A fanzinokról és az undergroundról

Gondolatok a 90-es évek eleji magyarországi fanzinkultúráról
Az első részben az anarchista / szélsőbalos kiadványokkal kapcsolatban, míg a 2. részben az akkori magyar punk / underground lapok két fő fejlődési irányvonalával, a Második Látás és a Genyó Szívó Disztroly iskolával kapcsolatban látható pár töprengéstöredék és visszaemlékezés.

Halál az ágytálakra!

Pertti Kurikan Nimipäivät (PKN). Hallotta már ezt a nevet a Tisztelt Olvasó? Nem? Pedig érdemes megjegyezni. Ez a különös zengésű hangsor egy zenekart takar. Egy finn punk-zenekart. Őket küldi Finnország az Eurovízióra. (A 2015-ös lesz a hatvanadik Eurovíziós Dalfesztivál. Ausztriában rendezik meg, mivel a 2014-es fesztivált az osztrák Conchita Wurst nyerte Rise Like a Phoenix című dalával.)
Megjegyezni a nevüket nem a zenei teljesítmény miatt kell – az tudniillik nincs, de ez egy modern, haladó szellemű dalfesztiválon lényegtelen -, hanem azért, mert ők egy újabb állomást szimbolizálnak azon az úton, melynek korábbi lépcsőfoka volt tavaly az osztrák Conchita Wurst, a „szakállas nő” névvel híressé vált versenyző, akiről köztudott, hogy szakállasnak tán szakállas, de nőnek semmiképp sem nő. Az illető – mint ez is köztudott - egy sima homokos, aki valamennyire még énekelni is tud, jó, hát nem túl jól, de hát az elismerést nem is a zenei teljesítményre kapta.

Sorok írója amúgy tavaly biztos volt benne, hogy nem a szakállas nő fog nyerni. Úgy érezte, erre még nem „érett meg” a világ. Még nem tartunk ott. Még nem zuhantunk olyan mélyre. Most a cikk megírása előtt megnéztem a Conchita tavalyi produkcióját. Ha ezt egy nő adta volna elő. nem győzött volna. Ilyen számból hatot is előadtak a versenyen. Tucatnyi olyan produkció van, hogy egy dívás nő kiáll a színpadra, nem is táncol, csak áll, ki van festve, nagyjából eltalál minden hangot, kellemes a dallam is, aztán jön még egy és még egy, és persze nem ők nyernek.
Conchita Wurst csakis és kizárólag az aberráltsága miatt nyert. A normálistól eltérő mivolta miatt.
És amikor kérdezték őt interjúkban, akkor sem olyanokat mondott, mint egy művész, nem a dalszerzésről meg az éneklésről beszélt, hanem hogy ő ezzel most kiknek a jogait akarja képviselni.
Mikor beszél egy normális énekes vagy énekesnő jogokról meg érdekképviseletről? Szeremről, csalódásról, megbánásról, újrakezdésről meg ilyesmikről szoktak beszélni. Esetleg a kedvenc énekesükről, meg hogy milyen céljai vannak. Imádja a szopránt stb.
És hogy jön ide ez a különös nevet viselő finn zenekar?
Nos, ők meg szellemileg sérültek.
Ravaszak a finnek!

Sorok írója már tavaly arra gondolt, hogy most verseny indul, és a különféle államok egymást túllicitálva küldenek debileket, féllábúakat, gyilkosokat, homokosokat, egy-egy templomgyújtogató vagy pedofil is rajthoz állhat. Mindegy, csak „más” legyen. Pár év, és Conchita Wurst nyárspolgárnak számít.
A Pertti Kurikan Nimipäivät zenei teljesítménye egy nulla. de mivel mások, még tán meg is fogják nyerni. Fogadunk, tisztelt olvasó?
Tavaly az oroszok egy lány ikerpárt küldtek és a nagy toleráns humanista közönség kifújjolta őket. Szegény lányokon verték le azt, hogy az orosz tévés műsorszerkesztőknek megfordult a fejében az a gondolat, hogy a Conchitát nem adják le. Különben is, fehér orosz lányok voltak, ribanc jelmezt sem viseltek, nem voltak közönségesek, énekelni is tudtak. Esélytelen.
Az elmeroggyant finn punkok az eurovizio selejtezőjén ellenben éppoly groteszk, mintha magam írtam volna meg elbeszélésnek, és remek kórképet ad a modern lázadásról.

