Pokolba az ideológiákkal!

A művészet feladata, hogy visszaadjon, visszapótoljon a világból oly dolgokat, amik már kivesztek. Ezért nem tekintem művészetnek azt, ami a rútat, az ocsmányt, az aljast állítja középpontba, ahogy a mai művészet zömmel teszi. A művészetnek a jó felé kell vinni, fel kell emelni, katarzist kell adni - de megszenvedett felemelkedést – mondta a Demokratának Pozsonyi Ádám író, publicista, akivel Kard ki kard! című új kötete kapcsán beszélgettünk.

- Sok műfajú íróként melyik műfajt tartja irodalmi hagyományunk legmagyarabbjának?

- Talán a novellát, ami a mi irodalmunkban a XIX. században nyerte el végső formáját, s ami a legközelebb áll az anekdota műfajához. Mikszáthnál figyelhetjük ezt meg legjobban, kinek a regényei is egyfajta hosszú lére eresztett anekdoták. Voltaképp Krúdy regényei sem mások. A német vagy francia novella nem ilyen. Nekem nem is tetszik. Idegen. Thomas Mannt konkrétan képtelen vagyok olvasni. Ezt a műfajt fejlesztette tökélyre Kosztolányi, aki annyit tett hozzá, hogy néha az anekdotikus cselekmény csak a fejben van. Legbelül. Számomra ő a magyar novellisztika csúcsa. Meghaladni nem nagyon lehet, és felesleges is. Vannak dolgok, amik elérték a fejlődés végpontját. Ahogy például a női magassarkú cipő, ami a 60-as évekre érte el a tökéletességet, s azóta ahányszor hozzányúltak, csak gond volt belőle, vagy egy rock album hosszúsága. Egy rock lemez 30-45 perc. A 70-80 perces lemezek értelmezhetetlenek.

- Könyvei szereplői mind különös figurák, valahol a valóság és a fikció határán. Ők az írói fantázia szülöttei, vagy a valóságból vett alakok?

- Minden figurámnak tudom a kedvenc ételét, a nyakbőségét, és az utcát, ahol lakik.  Képletesen persze. Szomszéd úrral együtt söröztem a ’80-as években, Boros úr, az örök agglegény, mellettem ült a szerkesztőségben, Mihály úr, a DÜSZ (Demokrácia Üldözötteinek Szövetsége) elnöke unottan elém tette egy kocsmában a sört, Teréz, a Honleányok hímző egyletéből pedig egy volt szerelmem, aki remélem, kiheverte azóta a szakításunkat. Ön is minden bizonnyal azért kedveli a Mutter klubos történeteket, amint azt beszélgetésünk előtt megjegyezte, mert élő figurák. Csak naiv, és a művészet porcelánboltjában elefántként mozgó ember hiheti, hogy az író csak úgy kitalálja szereplőit. A valóságon persze alakítok, színezek, olykor eltolom az abszurditásig. De mindennek van megfelelője az életből, és ez nem is lehet másként. Krúdy Zsuzsa írja apjáról szóló könyvében, hogy hányszor panaszkodtak ismerősei, amiért beleírta őket valami regénybe, s hogy arra kérik, legalább ábrázolja őket bajusz nélkül, vagy legyenek délcegebbek. Mikszáthot pörrel fenyegették gróf Pongrátz leszármazottai, akik szintén nem értették az irodalom és az élet kapcsolatát. Engem egy ismerősöm a nyílt utcán támadott meg, mert felismerni vélte önmagát az egyik írásomban. Erről szól az új kötetben a Cukrászlány szerelme című történet.

- Ön szerint mi az irodalom, vagy tágabban a művészet szerepe, feladata?

- Göre Gábor mint filozófus című kötetemben írom, hogy a művészet egyfajta pótcselekvés. Egy tökéletes társadalomban nincs szükség művészetre. De hát se a társadalom nem tökéletes, se az ember. A művészet feladata, hogy visszaadjon, visszapótoljon a világból oly dolgokat, amik már kivesztek. Ezért nem tekintem művészetnek azt, ami a rútat, az ocsmányt, az aljast állítja középpontba, ahogy a mai művészet: színház, festészet, irodalom zömmel teszi. A művészetnek a jó felé kell vinni, fel kell emelni, katarzist kell adni - de megszenvedett felemelkedést. Ehhez szükség van a rosszra is. Ingyen nem adnak semmit. Az ölünkbe hullott szépség, a könnyen jött diadalt az ember nem becsüli. Mindennek ára van. Ezért nem tekintem művészetnek például a középkor festészetét se. Az gyakorlatilag ideologikus tacepao. Egy bizánci ikon még nem az emberről szó, a mai kortárs festészet meg már nem az emberről szól. Az egyikkel azért nem lehet mit kezdeni, mert az ember feletti szinttel foglalkozik, a mai mocsok meg az ember alattival.

