A modern világ nem más, mint egy hatalmas félreértés. Szinte alig
hihető, hogy még egyáltalán áll. Mert azok az elvek, amelyekre épül, nem
a valóságból táplálkoznak.
Igen, ott 1789 tájékán csúszott félre
a dolog, ott adtak először téves válaszokat bizonyos feltett
kérdésekre. Ott kezdődött el az, hogy egy élethelyzet, egy történelmi
szituáció megkövetelne egy választ, de amit adnak rá, annak már nem sok
köze van a problémához. A valósághoz meg pláne nincs.Most aztán gyakorlatilag ott tartunk, hogyha megkérdem, hány óra, azt a választ kapom, hogy köszönöm, jól. Igen, ott 1789 után elindult egy folyamat, tolták kijjebb és kijjebb a határokat, dőltek az újabb és újabb korlátok, és most már tényleg senki nem tudja, hol a helye.
Ugyan a történelem folyamán egyszer sem fordult elő, hogy a nagybetűs egyenlőség megvalósult volna – a szabadság, egyenlőség, testvériség bomlasztó hármasából ez a középső a leginkább ördögtől való, a másik kettő csak rózsaszín mese, leánykáknak szánt bárgyú álmodozás –, természetesen ma sincs, de ma már oly brutális paravánokkal kell elfedni a valóságot, hogy az univerzum szinte epileptikus rohamokat kap ettől az önnön létének megerőszakolásától.
A legutóbbi paravánozás, amikor azt éreztem, hogy a normalitás szinte kínokban fetreng, augusztus 20-án volt. A koronát mutogatták! A magyar Szent Koronát. Az egyik közfeladatokat ellátó tévécsatornán volt egy beszélgetős műsor, és ezt az ereklyét, amelyre egy tisztább, az isteni elvekhez közelebb álló (épp ezért működőképesebb) korban a koronaőrök vigyáztak, és nézegetni – a koronázási szertartást leszámítva – még az uralkodónak sem volt joga, most odatették egy miniszoknyás bemondó orra elé, aki csacsogva anekdotázott a társaságában, mintha a képviselő válásáról vagy a híres filmszínésznő mellműtétjéről lenne szó.
Csak néztem ezt a valóságtiprást, és a szerencsétlenre nem tudtam haragudni. Mert tényleg nem tudja, hol a helye. Ahogy ma szinte senki. Mert az egyenlőséget senki nem úgy érti, hogy felkapaszkodunk a magas szintekre, munkát teszünk bele, fejlődünk, és akkor majd ott egyenlők leszünk, hanem mindenki a felsőbb régiókat akarja lerántani. A mocsokba. A dagonyában akar „testvér” lenni. „Legyen ő is kisebb!” „Legyen neki is kevesebb!” De hát ez várható volt, nem is lehet másként, ezért is „találták” ki.
Én speciel a korona országházbeli mutogatását is betiltanám. Odamegy a boltossegéd, és rágózik előtte? Piercinges kis kifestett gimnazista a „pasijának” mond előtte pajzán vicceket? Maszatos utcakölyök nézegeti, böffent egyet, s közben szeretné a fejére tenni, mert egyenlő akar lenni vele is? Ledózerolni minden szintkülönbséget, amíg egyáltalán vannak még dombok, buckák és kiemelkedések. És aztán már csak a pusztaság marad. A tömeg és az ő vágyai.
Elég elolvasni itt a publicisztikák alá odafirkantott megjegyezéseket. Elég belepillantani, s felrémlik az egyenlőség valódi arculata. Mocskol, tapos, köpdös és okád mindenki. Az, hogy letegez, hogy a cikkíró „haverja” akar lenni, már természetes. De be akarja invitálni a kocsmába. A vállát akarja veregetni, és elébe tolni mocskos poharát, s ha utálkozol beleinni, hát gyűlöl. És szinte soha nem a cikkről beszél. A szerzőt támadja. Gyerekkorát, anyját, fizetését, túl nagy, avagy túl kicsit orrát, beszédhibáját, negyvenhatos lábát, tizenkét évvel ezelőtti – állítólagos – részegségét, mindent, akármit, csak hogy megvalósíthassa a nagybetűs „egyenlőséget”.
Ifjúkoromban (még egy másik világban) magam is részt vettem a korlátok ledöntésében. No de egy kilencvenes évek eleji underground lapkészítő a sértegetései alá a lakáscímét is odaírta.
