Az örök emberi

Azon gondolkodtam a hétvégén, miért van az,  hogy a kultúra  rovat, minden sajtóterméknél valahol hátul, a futottak még kategóriában foglal helyet?

Van a lapban, mert a szerkesztőbizottságnak úgy rémlik, hogy illik olyat, meg hát komoly lapoknál mindig is volt, melyben jelentőségteljes dolgokat mondottak el komoly fizimiskájú urak, de ez a szelet igazából senkit nem érdekel, és így mindig megbíznak valami leggyengébb láncszemet, akit a belföld, külföld, gazdaság, sőt nem ritkán a sport témakörében nem tudnak használni, s a nyakába varrják a kultúra rovatot. Úgy is néz ki mindenhol.

Nehéz eldönteni, hogy a formák ürültek ki, amikkel egykor fontos dolgokat lehetett elmondani, vagy pedig korunk alkalmatlan arra, hogy bárkit is érdekeljenek holmi fontos dolgok.

Azt már megszokhatta az ember, hogy a ballib lapoknál kultúra címszó alatt a Sziget fesztivál dagonyázását értik, rap-énekesek legfrissebb albumát, vagy homokos rendezők multikulturális szeánszait, de sajnos a magukat jobboldalinak, nemzetinek beállító lapoknál sem más a helyzet. Nem pusztán az a gond, hogy ugyanúgy a bomlasztást jelképező és képviselő, nemzetközi selejtet reklámozzák, hanem maga az értéktelenség hirdetése. Az értékhez való hozzáállás beteges volta. Mert – szerény véleményem szerint - egy jobboldali lap nem attól jobboldali, hogy egy jobboldali párt holdudvarához tartozó rendezővel hoz le interjút, aki mellesleg ugyanúgy egy amerikai zsidó családellenes darabját állítja színre, vagy, hogy hasábjain egy budai újgazdag idióta - jobb dolga nem lévén - a Szent Korona Tanról eszkábál össze rap-oratóriumot.

Értéket kéne átadni, értéket, semmi mást, csak hát ki van lúgozva az emberek agya, és érték gyanánt mindig eladási példányszámot, sikerlistán elért helyezést, ráköltött milliárdokat, vagy nemzetközi hírű szereplőgárdát értenek. Még az elvileg jobboldaliak is. És az ember, ha kinyit egy (úgymond) jobboldali lapot, ugyanazt a trendi mocskot kapja arcába, mint a ballib lapoknál, csak esetleg a rendező, a színházigazgató vagy a forgalmazó cég a mi kutyánk kölykének a cimborája.

Netes lapoknál még durvább a helyzet. Ott szépen Copy-paste eljárással beillesztenek pár hírecskét, amik szintén ugyanúgy, ugyanabban a formátumban, ugyanazzal a káros szellemiséggel folynak a csapból is mindenhonnan, és le van tudva a kultúra. Igen, nekünk van olyan rovatunk.

Vannak az ún. keresztény lapok. A helyzet semmivel sem jobb azoknál sem. Bár az ember naivan azt hinné, az ellenkezője igaz, de sajnos értékekre ott sem kíváncsiak. Meg az értékek felvállalására sem. Főleg nem a hangos felvállalására. „Meg ne sértsünk senkit!” Ez a jelszó mindenütt, és piszkosul vigyáznak, nehogy bűnt képen töröljék, nehogy kemény mondat papírra vettessék, netán a sátán megsértődjön, és valami fene ökomenikus nyáladzásban úgy megfelelnek mindenkinek, hogy voltaképp nem mondanak semmit. Üzenet, érték nincs, annak felvállalása se. 
Isten nem aktuális.

De ez van mindenhol. Az aktualitásért lihegnek. Akarják, óhajtják, szinte könyörögnek az azonnal elavulásért, pedig egy újszülöttnek minden vicc új, és mindig újra és újra el kéne mondani, mert generációk nincsenek tisztában a magyar irodalom legnagyobbjaival. És igen, régen írták, ötven, száz vagy lehet, hogy kétszáz éve, de sajnos nagyobb, jobb és fontosabb, mint az új Ákos-album vagy a divatos rendező legújabb válása.

Vannak bizonyos dolgok, amik már elérték a fejlődés végpontjait. Nem kedvencem a progresszív rock – azért jövök ezzel a példával, mert így akinek Lovik Károly egy semmi, tán az is megérti, miről beszélek – de a lényeget elmondták ’68 és ’’72 közt. Biztos készítenek korunkban is bonyolult és virtuóz zenéket, hamis hangokkal vagy pedig harmóniákkal a köbön, de a Van Der Graaf Generator, a Yes, vagy a King Crimson úgyis elmondta, már ami e téren elmondható. Hozzátenni nemigen lehet. Vagy lehet, de az alapok ismerete nélkül billeg az egész tákolmány.