Utánanéztem a dalszövegeiknek. Ők az ellen lázadnak, hogy minden nap vizsgálat van. És menni kell mindig ebédelni. És mindig ugyanabban az időben jön az orvos. És nem ihatnak alkoholt. Vigyázni kell, hogy mit esznek. Rendszer van a kórházban. Mások által felállított időbeosztásban élnek.
Hozzászólás az egyik internetes portálon: „Végül is igen... felrúgni a szabályokat Jelen esetben a szociális otthon monoton rendszerét, hogy mások által felállított keretek, mások által tervezett időbeosztásban élnek.”
Ez kb. a modern lázadás lényege: Lázadni a „a szociális otthon monoton rendszere” ellen, meg hogy „mások által felállított keretek, mások által tervezett időbeosztásban élnek."
Nem az az igazán érdekes, hogy a finn Pertti Kurikan Nimipäivät punkzenekar tagjai fogyatékos figurák, hanem, hogy az ellen lázadnak, ami lehetővé teszi számukra az emberi életet.
A normális emberi lét ellen lázadnak.
És ez nagyon elkapja a modern lázadás lényegét. Mert mi lenne ezekkel a szellemi nyomorékokkal az elnyomó, diktatórikus elmeotthon nélkül? Már nem élnének tíz éve. Csövesként feküdnének a finn télben.
Tíz éve? Ezek ötvenes figurák, kb. a harmincat nem élték volna meg.
Ez olyan, mint amikor a feminista hisztérikák lázadnak a férfiak „elnyomása” ellen. Azok ellen, akik egyedüli segítséget és védelmet tudnak majd nyújtani, ha – ne adj Isten! - jön egy összeomlás.
Ugyanez a logikája az összes modern lázadásnak. A finn zenekar munkássága épp ezért kiváló esszenciája mindannak, amit a modernizmus képvisel. Tükröt tart a társadalom felé.

A lázadás trendi. Mi ellen is lázadnak? Mit támadnak? „A szociális otthon monoton rendszerét, hogy mások által felállított keretek, mások által tervezett időbeosztásban élnek." Mit biztosít nekik a szociális otthon? A normális emberi életet. A létezést. A puszta túlélést.
Tehát miről is szól a modern lázadás? A saját emberi életünk elpusztításáról.
Nos, ha szavaznék, rájuk szavaznék!
Le a lélegeztető-géppel! Halál az ágytálakra!

Egyszerű Kovács Lászlók

(Holba Tivadar (1906-1995) festménye)

„Letépték a plakátokat, leverték a zászlót. Csak az emberek maradtak, egyszerű Kovács Lászlók. Élünk és meghalunk, azt hiszem ez minden. Minden igényt kielégít ez a betondzsungel.” A múlt évszázad végén, 1984-ben, a 88-as csoport nevezetű szegedi underground együttes ezzel a dalszövegrészletével írta be magát a kedvenceim (és a rendszer kegyeltjei) közé. A hétvégi pakolásnál akadt kezembe a szalag, s míg a felszínen tompa, recsegő és borzalmas minőségű, ám valójában éppen hogy minőségi tartalommal bíró felvételt hallgattam, eltöprengtem kissé az érték és a minőség fogalmának viszonylagos voltán, már csak a januártól életbe lépő média-törvény kapcsán is.

Hej, ez a Kovács László, ez valahogy mindig itt van velünk. A nyakunkon maradt. Ő egy örök szimbólum. A dalban persze egy másik Kovács Lászlóról van szó, pontosabban egy szimbolikus, nem konkrétan megfogalmazott Kovács Lászlóról, de ez a miénk, ez a mostani – amúgy mit csinál mostanság a Kovács? Követi valaki? -, ez is éppúgy jelképe egy kornak, mint a dalban szereplő.

Megjegyzem, a klasszikus magyar rock páratlan egy dolog. Ennek szerintem nem is vagyunk tudatában. Része a magyar géniusznak. A kelet-európai fejlődésmód (még a Kovácsék ötlötték ki ezt a sajátos fogalmat) kitermelte azt az egyszeri és megismételhetetlen csodát, hogy egy szimpla hard rock zenekar (lásd: P. Mobil) szociológiai fejtegetésekbe és összeráncolt szemöldökű filozofálásba kezdett. Erre nyugaton nincs példa. Minden tiszteletem a Deep Purple és AC/DC együtteseknek, de a dalszövegeik színvonala nem magasodik a biológiai szükségletek kielégítésének horizontja fölé.