- Vannak-e irodalmi követői, olyan fiatal szerzők, akik hasonló megközelítésből írnak? Ha úgy tetszik, kialakul-e egyfajta Pozsonyi-iskola, hasonlóan Keskeny Károly és tanítványai köréhez?

- Remélem, nem. Túl sok esetben látom, hogy olyan dolgok, amiket én 15-20 éve kimondtam, vagy hangoztattam, mint egyfajta magányos őrült, most tévényilatkozatokban, meg interjúk felvezető szövegeiben bukkannak elő, s mások zsebelik be érte a sikert, tapsot, elismerést. Nagyon nem szeretném, ha ez az irodalmi dolgaimmal is megtörténne.

- Köteteit saját rajzai illusztrálják. Ez szükségmegoldás, vagy ez a saját kezű, látszólag könnyeden megrajzolt, de nagyon kifejező vizuális megjelenítés teszi teljes értékűvé az írásokat?

- Eredetileg képzőművésznek indultam, de a kisképzőn, ahogy korunkban általános, nem a tehetséget nézték. A kettes matek osztályzatomba kötött bele az igazgató. „A rajzot majd beleverjük a diákokba, de a számtannal senki ne bukdácsoljon itt”. Amíg élek nem felejtem el. Évtizedekig nem foglalkoztam ezzel, aztán valamelyik kötetem borítójához rajzoltam valamit, és oly jó lett, hogy a könyv belső illusztrációit is megrajzoltam. Bízom benne, hogy ezek a rám jellemző grafikák és a rám jellemző írások együtt adnak egy élményt. Sokan szeretik ezeket a rajzokat. Egy festő ismerősöm, Torjay Valter az új kötet kapcsán írta, hogy „jobb, mint Sajdik”, és Dluhopolszky László, a karikaturista is elismerően nyilatkozott. Kicsit olyanok lettek ezek, mint a Švejk esetében a Lada-illusztrációk. Más rajzokkal már el sem tudjuk képzelni őket.

- Írásaiban visszatérően karikíroza az ideologikus megközelítéseket, ugyanakkor az ideológiák végigkísérik az emberiség történelmét. Mit gondol erről a témáról?

- Amikor a gimnáziumba jártam, volt egy tantárgy. Világnézetünk alapjai - így hívták. Én akkor, ott egy életre megutáltam az ideológusokat. Az ideológiákban gondolkodó ember nem a valóságot nézi, hanem annak egyfajta megszűrt változatát. Az ideológiai megszállottnak nem barátai vannak, hanem elvtársai. Persze nekem is van világnézetem, de nálam mindig első az ember. Művészként nem is tehetek mást. A lelki mozgatórugókat, az embert keresem a tettek mögött. Az ideológiailag fertőzött ellenben nem úgy közelíti meg, hogy valaki ostoba, elvtelen, vagy hiú, pusztán az ideológiai ellenfelet látja a hibák mögött. Érdekes dolog ez. Kifejezetten gyűlölöm az ideológiai megszállottságot, ám legismertebb figurám, Keskeny Károly a modern ideológiák ellen küzd, a leragadtság, reakciósság ideológiáját hangoztatva. Ám a történetekben emberek vannak, és minden mögött megtaláljuk a lelki mozgatórugót. Itt is azt érzem kicsit, mint a bizánci ikon, és a posztmodern mocsok kapcsán. Ha semmiféle ideológia nincs egy műben, akkor nem a valóságról szól, ha viszont túl sok van benne, akkor nem művészet.

Ágoston Balázs

(A Demokrata, 2017 / 51-52 számában megjelent interjú vágatlan verziója.

fotó: Vermes Tibor) 

(A kötet megrendelhető a pozsonyiadamandras@gmail.com címen)