Mert ami örök és egyetemes, annak nincs aktualitása, ami meg egy hónap alatt avul, arról beszélni sem érdemes.

(Illusztráció: Kontuly Béla / 1904-1983/ festménye)

Egyszerű Kovács Lászlók

(Holba Tivadar (1906-1995) festménye)

„Letépték a plakátokat, leverték a zászlót. Csak az emberek maradtak, egyszerű Kovács Lászlók. Élünk és meghalunk, azt hiszem ez minden. Minden igényt kielégít ez a betondzsungel.” A múlt évszázad végén, 1984-ben, a 88-as csoport nevezetű szegedi underground együttes ezzel a dalszövegrészletével írta be magát a kedvenceim (és a rendszer kegyeltjei) közé. A hétvégi pakolásnál akadt kezembe a szalag, s míg a felszínen tompa, recsegő és borzalmas minőségű, ám valójában éppen hogy minőségi tartalommal bíró felvételt hallgattam, eltöprengtem kissé az érték és a minőség fogalmának viszonylagos voltán, már csak a januártól életbe lépő média-törvény kapcsán is.

Hej, ez a Kovács László, ez valahogy mindig itt van velünk. A nyakunkon maradt. Ő egy örök szimbólum. A dalban persze egy másik Kovács Lászlóról van szó, pontosabban egy szimbolikus, nem konkrétan megfogalmazott Kovács Lászlóról, de ez a miénk, ez a mostani – amúgy mit csinál mostanság a Kovács? Követi valaki? -, ez is éppúgy jelképe egy kornak, mint a dalban szereplő.

Megjegyzem, a klasszikus magyar rock páratlan egy dolog. Ennek szerintem nem is vagyunk tudatában. Része a magyar géniusznak. A kelet-európai fejlődésmód (még a Kovácsék ötlötték ki ezt a sajátos fogalmat) kitermelte azt az egyszeri és megismételhetetlen csodát, hogy egy szimpla hard rock zenekar (lásd: P. Mobil) szociológiai fejtegetésekbe és összeráncolt szemöldökű filozofálásba kezdett. Erre nyugaton nincs példa. Minden tiszteletem a Deep Purple és AC/DC együtteseknek, de a dalszövegeik színvonala nem magasodik a biológiai szükségletek kielégítésének horizontja fölé.

Személy szerint én károsnak tartom a beatzenét – a 68-as szellemi agymosás kezdte szétbomlasztani a családokat, és verte egy generáció fejébe, hogy ne a szüleid tiszteld, hanem munkakerülő, mosdatlan homoszexuális forradalmárokat -, mert minden értéke abból a körülményből táplálkozott, hogy tiltották. Így volt izgalmas. Így sarkallt mindenkit formabontó megoldásokra. Keretek, falak, korlátok vették körül. Tabu volt. Mára a korlátok eltűntek, hát úgy is néz ki a rockzene. A lázadás árucikké vált, és már az akciós kiárusítások pultján sem kelt izgalmat.

Ám a tiltás méltóságot ad. Így fordulhatott elő, hogy tizen-huszonéves suhancok egy rendszer lényegét tudták megfogalmazni pár odavetett sorban. A hatalom komolyan vette őket, hát ők is komollyá váltak. Önmaguk szemében is. A falakon – bármilyen falon, akár rossz, akár jó szándékú korlátozásról van szó – mindig csak a kevesek, a kiválasztottak juthatnak át. Akikben vagy megvan a szufla, a fejet falba verő elszántság, vagy a forma és a technika bravúros ismerete. De bárkit átengedni, akárhogy, akármivel? Az maga a szellem halála. Még azt is tönkreteszi, aki a korlát vesztét akarja, s a falon túlra áhítozik. Egyszóval én úgy gondolom, hogy a korlátozás, a cenzúra – kimondom a szót – bizonyos formája mind a hatalmon lévőknek, mind az ellene hőbörgőknek elemi érdeke.

I. Ferenc József uralkodása alatt minden sajtóorgánumnak a megalakuláskor egy bizonyos összeget letétbe kellett helyeznie a Magyar Királyi Kincstárba, hogyha valaki beperelte őket rágalmazásért, vagy a cenzúra úgy döntött, akkor abból vontak el, és nem volt probléma a behajtással. S ha a pénzből elvontak, a szóban forgó sajtóorgánumnak azonnal pótolnia kellett a hiányt, különben megszüntették. Így érték el, hogy ne lehessen csak úgy akármit írogatni.

Ez az egyetlen hiányossága az új sajtótörvénynek. Ez az egy. Ezt még pótolni kéne. Hogy a Kovács László - ha a parlament széksoraiban ül, ha az üvegvisszaváltó kis ablaka mögött -, ne nyithassa ki a száját olyan könnyedén.