Egyszerű, ártatlan, mondhatni illedelmes mondat, amiben még a legszolgalelkűbb, megfelelési kényszeres világpolgár sem találhat semmi „olyasmit”, ám e mondatból mégis baj származott a napokban.
Egy ismerősöm tanárképzőre jár, és a saját szemével látta, hogy amikor az előadó tanár felírta a táblára ezt a kis mondatot (s vastagon aláhúzta), a fontoskodó diákok egyike felemelte a kezét, és megjegyezte: „Ezt már így nem lehet mondani!”
Mármint a szót. Azt nem lehet mondani. Azt a szót, hogy fekete. Valami mást kell mondani helyette.
Emlékszem, ezelőtt tíz évvel létezett egy szervezet, amit így hívtak: Országos Cigány Önkormányzat. (OCÖ). Napokban rákerestem egy készülő tárca kapcsán, s láttam, hogy hopp, már nem így hívják. „Országos Roma Önkormányzat”. Ez most a hivatalos titulus.
Hogy a korábbiban mi volt pejoratív, el nem tudom képzelni, annyi lehetett, mint abban a szóban, hogy lekváros kenyér, vagy, hogy gyerekkád, de hát ki vagyok én, hogy beleszóljak a nagyok dolgába?
Szavak. Ezek a szavak valahogy mindig csak galibát okoznak. Rosszak, bűnösek. Mindenféle gondolatokat ébresztenek az emberben. S mivel rosszul viselkednek, hát igyekeznek kizárni őket a közéletből. Ám mivel a keletkezett űrt be kell tölteni, kreálnak helyette másik szavakat. Mert az mégsem lehetséges, hogy a beszélgetésben, ha a szóban forgó főnév jön sorra, akkor ott két másodpercnyi csend következik. „Ott láttam egy kalapos … a kávéházban”. Nem ez így nem megy, lássuk be, nem életszerű. Gyártsunk hát újat!
Van az a kifejezés például, ami emberemlékezet óta azt a jelenséget van hivatott tömören kifejezni, amikor valaki – a normalitástól eltérően – a saját neme iránt vonzódik. A jelenség nem új, mióta írott történelem létezik, tudunk ilyen esetekről, és nem is érdekelt soha senkit, amíg nem kezdték elfogadottá tenni, és nem kezdték úgy beállítani, mintha nem lenne vele baj. Pedig van – mármint társadalmi szinten. Hogy mi és miért, ebbe most ne menjünk bele, nem erről szól ez a kis írás, de minden épeszű ember tudja, hogy a kutyát nem érdekli a dolog, marad két ember ügye, amíg nem vonulnak, és nem tesznek úgy, mintha ez lenne a világ rendje. (Tudom, ezt egy haladó szelleműnek sosem fogom tudni megmagyarázni.)
Szóval volt rá egy kifejezés, amit még Kármán József, Gyulai Pál, vagy Jósika Miklós korában is e néven neveztek, ismerte Ady és Herczeg Ferenc, részegen vihogott rajta Cholnoky Viktor – nem gyűlöletből, csak hát vicces dolog, ha valaki mustárral eszi a lekváros gombócot. Nem jó az úgy, na. Nem az a természet rendje, kérem. Aztán a szabadság korában megértük, hogy nem szabad úgy mondani, ahogy azt korábban. Mert ha a nagy szabadság eljön, hát rögtön megtilt valamit. A királyság intézménye nem tiltott ilyesmit. De hát nem is állította magáról, hogy uralma alatt szabadság van és egyenlőség.
Szóval most másképp kell hívni, mert azt mondták, hogy a kérdéses szó pejoratív. Az emberek sértésként használják. Vihorásznak. Gúnyolódnak. Aztán megtudtuk, hogy ezentúl azt kell mondani, hogy meleg. Használjuk is – kivéve, amikor nem látják, mert a kocsmában az emberek úgyis azt alkalmazzák, amit jó Cholnoky korában, majd, ha a szabadság nevében beszerelnek mindenhová kamerákat, esetleg változik a helyzet -, de van egy kínos körülmény. Az emberek már a melegen is röhögnek. Meg összekacsintanak cinkosan. Rejtett értelmű kifejezésekkel társítják. Elhúzzák a szájukat. Veregetik egymás hátát, s kuncognak, ha valaki használja a szót. És épp ezért kicsit meg vagyok ijedve. Mi lesz így jövőre? Lecserélik ezt is? Kreálnak egy újat? Majd pár év múlva – miután az emberek cinkosan kacsingatnak, ha szóba kerül, s egymás vállát veregetik – jön a következő? Aztán az újabb és még újabb?
Mert az emberek sose a kifejezésen röhögnek, hanem a mögötte lévő tartalmon. Azt nem tudják elfogadni. Azt nem tudják beépíteni. Cserélhetik magát a konkrét főnevet bármire.
Nem kéne már felhagyni a próbálkozásokkal? A természet (az Isteni teremtés rendje) úgyis erősebb.