Személy szerint én károsnak tartom a beatzenét – a 68-as szellemi agymosás kezdte szétbomlasztani a családokat, és verte egy generáció fejébe, hogy ne a szüleid tiszteld, hanem munkakerülő, mosdatlan homoszexuális forradalmárokat -, mert minden értéke abból a körülményből táplálkozott, hogy tiltották. Így volt izgalmas. Így sarkallt mindenkit formabontó megoldásokra. Keretek, falak, korlátok vették körül. Tabu volt. Mára a korlátok eltűntek, hát úgy is néz ki a rockzene. A lázadás árucikké vált, és már az akciós kiárusítások pultján sem kelt izgalmat.

Ám a tiltás méltóságot ad. Így fordulhatott elő, hogy tizen-huszonéves suhancok egy rendszer lényegét tudták megfogalmazni pár odavetett sorban. A hatalom komolyan vette őket, hát ők is komollyá váltak. Önmaguk szemében is. A falakon – bármilyen falon, akár rossz, akár jó szándékú korlátozásról van szó – mindig csak a kevesek, a kiválasztottak juthatnak át. Akikben vagy megvan a szufla, a fejet falba verő elszántság, vagy a forma és a technika bravúros ismerete. De bárkit átengedni, akárhogy, akármivel? Az maga a szellem halála. Még azt is tönkreteszi, aki a korlát vesztét akarja, s a falon túlra áhítozik. Egyszóval én úgy gondolom, hogy a korlátozás, a cenzúra – kimondom a szót – bizonyos formája mind a hatalmon lévőknek, mind az ellene hőbörgőknek elemi érdeke.

I. Ferenc József uralkodása alatt minden sajtóorgánumnak a megalakuláskor egy bizonyos összeget letétbe kellett helyeznie a Magyar Királyi Kincstárba, hogyha valaki beperelte őket rágalmazásért, vagy a cenzúra úgy döntött, akkor abból vontak el, és nem volt probléma a behajtással. S ha a pénzből elvontak, a szóban forgó sajtóorgánumnak azonnal pótolnia kellett a hiányt, különben megszüntették. Így érték el, hogy ne lehessen csak úgy akármit írogatni.

Ez az egyetlen hiányossága az új sajtótörvénynek. Ez az egy. Ezt még pótolni kéne. Hogy a Kovács László - ha a parlament széksoraiban ül, ha az üvegvisszaváltó kis ablaka mögött -, ne nyithassa ki a száját olyan könnyedén.

Valaki valamikor mondott valamit (Na és?)

(Barangó -  QSS)

Az ember csak nézi, nézegeti. Hogy melyik oldalról is fogja meg. Melyik oldalról kapjon bele. Mint, mikor a kimúlt szarvasbika elterül a földön, s az arra sétáló erdész vagy kiránduló lassan járkálja a dögöt körbe-körbe, kapkodja fejét a legyektől, orrát elfacsarja a bűz, s miközben cipőjével imitt-amott belerugdos a tetembe, szívét átjárja valami fájdalmas szomorúság. 2010 július 17-én egy este lépett fel az ETA, a Kretens, a Pink Panthers, a CPg, és a Qss.

A budapesti Gödör-klub nem az a hely, ahol fontos dolgok történnek. Liberális pöcegödrökben sosem történik fontos dolog. Nem is történhet. „De hát Arthur, lázadj csak nyugodtan. Mi megengedjük neked!” Ezt mondja Eugeniusz bácsi Arthurnak, a fiúnak Mrozek Tangó című drámájában. Ezt mondja, vagy valami hasonlót, lusta vagyok leemelni a polcról és átlapozni az egész darabot, de elhangzik benne valahol. És ebben benne van minden.

Liberális pöcegödrökben sosem történik fontos dolog. Nem is történhet. Szabadelvű korunkban mellesleg sehol sem történhet fontos dolog. A rock and roll területén semmiképp. Ezt úgy általában senki nem hajlandó tudomásul venni, felfogni, vagy akár csak beletörődni. Valahol meg is értem. A negyven-ötvenes túlélő azért, mert egész élete ráment erre az egészre, s az átélt élményeken túl semmi kézzelfoghatót nem tud felmutatni. Hogyan is ismerné el? A tizenéves ifjonc pedig agyilag képtelen átlátni a világ jelenségeit, és soha ennyire manipulált nem volt, mint most, másrészt hogyan is vallhatná be önmagának, hogy egész kis szünidei lázadozása, együttes-póló hordása, bakancsozása, illuminált dalszöveg ordibálása az égvilágon senkire nem veszélyes. Senkit nem háborít fel. Senkit sem érdekel.

