Csak kilógni lehet a sorból

Rendhagyó beszélgetés Pozsonyi Ádám író, művész, hadvezérrel a korszellemről és a korszerűtlenségről, a felforgató jobboldaliságról és a teret vesztett baloldalról, az élet alapvető törvényeiről és arról, hogy "a nagy humanista jelszavak is valójában csak tankok és hadosztályok."

Interjú a 888-on.
https://888.hu/article-pozsonyi-adam-csak-kilogni-lehet-a-sorbol

Változott-e bármit a művészet?

Előttünk egy kép. Kék alapra kent vászonra egy fehér csík van pingálva. Kikiáltási ár tízmillió dollár. Háboroghatnánk, de ez még semmi! Ez még csak a tehetségtelenség, pofátlanság és a dögunalom. Ám van itt más is.

Miló Moiré svájci festőnő és performer a düsseldorfi művészeti vásáron egy múzeum előtt, a nyílt utcán – természetesen meztelenül – festékkel töltött tojásokat nyomott fel a vaginájába, amiket aztán rápottyantott egy vászonra. Egy New York-i elmebeteg, Andres Serrano a megváltó testét kapcsolta össze emberi vizelettel, egy pucér férfi - valami orosz - a fenekére és nemi szervére ken festéket, és azzal mázol a vászonra.

Folytathatnám, de minek. Aki akar, rákereshet sok ilyen baromságra - ahogy korunkban mondják: Gugli a barátod.

Hová jutott a képzőművészet? - szörnyülködnek sokan. - Vége a művészetnek!

Van, ki sóhajtozik, van, ki fejét csóválja, más meg legyint, majd ásít. Az ember eljutott a végső pontig - mondják -, innen már nincs hová, beköszöntött a nihil stb. stb.

Ezek hangzatos mondatok. Jól lehet harsogni egy társaságban, némi Laibachot, vagy Einstürzende Neubautent hallgatva, cigarettánkat elnyomva. Majd több napos borostánkat vakargatva félretoljuk a Nietzsche-kötetet, és spirituálisan bámulhatunk a kiüresedett jelenbe, elmélkedhetünk az „alászállásról” - ez metafizikai tradicionalista klisé -, észre sem véve, hogy az utolsó barátunk, aki eddig kitartott mellettünk és hallgatta motyogásunkat, már az is felkelt az asztaltól, s hazaballagott aludni, közben hajnal lett, és kint csiripelnek a madarak.

A madarakat nem érdekli az alászállás, a végső óra, a kiüresedés, meg a Nietsche kötet sem, az Eistürzende Neubautentől elriad, és inkább teszi dolgát. Fészket rak, szaporodik, csiripel. És az életellenes baromságokat nem csak, hogy nem tünteti ki figyelmével, de nem is harcol ellene.

S nem pusztán azért, mert ő egy madár.

Elsősorban azért, mert a spirituális nyüglődések éppúgy életellenesek, mint a gender ideológia, az egyenlőség meséje, vagy a multikulti. és ahogy a madarat nem érdekli, azt az embert sem, aki a létező valóságban él.

Ismert tény: a bomlasztó eszmék - és mellesleg a tehetségtelen emberek sikere - csak úgy tudnak ideig-óráig fennmaradni, ha támogatást kapnak. Általában valami ellenséges, vagy ellenérdekelt hatalomtól. Ahogy Lenint átdobták a németek az oroszokhoz, vagy, ahogy a honi haladó felforgatók folyton nyugatról várják a segítséget, s oda rohangálnak. Mert e segítség nélkül az az elmebaj, hogy az embernek tizenhat neme van, és majd ő eldönti, nem tudna fennmaradni. Mert a pénzügyi és médiaháttér nélkül az átlagember ezen csak röhög.

Igazság szerint még ekkora hátér mellett is röhög - mármint azokban az országokban, ahol ezért nem visz el a rendőr. Nyugaton - ahonnan a haladók a hátteret várják - van, ahol már elvisz. És itt már olykor az átlagember is elhiszi az életellenes baromságokat. Ám ehhez évszázadnyi nyomás kellett. Ha ez megszűnik, egy generáció, és minden visszaáll a helyes vágányra. Mert a természet törvényeivel nem lehet szembemenni. Ahogy a szabadeséssel se. Fenn tud maradni a levegőben a felemelt tárgy, dacolni tud, de mihelyt elengedi a tartó kéz - az erő - rögtön visszaáll a normalitás, és a tárgy lezuhan koppanva a parkettára.

Mi köze mindennek a művészethez?

