Szüfrazsettek előre!

Jámbor Lajos (1884-1954) festménye

Borzalmas ez a megkülönböztetés!
Egy nő csakis védheti a migránsokat. Csak megértő lehet velük. Mert ha valami rondát ír róluk, akkor húszan esnek neki, hogy „nő létedre hogy lehetsz ilyen kegyetlen?"
Egy férfi csak annyit kap, hogy rasszista. És ezzel le van tudva. De egy nőnek a női mivoltát is megkérdőjelezik. Ha azt írja egy netes fórumon, hogy „én elrendelném a határon a tűzparancsot”, már feltételezik, hogy nem festi ki a körmét. Ha kijelenti egy társaságban, hogy a bűnöző beáramlókkal teli hajókat simán el kéne süllyeszteni, úgy néznek rá, mintha ezer éve nem szőrtelenített volna.
 
Követelem a jogot, hogy nő is lehessen rasszista, és közben megoszthasson rózsaszín plüssmackókról készült képet a facebookon.
Egy férfinak bezzeg nem vonják kétségbe, hogy ért a focihoz, vagy, hogy meg tudja szerelni a konnektort. Lenácizzák, azt annyi. 
Na, bumm! 
De ettől még a férfiassága csorbítatlan marad!
Szüfrazsettek előre!

Gyűjtögetés

Van egy ismerősöm – jó magyar ember -, ki amellett, hogy a maga kicsiny, ám nem lebecsülendő módszereivel küzd az idegen elnyomás ellen (a legenda szerint holmi népgyűlésen egyszer öt méterről kapta telibe nyálával Lendvai Ildikót, majd az őt üldöző pandúrokat fél óráig vezette tévútra a kapualjak sűrű dzsungelében), lelkes régiséggyűjtő is.
Megjegyzem, a gyűjtés szerintem fennkölt egy dolog, az ember ilyenkor magát az univerzumot akarja birtokba venni, ami persze lehetetlen, de hát az ember Istennek csak mása, nem maga a Teremtő.

A Marci (mert így hívják korunk e végvári hősét) egyszer megajándékozott egy régi fotóval. Cinkos férfikacsintás keretében nyomta a markomba, “Ettől kapjál ihletet”.
A papíros hátulján az alábbi szöveg, golyóstollal. “Tabán kör utcza 36 sz. ház kapuja, a Gellért hegy oldalán. A ház kiskapacitású, de igen ismert bordély volt akkoriban.”.
 
Nézegetem a képet, a lebontott Tabán, holmi romos kapualj, meg egy kandeláber. A kapu bejáratánál pedig a korlátra ülve egy hölgyike. Vigyorog, de ez inkább kedves, mint alpári, rajta könnyű nyári ruha, a szoknya térdmagasságban, harisnya, cipő. A frivol jelleget csak a korlátra tett láb, meg s szolid terpesz kölcsönöz. Az intézmény bedolgozója, ez egyértelmű.

Szóval nézem a képet, s csak lassan fogom fel, hogy így ma egy irodai alkalmazott nem néz ki. Ennyire szolidan. A mai gépírólánynál minimum műköröm és tűsarkú, s ha lehajol celluxért, a bugyingó vágata vörösen villan ki a csípőnadrág mögül. Ez a kis szende, ma, mint óvó néni, a szolidabbak közé tartozna, s barátnői kiröhögnék, miért nem öltözik feltűnőbben. A négyes-hatoson a lányok tizennégy évesen hordanak olyan ruhákat, mint a hatvanas évek erotikus filmjeiben a szado-mazo jeleneteknél.

A térdig érő lakkcsizma neccharisnyával ugyanis onnan vándorolt a harmincas anyukák szokott öltözékébe, amiben a Tescoba mennek bevásárolni. Csak anno a hölgyemény valószínűleg még tudta mi, és öntudata nem verdeste a csillagos eget. Szögezzük le, tisztelet a kivételnek.

Szóval mégiscsak Goethének volt igaza: Boldogok a gyűjtők!