Sem a hatalmat, sem a rendszert, sem az „idősek” világát, ugyanis már a drága jó anyukája is hullarészegen fetrengett a Fekete Lyukban, az kapta meg, aki akarta, s a matematika tanára a szakközépben is tetoválásokkal karján oktatja a tananyagot.

Pedig nem ártana beletörődni. A rock a huszadik század második felének volt formanyelve. Fél évszázadig fontos volt, hatott a világra – legtöbbször károsan -, de mára éppúgy nincs jelentősége, mint a hangosfilmnek.

Szóval a budapesti Gödör-klub. Már hónapok óta jöttek-mentek a hírek holmi fesztiválról, ahol egybeterelnék a 80-as évek híres pesti punk-együtteseit. Azokat, akik anno, a Kádár-kor utolsó évtizedében jól megmondták a hatalomnak, amelyik ezt nem is túlzottan díjazta, és a három T választékából a tűrt és tiltott határmezsgyéjére tolta a zenekarokat, a CPg tagjait pedig börtönbüntetésre ítélte.

Jó nagy fullasztó hodály a Gödör-klub, a szellőztetés is megoldva, elfér benne a hatalmas tetem. A dög középen elterítve. Járják, járkálják körbe a népek. Rugdossák belé az utolsót. Pedig egy halottba azért nem illene.

Kezd a Pink Panthers. Félek, a fél tagság nem a régi, de hogy az énekes más, az biztos. És hát részben ő volt a lényeg. Az az előadás. Meg persze az a korszak, és a kis kultúrház, Kőbányán, ahol ezek a dalok elhangzottak, 1987-ben.

Az ehhez hasonló produkciókkal az a legfőbb gond, hogyha ugyanazt ugyanúgy csinálnák, annak sem lenne értelme, de sajnos sokkal rosszabbul csinálják. „Arra vagy te hivatva, hogy jól meg legyél szivatva!”

A CPg mindjárt az elején tapos a dögbe. Önnön tetemét rúgja lelkesen. És még csak fel sem fogják. „Erdős Péter a kurva anyád!” Erdős doktor, az MHV hajdani atyaúristene 1989-ben meghalt. Minek? Hogyan? Miért? Ja, hogy híres szám, sláger, meg nosztalgia? Én azt hittem punk-koncerten vagyunk, és nem a Fásy-mulatóban.

Az ETA maga a hullagyalázás. Vajon az Anarchia c. borzalmat is elvijjogják-e? (Anarchéjja, anarchéjja…) - morfondíroztam odafelé. Naná. Még szép. Mi az hogy! Mivel saját számuk nem nagyon van, gyenge feldolgozás estet láthatunk egy pocsék énekessel, mert Czeller Péter valamiért nem került elő, s egy idióta állt a mikrofon mögött. „Mindjárt felmegyek, s jobban eléneklem!” Mondotta mellettem Virág úr, akivel a 90-es évek elején igen kellemeseket söröztünk, de nem váltotta be ígéretét.

Kretens? Jó zenészek, átlagos számokkal, s jól adják elő. ’83-ban talán fontos volt. „Valaki valamikor mondott valamit, na és?” Nem hinném, hogy felfogták volna a párhuzamot. S legvégén jött meglepetésre a QSS, mely az egyetlen produkció volt az est folyamán, ami ütött. Aminek láttán az ember nem szégyenkezett. Helyettük is. Barangó szövegeiben szellemi töltelék van, s ez korokon átívelő hitelességet kölcsönöz a daloknak. „Anyagcsere-zavarunkat új elmélet magyarázza, vezényszóra ürítünk az össznemzeti latrinákra”

Osztálytalálkozókon semmi jelentős nem szokott történni. Az ember letolja a képét, farigcsál a múltnak teteméből, elcsomagolja a darabkákat, és eldiskurál régi, letűnt korokról, amikor még értelme volt ennek az egésznek, s amikor még az ember elhitte, hogy a rock and roll fontos. És benne persze ő maga is. És ezt – lássuk be - általában mindenki szereti.