A művészetben ugyanez van. Erővel tartanak fenn egy állapotot, erővel dacolnak a természet törvényeivel, de mihelyt a „kéz” elengedi a folyamatokat, minden visszaáll a normális kerékvágásba.

Változott-e bármit a művészet? Nem! Ahogy az ember sem változott. Az ingerküszöböt kicsit feltolták, de ez pusztán aránykülönbség. Kosztolányi érthető ma is, éppúgy, mint Moliere. És a több ezer éves drámák lelki folyamatai is a mai ember lelki folyamatait tükrözik vissza.

S mivel az ember nem változott, a művészet sem.

Ja, hogy az utcán vaginájából festékpatron kilökő nő, meg a kék alapon fehér csík?

Mindez ma azért sorolható a művészet kategóriába, mert ott áll mögötte a galéria, az újság, a tévétársaság, a kritika, és a szakma. Mindez együtt a kéz, mely dacol a természet törvényével. Ezek miatt marad a levegőben.

Mihelyt a háttér megszűnik, a kék alapon fehér csík, meg a kivizelt festékpatron azonnal megszűnik művészet lenni, ahogy a tárgy is koppanva hull a kövezetre.

Egy galériában dolgozó ismerősöm mondja: A no name virágcsendélet - ha szép - eladható. A kortárs krikszkraksz csak akkor, ha „név”. Ha mögötte áll az a bizonyos erő. Ha akárki csinálja, ötven forintot nem ér.

A szépség ellenben bárkitől piacképes.

Megismétlem. A művészet semmit nem változott, az változott, hogy mit tekintünk művészetnek. Ama bizonyos erőket kell kiebrudalni, és máris halljuk a koppanást, ahogy a természet örök törvényei beteljesednek az életellenes baromságok felett.

Mert ki a művész? Művész az, ki olyat tud, amit te nem. Aki nálad magasabb rendűt képvisel. Ha egy festményt kiteszel a falra, voltaképp oltárra helyezed. „Leborulsz előtte”. Ahogy a templomban is. Leborulni csak a nálad magasabb rendű felett lehet. Te nem vagy Jézus. Sem a csodák, sem a végtelen szeretet terén. Ezekre te nem vagy képes. A templomban ezért leborulsz, és fejet hajtasz.

Kovács Feri előtt, aki elmondott egy közepes viccet, nem borulsz le.

Edvi Illés Aladár képeit, vagy Kosztolányi novelláit sem tudod megcsinálni. Mindez feletted áll. Ezért falra teszed, és könyvtáradban őrzöd.

A kék alapon fehér csíkot bárki odamázolja. Beteges dolog tisztelni.

Az utcai vizelés pedig szimpla büntetőjogi kérdés. Közszemérem sértésért normális világban nem társadalmi elismerés, hanem bírság és elzárás dukál.

(Kovács Mihály / 1819-1892/ Önarckép c. festménye)

Tulipános láda

(Pap Emil (1884-?) festménye)

A fickó lehetett olyan huszonöt. Valami szőrös akármi volt a lábszára köré tekerve, ami befedte a cipőfelsőrészt is. Először nem is tudatosult bennem, de aztán csak-csak odavonzotta a tekintetemet. Ám úgy látszik nem csak én töprengtem el rajta, másnak is szemet szúrt. És hát a nők mindig kíváncsibbak.
– Mi az ott magának a lábán? – tért rögtön a tárgyra az egyik asszonyság. – A hó ellen van – magyarázta a kérdezett, aki igen készségesen felelgetett, szemmel láthatóan örült, hogy melegben van. Kiderült, a fiatalember valami biciklis futár vagy kiszállító cég alkalmazottja.
– Ebben a hóban is? – szörnyülködött a hölgy. – És egész nap? 
– Igen – bólintott az ifjú, s megvonta a vállát: - ez van.

Míg a sorszám szerinti ablakhoz léptem eltöprengtem. Száz évvel ezelőtt a nőknek nem kellett munkahelyen dolgozniuk (sőt a férj szégyene volt, ha mégis rákényszerült a feleség). De nem csak a nők dolgoztak kevesebbet. A férfiak is heti 5-8 órával kevesebbet dolgoztak, mint ma. Minél régebbre megyünk, annál több valódi szabadságot találunk. A legnagyobb szabadság tudniillik a fölös idő.
Néztem az ifjút, s a kabátjára varrt előregyártott anarchia felvarróról eszembe jutott a népművészet. Az „éhező, elnyomott, kizsákmányolt” jobbágy tudniillik szabad idejében nem élelmiszert termelt az éhező (elnyomott) családjának, hanem nekiáll sípot faragni. Szűrt hímezni. Tulipános ládát készíteni. El tudja képzelni valaki, hogy mennyi idő és energia előállítani egy tulipános ládát? Egy mai szabad (s természetesen politikailag korrekt, antirasszista stb.) átlagember egy élet alatt nem lenne kész egy tulipános ládával.

