugaton nincs példa. Minden tiszteletem a Deep Purple és AC/DC együtteseknek, de a dalszövegeik színvonala nem magasodik a biológiai szükségletek kielégítésének horizontja fölé.

Személy szerint én károsnak tartom a beatzenét – a 68-as szellemi agymosás kezdte szétbomlasztani a családokat, és verte egy generáció fejébe, hogy ne a szüleid tiszteld, hanem munkakerülő, mosdatlan homoszexuális forradalmárokat -, mert minden értéke abból a körülményből táplálkozott, hogy tiltották. Így volt izgalmas. Így sarkallt mindenkit formabontó megoldásokra. Keretek, falak, korlátok vették körül. Tabu volt. Mára a korlátok eltűntek, hát úgy is néz ki a rockzene. A lázadás árucikké vált, és már az akciós kiárusítások pultján sem kelt izgalmat.

Ám a tiltás méltóságot ad. Így fordulhatott elő, hogy tizen-huszonéves suhancok egy rendszer lényegét tudták megfogalmazni pár odavetett sorban. A hatalom komolyan vette őket, hát ők is komollyá váltak. Önmaguk szemében is. A falakon – bármilyen falon, akár rossz, akár jó szándékú korlátozásról van szó – mindig csak a kevesek, a kiválasztottak juthatnak át. Akikben vagy megvan a szufla, a fejet falba verő elszántság, vagy a forma és a technika bravúros ismerete. De bárkit átengedni, akárhogy, akármivel? Az maga a szellem halála. Még azt is tönkreteszi, aki a korlát vesztét akarja, s a falon túlra áhítozik. Egyszóval én úgy gondolom, hogy a korlátozás, a cenzúra – kimondom a szót – bizonyos formája mind a hatalmon lévőknek, mind az ellene hőbörgőknek elemi érdeke.

I. Ferenc József uralkodása alatt minden sajtóorgánumnak a megalakuláskor egy bizonyos összeget letétbe kellett helyeznie a Magyar Királyi Kincstárba, hogyha valaki beperelte őket rágalmazásért, vagy a cenzúra úgy döntött, akkor abból vontak el, és nem volt probléma a behajtással. S ha a pénzből elvontak, a szóban forgó sajtóorgánumnak azonnal pótolnia kellett a hiányt, különben megszüntették. Így érték el, hogy ne lehessen csak úgy akármit írogatni.

Ez az egyetlen hiányossága az új sajtótörvénynek. Ez az egy. Ezt még pótolni kéne. Hogy a Kovács László - ha a parlament széksoraiban ül, ha az üvegvisszaváltó kis ablaka mögött -, ne nyithassa ki a száját olyan könnyedén.