Rendben, hogy a zongora nem fér be a panellakás nappalijába, de a katalógusokban bemutatott lakásbelsők ábrázolásánál a könyvespolc egyszerűen nem szerepel. És kép, festmény, nyomat sem. Gyakran csak a nagy fene falfelület – lehetőleg narancssárgára, meg zöldre festve –, de ha tesznek is valamit a falra, akkor ilyen fröccsöntött, gyárilag készített műanyagot, ami vagy nonfiguratív káosz, vagy valami idegenföldi életkép, legyártva százezer példányban.
Hogy mit keres a londoni busz a magyar ember kanapéja fölött, vagy miért kéne egy párizsi hotel ajtajában álldogáló néger fotográfiája alatt csókolni az embernek a kedvesét, ezt most ne firtassuk. Engem az döbbent meg, hogy ezeket a sok tízezer forintba kerülő iparilag előállított jellegtelen műanyag lapokat van, aki vásárolja. Megáll a termék előtt, elmélázik a 90 x 135 cm-es kék téglalap szépségén, majd rábök: „No, ez jó lesz! Hazaviszem!”
Az egyik kis képkereskedésben sokat turkáltam a minap. Egyrészt lázadásból, mert ha a korszellem elvárja, hogy idegen, gyári készítésű, modern műanyag lapokat akasszunk a falra, akkor becsületes ember kizárólag 80-100 éves, leragadt, régi vágású rusztikus életképeket tesz ki. Már csak azért is, mert ma egy 100 éves olajfestmény szinte alig drágább, mint egy ilyen gépi lapfelület. Volt egy képecske, ami igencsak megtetszett. Nem is annyira az alkotás, hanem a festő neve. Vitéz Sashegyi Kálmán. Érzik ezt? Érzik benne a kakaót? „Vitéz Sashegyi”.
Kérdem az árát, hát nem olcsó. Biztos erre jártak a tanítványaim, elveim követői, és megelőztek. Felverték az árat. Sajnos ára van, ha az embernek követői is vannak.