Előttem a kép, amint a T-Home ügyintézője a plázában bevégzi 8-kor a munkát, majd miután hazaér, nekiáll pirosra pingálni a motívumot a láda oldalán. Hogyne. Odavet pár felszínes szót az élettársának, bedob valami műételt a tévé agysorvasztó vacka mellett, s bedől az ágyba. A gyereke panaszkodását már nincs is ideje meghallgatni. Ezeken töprengetem, hosszan, ráérősen, majd kiléptem az utcára. Kissé szégyenkeztem.

Fentről le

(Bachmann Károly  (1874-1924) festménye)

Nincs bajom a Fankadelivel. (Uram, Teremtőm, de elegem van már, hogy mindig mindenhol rákényszerül az ember az elhatárolódásra vagy a felsorakozásra, különben nem kap tagságit a gittegyletben). Jó szándékú srác. A szöveg is úgy-ahogy megáll. De valamit ki kell mondani. Persze megint nekem.

Volt egy pillanat. Egy pillanat, amikor talán gátat lehetett volna vetni az egész jelenségnek. Megállítani. Vagy ha nem is gátat vetni, hát legalább jelképesen tenni ellene. Valami szimbolikusat. Ami erkölcsileg felmutat valamit. Mint amikor Zrinyi kirohant a halálba, még ha maga is tudta, hogy látszólag felesleges az egész. Igen, azt a pofont akkor le kellett volna kenni.

1964 (hónap, napot nem tudom), amikor a kis trónörökös Károly herceg, annyira belelkesült a lentről felbuzduló proli bomlasztáshullám – a beat mozgalom – „nagyszerűségén”, hogy haját behódolása jeléül gombaformára vágatta. És az uralkodó, a ma is „trónon” lévő II. Erzsébet, ahelyett, hogy akkora pofont kent volna le neki, hogy a fal adja a másikat, a négy gombafejűt lovaggá ütötte. Ezzel a lovagi cím értékét is devalválta, és kinyilvánította a világ feje tetejére állításának elismerését.

Egész a huszadik századik az volt a rend – a világ és az univerzum rendje – hogy az alsó kaszt másolja a felette lévőt. Hozzá idomul. Azt próbálja utánozni. Az alacsonyabb rendű, a kezdetlegesebb, a magasabbhoz, a felette állóhoz. A nagypolgár másolta az arisztokráciát – innen a sznob kifejezés eredete – a kispolgár a nagypolgárt, a proli a kispolgárt. Az Andrássy úti villák mind a nemesi kúriák koppintásai. Butított verziók. De a pofon nem csattant el. A pápa ma popdalokat gügyög, az iskolában a hülyéhez, a lemaradthoz igazodik a többség, az egészséges alkalmazkodik a hátrányoshoz, s egy fehér, közép-európai magyar gyerek a fekete, amerikai gettó-bűnözők formanyelvét vallja s teszi magáévá. És ezért lelkesednek. És nincs senki, aki felfogná, hogy ez beteg és életveszélyes folyamat.

Hej, az a pofon. Az nagyon kellett volna. Félek, most már késő.

Valaki valamikor mondott valamit (Na és?)

(Barangó -  QSS)

Az ember csak nézi, nézegeti. Hogy melyik oldalról is fogja meg. Melyik oldalról kapjon bele. Mint, mikor a kimúlt szarvasbika elterül a földön, s az arra sétáló erdész vagy kiránduló lassan járkálja a dögöt körbe-körbe, kapkodja fejét a legyektől, orrát elfacsarja a bűz, s miközben cipőjével imitt-amott belerugdos a tetembe, szívét átjárja valami fájdalmas szomorúság. 2010 július 17-én egy este lépett fel az ETA, a Kretens, a Pink Panthers, a CPg, és a Qss.

A budapesti Gödör-klub nem az a hely, ahol fontos dolgok történnek. Liberális pöcegödrökben sosem történik fontos dolog. Nem is történhet. „De hát Arthur, lázadj csak nyugodtan. Mi megengedjük neked!” Ezt mondja Eugeniusz bácsi Arthurnak, a fiúnak Mrozek Tangó című drámájában. Ezt mondja, vagy valami hasonlót, lusta vagyok leemelni a polcról és átlapozni az egész darabot, de elhangzik benne valahol. És ebben benne van minden.

