Az emberrel van úgy, hogy nadrágot kell vennie. Na, hát szellemi lény nem hetente rohangál plázába a leértékeléseket figyelni, meg a divat fogalma és mibenléte egy bizonyos olvasottsági szint felett eleve épp oly érthetetlen és távoli, mint feminista harcosnak a főzés tudománya, de meg kell alkudni. Ha elkopik, újat kell szerezni.
Elindul az ember nadrágot venni, és úgy van vele, mint mindennel, ami modern és haladó korunkban megszokott. Semmi sem az, aminek hívják. A szólásszabadság gondolatrendőrséget jelent, az emberi jogok védelme katonai bombázást (érdekes lenne egyszer is átgondolni azt a tényt, hogy például az USA mi jogon terjeszti az emberi jogokat és a humanizmust szerte a világban, s mi jogon vegzál más országokat gyanús atomlétesítmények ürügyén, amikor ő az egyetlen állam, amely az atomot már fel is használta), a ruhanemű meg általában nem arra van kitalálva, hogy hordják. És ha az ember azt akarja, hogy egy fogalom, egy termék neve mögött az a tartalom álljon, ami eredetileg a szó jelentése, háromszoros árat kell érte fizetni. (Lásd: kenyér, tej, húsáru stb.)
De én a nadrágról akartam beszélni, amely korunkban elképesztő haladáson (korcsosuláson) ment keresztül.
„A múltat végképp eltörölni!” Ez volt a haladó baloldal jelszava, de szerencsére nem sikerült még mindent és mindenhol eltüntetni, ami a normalitásból megmaradt, így ott vannak például a fényképek. Igen, a régi, poros, dobozban lévő fényképek dédapáinkról, nagyszüleinkről vagy akár neves történelmi személyiségekről is. Nekem is kezemben egy megsárgult fénykép. Ott áll, igen, ott áll rajta az a bajuszos úr a Fő téren, sréhen a templomtoronnyal (valamely ősöm lehet), s miközben láthatóan egy kis ficsúrt utasít rendre – minden bizonnyal a szociáldemokrata párt propagandáját próbálja terjeszteni a szemtelen –, kezét az egyik zsebébe dugja. És látszik, hogy a nadrágnak hol a derékvonala. Igen, ott, körülbelül a hónalj alatt egy arasszal.
Ez nem divat kérdése, kérem! Nem a színek vagy a bő és a szűk örök ellentéte. Ez egy hozzáállásbeli dolog. Az univerzumhoz, a rendhez való viszony tükröződik ebben.
Hónalj alatt egy arasszal! Ott volt a nadrágszíj helye. De jött a 60-as évek. S a 60-as évek többet romboltak a normalitáson, mint előtte sok-sok évszázad. A nagynak hazudott francia tömegmészárlás volt körülbelül akkora demoralizáló hatással a világra, mint a beatmozgalom. Akkor, a 60-as években tolódott le a nadrág szintje a derékvonalra. A katonás, férfias jelleg ezzel erőteljesen csökkent, de hát a virágágyáson fetrengő drogos hazaárulóknak (hippik) ez tökéletesen megfelelt. És megjelent egy új dolog is, a farmer. Az, amit eredetileg tehénpásztorok viseltek, s most hirtelen uraknak árulták jó pénzért. Az úri divat pedig elkezdte másolni az alatta álló kasztokat. Nem a kispolgár, az alsóbb szint utánozta a nagyságos grófnő szavajárását és kalapdivatját – ahogy évszázadokon át szokás volt –, nem, a mérnök úr kölyke kezdte másolni a tehenészlegényt. A felső kezdte utánozni az alsót. És ez a folyamat mára a végkifejletéhez közeledik.
Íme, beköszöntött az új évezred, és a nadrágot még lejjebb tolták. Le, a csípő alá. S nem csak a nőknél, már uraknál is. Fél napot járkáltam, amíg találtam olyan nadrágot, amelyből a fél hátsóm nem kandikál ki, ha véletlenül leejtem Kuthy Lajos Hazai rejtelmek című kötetét. És akkor még nem is beszéltem az állagról. A szemrevételezett termékek kilencven százaléka nemcsak hogy szakadt, hanem a zseb tájékán gépi eljárással direkte begyűretett, és le van öntve valami festékkel. Hogy közönségesnek, igénytelennek, hibásnak, hogy haladó szelleműnek tűnjön.
Néztem az eladásra kínált nadrágot, és az járt a fejemben, hogy ilyet – nem Horthy kormányzó urunk alatt, hanem 1987-ben – az építkezésen hordtak a melósok, amikor az állványokon másztak. Mert tisztességes munkásember a műszak után a trolibuszon nem hordott ilyet, s most tizenkétezer forintért nyomták az arcomba.
Mindig van lejjebb! – szokták mondani. Hónalj, derék, s most a csípő.
Lejjebb. No de könyörgöm, tényleg, hova?
