"- De mester, mi a konkrét kiindulópont? - kérdeztem. - Mi a konfliktus? Mi történt voltaképp? És egyáltalán, ki ez az ember?
Keskeny Károly sokáig nem válaszolt, csak nézett maga elé csendesen. Mikor végre felemelte a fejét, s felénk fordult, tekintetében szomorúság tükröződött.
- Nagy az én bűnöm - kezdte. - Szóba álltam vele. Engedtem, hogy tegezzen. Ott üljön mellettem, s beszéljen. És itt hibáztam. Azt hitte, egyenlők vagyunk. Én ezt nem mondtam neki ugyan, de nem viselkedtem úgy, hogy cáfoljam. Szinte bíztattam vele. Bátorítottam, hogy beleélje magát. Annyira meg nem intelligens, hogy az udvariasság, a keresztényi könyörület, s a szánalom fogalmak jelentését ismerje, és önmagára vonatkoztassa.
Keskeny Károly itt tartott egy kis szünetet, s mi nem mertük sürgetni őt.
- Eh, még ebben sincs igazam. – szólalt meg végre, hosszú hallgatás után. - Mert még csak könyörületes sem voltam. Nem, nem voltam az – legyintett ingerülten. - Akkor viselkedtem volna úgy, akkor lettem volna igazán könyörületes, ha felhúzom a szemöldököm, amikor mellém telepszik. Ha arrébb ülök, amikor először jelenik meg hebegve, kezében a kis elbeszélésével, hogy olvassam át és mondjak véleményt. Ha fogom a kalapom, mert látom, hogy az ajtón belép. Ha elfordulok, mikor megjelenik, s megtölti a szobát nyerítő hangjával. Ha visszautasítom félszeg közeledését, ha nem tűröm, hogy tegezzen, ha nyíltan a szemébe mondom, hogy tehetségtelen, hogy nulla, hogy a firkálmánya semmit sem ér. Igen, akkor tettem volna jót, ha belerúgok, ha megalázom, ha semmibe veszem. Ha éreztetem vele, hogy felette állok, mégpedig nagyságrendekkel és neki soha esélye sincs, hogy a nyomomba érjen, s hogy egyáltalán felmerüljön benne a gondolat, hogy hozzám mérje magát. Sajnos nem ezt tettem.
Barátunk itt megint elhallgatott, s a sétabotja nyelét babrálta elgondolkodva.
- Most úgy érzi, becsaptam - Nézett újra a szemünkbe. - Mert többre vittem, mint ő. „Nem ezt ígértem neki.” S egy idő óta üldöz. Üldöz a bosszújával. Mindent elkövet, hogy ártson nekem. Persze mindezt a saját szintjén teszi, de mindent elkövet ellenem, amiről azt hiszi ér valamit, mindent, amitől ő fél, amiről úgy érzi, őneki ártana. Egy ízben megszólított az utcán.
- Sántítasz - mondta. - Sántítasz, ahogy mész.
Hangosan szólt, a zebra túloldaláról. Mindenki őt nézte. Nem válaszoltam neki. Szótlanul mentem tovább.
- De hiszen nem is sántít! - mondtuk erre gyorsan Szomszéd úrral, szinte egyszerre.
- Az már mindegy - legyintett Keskeny. - De voltam már cingár, kopasz és pókhasú. Szegény Florovics! Szerintem nővel sem volt még soha.
- S aztán mit tett végül, Mester? – Kérdezte Szomszéd úr.
- Első haragomban persze fölhorgadtam. Ahogy hazaértem, mindjárt terveket szőttem. Fel-alá járkáltam a lakásban. Gyűjtögettem számára a jelzőket: „szánalmas”, „szerencsétlen”, „sajnálatra méltó kis senki”. Elhatároztam, hogy megírom elbeszélésnek. A világ elé tárom egész kis pitiáner lényét. Megbüntetem. De aztán lenyugodtam. Minek? Nincsen rá szükség. Hát nézz csak rá! - Intett Keskeny az utcán toporgó alak felé, ki arcát továbbra is az üveghez nyomta. - Ott áll kinn, inge ízléstelen, gallérja zsíros, gigája kiáll, feje nagy, mint egy madáré. Mit bántsak én rajta? Zuhog az eső, ez meg ott áll kitartóan, ott áll kinn az utcán másfél órája, s várja, hogy kilépjek, hogy mondhasson rám valami sértőt. Hogy bánthasson. Hogy megleckéztethessen. Hogy visszaadhasson nekem valamit.
Keskeny most felém fordult.
- Hej, mindig mondtam én, hogy az egyenlősdi veszélyes játék. Kártékony valami. Kérlek, szólj rám, ha valaha még egyszer elkövetem."
(Bűn és bűnhődés: Részlet a regényből)
