2011. január 5., szerda

Iván és az ő szűrője

(Spányik Kornél (1858-1943) festménye)
 
Rettegett Iván levelezését olvasgattam a hét végén, amit egy volt főemberével folytatott. Andrej Kurbszkij herceg (1528–1583) a szmolenszki-jarovszlavli fejedelmi dinasztiából származott, s magas pozíciót töltött be az ország vezetésében (1560-ban a Livóniában harcoló seregek főparancsnoka volt). Amikor megtudta, hogy az udvarban folyó cselszövények nyomán veszélybe került élete, átszökött az ellenséghez, s mint II. Zsigmond Ákos alattvalója írta meg első levelét volt urának.

„Küldöm a cárnak, aki Istentől fölmagasztalva különösen az ortodoxiában fényeskedett, de mára a bűneink miatt aposztatává vált, s kinek lelke oly leprás, milyet istentagadó pogányok közt sem lelni. Megtiltottam nyelvemnek, hogy ennél többet beszéljen, de az uralmad alatt elszenvedett sanyarú üldöztetések és szívem temérdek fájdalma miatt mégis rászántam magam, hogy legalább egy keveset elmondjak neked, cár!”

Mire az „egész rusz cárja és nagyfejedelme” így válaszol:

„Ime (…) keresztényi alázattal megírt válaszunk Andrej Mihajlovics Kurbszkij hercegnek, aki korábban igaz ortodox keresztény volt, autokráciánk bojárja, tanácsadója, vajdája, most viszont az Úr keresztjét elhagyva, a kereszténység ellenségei­hez csatlakozott, a keresztényeket pusztítja. (…) Ha ellenszegülsz a hatalomnak, Istennel fordulsz szembe. Ki szembefordul Istennel, azt aposztatának hívják, s ez a legnagyobb bűn!”

A levelezés kettejük közt évekig tart – egyes történészek szerint a válaszlevelek egy részét IV. Iván meg sem kapja –, ám töprengésem oka nem a historikai kuriózum. A világnézet gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Nem a világnézet szívemnek kedves vagy utálatos volta. A tény, hogy van. S hogy a létezés minden percét áthatja.

G. K. Chesterton írta az Eretnekek lapjain: „Hajdanán az eretnek, azzal büszkélkedett, hogy nem eretnek. A világ hatalmasságai, rendőrségei, és bíróságai voltak azok, akik eretnekek voltak. Ő azonban ortodox volt. Nem büszkélkedett azzal, hogy fellázadt ellenük, mert hogy ők lázadtak fel ellene.”
 
Ma a másságok korát éljük. Ma pozitívum, ha valaki „alternatív”. Ha nem felel meg a közösség érdekeinek. Ha homokos, drogos, ateista. Ha különbözik. A normalitástól való eltérés dicsőség, melyre hivatkozva mellünket verjük, s várjuk a tapsot. S persze a vele járó, elmaradhatatlan segélyt, támogatást.

Az nem megy, hogy a Médiatanács elnöke következmények nélkül hasonló mondatokat fogalmazzon meg: „A mostani szabályozási tervben a vélemény-, a szólás-, a sajtószabadság már nem öncél, hanem a közösség érdekét, a társadalom integritását szolgálja.” Ezt a csodamondatot, a sajtószabadságot féltők Facebook-oldalán leltem. Mert a sajtószabadság féltését vitték utcára a minap azon szellemi erők, kik szerint nyolc éven át utcára menni, s tüntetni populizmus volt. „Demokráciában szavazás van – mondta egy Tóta nevű lény. – Berakod az ikszet, és húzol haza.”

„Elveszejtetted lelked a tested kedvéért, az örök dicsőséget elutasítottad a mulandóságért.” Ezeket a sorokat Iván vetette papírra, kit a történelem rettegettként ismer. Mind a rettegett cár, mind pedig a lázadó herceg magát vallja normálisnak, s a gondolkodásmódját áthatja egy etikai szűrő.
A „szólásszabadság bajnokai” ellenben éppen azért tüntetnek napjainkban, hogy ilyen szűrő ne is legyen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése