Őrségben

Az emberek néha ízléstelenek, közönségesen fogalmaznak, és vad durvaságok hangzanak el a szájukból. Ez engem mindig elkeseredéssel tölt el, s ezért ahol csak tudok, őrségben állok és igyekszem a közönségességet kiiktatni a köznapi beszédből.
Mert a közönséges szó eldurvítja a lelket és békétlenségnek forrása.
A minap a villamoson egy utastársának egy sovány, kalapos úr például ezt mondta:
- A Havas Henrik az kérem egy gennycsomó. Egy mocskos patkány. Egy gané. Ahogy kitátja azt a flegma pofáját, a bele is kifordul tőle az embernek. Komolyan mondom, néha öklendezem.
Letettem kezemből az újságot és keresztülfurakodtam a tömegen.
– Ez illetlen beszéd, kérem – kocogtattam meg a vállát. – Kultúrember ilyet nem mond. „Mocskos patkány” – csóváltam meg a fejem szemrehányóan. - Ne haragudjon uram, de ez nem hangzik túl szépen. „Kifogásolható tisztaságú rágcsáló” Ez már mindjárt más. Ezt kéne Önnek mondania. De mondhatja például ezt is: „Szőrös kis állatka, kinek bundája a használatban bepiszkolódott.” Ez emberibb és kedvesebb a fülnek. És – bár igazán nem akarom kijavítgatni, meg a kákán is csomót keresés idegesítő szokása is távol álljon tőlem – ez a „flegma pofája” kitétel, hát tudja, ez sem hangzott valami elegánsan, nem beszélve arról a szörnyűségről, hogy „gané”. - Higgye el barátom – csóváltam meg ismét a fejem. - Ez durva.
- Mondja például a következőt: „Túl nyugodt arckifejezésű”, illetve „Az anyagcsere során felhalmozódott salakanyag”.
- Ízlelgesse csak! – Bíztattam. – Bátran. Mondja csak utánam! Ugye, mily szép? Ugye, mily csengő és üde? Az Ön által kiejtett mondat tehát helyesen így hangzik: „A Havas Henrik az egy hatalmas adag, felhalmozódott sebváladék. Egy szőrös kis állatka, kinek bundája a használatban bepiszkolódott. A Havas Henrik nem más, mint az anyagcsere során felhalmozódott salakanyag, s ahogy verbális kommunikációba kezd azzal a túl nyugodt arckifejezésű ábrázatával, hát az emésztőrendszere is túlcsordul az embernek. Komolyan mondom, rögvest felszínre hozom a tápcsatornámba került, megemésztetlen napi szénhidrátmennyiségemet.” Ugye, hogy mindjárt más?
Azzal udvariasan megemeltem a kalapom, s leszálltam a járműről.
Kész szerencse, hogy léteznek még a nyelvnek és a tiszta, világos beszédnek oly állhatatos, lelkes őrzői, mint én.
Nem is tudom, mi lenne nélkülünk.

 (Margitay Tihamér (1859-1922) festménye)

Bűnbeesve

 (Guzsik Ödön (1902-1954) festménye)

Köztudott dolog – mert én nem rejtem véka alá a tiszta erkölcsért való szenvedéseimet -, hogy nem hordok bérletet. Pontosabban, nem vásárolok. 

Elvből.

Tudom, sokan most felszisszennek: Hej, ha én ilyen karakán lehetnék! Hej, ha én ezt meg merném tenni! S ilyenkor a társaságból mindig akad valaki, aki így szól gúnyos hangon: De te nem mered!

Megvallom, engem is olykor megkísért az ördög. Hiába, húsból és vérből vagyok enmagam is. Férfiember, na. És hát, erős a kísértés.

Egyszer majdnem vettem. De aztán mégse. És hű maradtam elveimhez. “Ha már ’90-óta nem veszel Ádám, hát most már ne zülljél le.” És ebben is megmutatkozik a valódi géniusz. Mert mit is jelent ez a kitétel? Valaki, aki már előre meglátja a folyamatokat. A gondolkodó, ki ott ismeri fel a jelenséget, mikor az még csak csírájában leledz.

Hej, hol volt még Hagyó? Hol volt még BKV-botrány? Hol volt az ebből kibontakozó Engedetlenségi Mozgalom?

És én már éreztem. És nem vettem. Már akkor!

No, de most a bűn útján járok két teljes hete. Kipróbálom milyen az: zülleni. Milyen az erkölcstelen élet. Milyen engedni elveinkből. Milyen a vad és mohó metrókörutazás. A Határ úttól akár az Újpest Városközpontig.

Buszról le, villamosra föl. Mióta találtam egy érvényes szelvényt, így telnek napjaim. Ej, hát nem érdemlem tán meg? Két évtized szilárd erkölcse után egy kis buja kicsapongás? Egy kis szolid perverzió? Egy kis élveteg hedonizmus?

Ám gyönyöröm nem teljes. Mámoromba belérondít egy dolog. Elmesélem, ha ráérnek kissé.

Battyogok le a metróba, és persze ott a keretlegény. Tartom marcona képe elé – oda sem bagóz. Lengetem kéjes arccal, kicsapongásra készen, és rá sem bandzsít.

Múltkor már nem állhattam meg. “Most nézze barátom, mert pár hét és nem lesz” Semmi hatás. “kivételesen van!” – mondom a Bajza utcánál. Még csak meg sem állít. Semmi ellenőrzés, semmi “Hú, apám!” Vagy akármi. Mintha minden menne a régiben. Mintha még mindig a tiszta erkölcs ösvényeit járnám.

Hát érdemes ezeknek bűnözni egyáltalán?