Kuncogás

(Neogrády Antal (1861-1941) akvarellje)

"Az izraeli labdarúgó-válogatott több tagja is bocsánatot kért szerdán amiatt, hogy az előző nap hangosan röhögtek a budapesti Dohány utcai zsinagógában a holokausztról tartott előadás alatt." Erről olvashat az ember a neten, ha épp van fölös ideje. Nem nagy történet, sem halál, sem bombázás, sem villanó celeb-testrész nincs benne, de a (jelen) korszak lényege annál inkább. Minden történelmi kor lényege kiolvasható a banalitásokból. Az apró kis nonszenszek, életkép-mozaikok legalább annyira visszaadják egy történeti időszak lényegét, mint a könyvtárakban őrzött vezércikkek.

Neogrády Antal – ha jól vettem ki, a nagy Neogrády Antal (1861-1942) unokája - kortárs festőművész honlapján találtam ezt a kis remeket, a gyermekkort megidéző emlékek közt: Ellenőrzőbe írt bejegyzés: „Sztálin elvtárs halálának napján rendetlenkedett”. Nos, a vezércikkekre már nem is kíváncsi az ember. Családunk egyik barátjával esett meg, hogy a Vezér elhunytakor a hivatalban a párttitkár épp a gyászkeretes képet igazgatta, s így szólt: „Elvtárs, ez így jó lesz?” Mire a válasz: „Annak már mindegy”. Ezért elbocsátották, majd az ügyből per lett, bírósági anyag, melyben az ügyvéd ezt a védekezést írta le. „K. elvtárs ezt úgy értette, hogy annak szegénynek már mindegy”. És ezt feljegyezték. És tárgyaltak róla.
Csak azt nem értem, mitől gondolja minden korszak – pontosabban a korszak kliséit harsogók – hogy az ember nem röhög közben. Hogy nem röhögséges a „Titó láncos kutyája”, meg a „Népi demokráciához hű”. Meg leadni a szavazatot 83-ban az egyetlen jelöltre. Röhögni persze hangosan – az adott pillanatban – senki nem mer, de attól még röhög. Mint az izraeli labdarúgó válogatott tagjai is.

Azt mondják, nem a holokausztról szóló előadáson, hanem a tolmácson nevettek. Hogyne, értem én. „K. elvtárs ezt úgy értette, hogy annak szegénynek már mindegy”