1864. december 8. A „Quanta cura” kezdetű enciklikájához csatoltan IX.
Pius pápa kiadja a Syllabust, a „modern tévedések jegyzékét”, amelyben
egyházi átokkal sújtja a racionalizmust, a szocializmust, a
liberalizmust és az egész modern civilizációt, elítéli az egyház és az állam szétválasztásának elvét, oktalanságnak minősíti a lelkiismereti
szabadságot és „szörnyű tévtannak” a szólásszabadságot. Dicső
pillanat! Az erkölcs és a józan gondolkodás utolsó fellobbanása.
Ma
már ott tartunk, hogy a Svájci Néppárt által támogatott, a
minaretépítés tilalmát alkotmányba foglalni kívánó referendumot nemcsak
a baloldali és liberális erők igyekeztek megfúrni, hanem az összes
keresztény felekezet vezetője is.
Magyarországon pedig az egyházak vezetői szerint „nem lényeges harangozni június 4-én”, mert nem egyházi esemény. 1920. június 4-én az egész Kárpát-medence területén zúgtak a harangok. 1947-ben pedig Mindszenty – akkor még – hercegprímás, szentségimádást és harangozást rendelt el körlevelében. Igen, akkor még nem estünk át a 68-as fertőn, mely végleg feje tetejére állította a világot. S fejen állva nehéz reális képet kapni a világról. Már az is egy fejre állt nézőpont, amikor lelkesen magyarázzák, hogy a történelmi Magyarország terültének mely részeit csatolták el, ahol magyar etnikai többség volt.
Egy terület hovatartozásának morális alapja nem darabszámokon múlik. Ha a szomszéd átjön kávézni a családjával, akkor nem mondhatja azt a kávé elfogyasztása után, hogy hopp, innentől a fél lakás a miénk, mert „többen vagyunk” benne, mint a tulajdonos. A másik totálisan fejre állított érv az idő. Aki azt hangoztatja, hogy mivel 1920 régen volt, el kéne felednünk Trianont, bele kéne törődnünk, nem kéne vele foglalkozni, éppolyan, mintha a XVII. században azt mondták volna: „Buda már 100 éve elesett, nem kell vele foglalkozni. Jó az úgy török kézen.”