Liberális pöcegödrökben sosem történik fontos dolog. Nem is történhet. Szabadelvű korunkban mellesleg sehol sem történhet fontos dolog. A rock and roll területén semmiképp. Ezt úgy általában senki nem hajlandó tudomásul venni, felfogni, vagy akár csak beletörődni. Valahol meg is értem. A negyven-ötvenes túlélő azért, mert egész élete ráment erre az egészre, s az átélt élményeken túl semmi kézzelfoghatót nem tud felmutatni. Hogyan is ismerné el? A tizenéves ifjonc pedig agyilag képtelen átlátni a világ jelenségeit, és soha ennyire manipulált nem volt, mint most, másrészt hogyan is vallhatná be önmagának, hogy egész kis szünidei lázadozása, együttes-póló hordása, bakancsozása, illuminált dalszöveg ordibálása az égvilágon senkire nem veszélyes. Senkit nem háborít fel. Senkit sem érdekel.

Sem a hatalmat, sem a rendszert, sem az „idősek” világát, ugyanis már a drága jó anyukája is hullarészegen fetrengett a Fekete Lyukban, az kapta meg, aki akarta, s a matematika tanára a szakközépben is tetoválásokkal karján oktatja a tananyagot.

Pedig nem ártana beletörődni. A rock a huszadik század második felének volt formanyelve. Fél évszázadig fontos volt, hatott a világra – legtöbbször károsan -, de mára éppúgy nincs jelentősége, mint a hangosfilmnek.

Szóval a budapesti Gödör-klub. Már hónapok óta jöttek-mentek a hírek holmi fesztiválról, ahol egybeterelnék a 80-as évek híres pesti punk-együtteseit. Azokat, akik anno, a Kádár-kor utolsó évtizedében jól megmondták a hatalomnak, amelyik ezt nem is túlzottan díjazta, és a három T választékából a tűrt és tiltott határmezsgyéjére tolta a zenekarokat, a CPg tagjait pedig börtönbüntetésre ítélte.

Jó nagy fullasztó hodály a Gödör-klub, a szellőztetés is megoldva, elfér benne a hatalmas tetem. A dög középen elterítve. Járják, járkálják körbe a népek. Rugdossák belé az utolsót. Pedig egy halottba azért nem illene.

Kezd a Pink Panthers. Félek, a fél tagság nem a régi, de hogy az énekes más, az biztos. És hát részben ő volt a lényeg. Az az előadás. Meg persze az a korszak, és a kis kultúrház, Kőbányán, ahol ezek a dalok elhangzottak, 1987-ben.

Az ehhez hasonló produkciókkal az a legfőbb gond, hogyha ugyanazt ugyanúgy csinálnák, annak sem lenne értelme, de sajnos sokkal rosszabbul csinálják. „Arra vagy te hivatva, hogy jól meg legyél szivatva!”

A CPg mindjárt az elején tapos a dögbe. Önnön tetemét rúgja lelkesen. És még csak fel sem fogják. „Erdős Péter a kurva anyád!” Erdős doktor, az MHV hajdani atyaúristene 1989-ben meghalt. Minek? Hogyan? Miért? Ja, hogy híres szám, sláger, meg nosztalgia? Én azt hittem punk-koncerten vagyunk, és nem a Fásy-mulatóban.

Az ETA maga a hullagyalázás. Vajon az Anarchia c. borzalmat is elvijjogják-e? (Anarchéjja, anarchéjja…) - morfondíroztam odafelé. Naná. Még szép. Mi az hogy! Mivel saját számuk nem nagyon van, gyenge feldolgozás estet láthatunk egy pocsék énekessel, mert Czeller Péter valamiért nem került elő, s egy idióta állt a mikrofon mögött. „Mindjárt felmegyek, s jobban eléneklem!” Mondotta mellettem Virág úr, akivel a 90-es évek elején igen kellemeseket söröztünk, de nem váltotta be ígéretét.

Kretens? Jó zenészek, átlagos számokkal, s jól adják elő. ’83-ban talán fontos volt. „Valaki valamikor mondott valamit, na és?” Nem hinném, hogy felfogták volna a párhuzamot. S legvégén jött meglepetésre a QSS, mely az egyetlen produkció volt az est folyamán, ami ütött. Aminek láttán az ember nem szégyenkezett. Helyettük is. Barangó szövegeiben szellemi töltelék van, s ez korokon átívelő hitelességet kölcsönöz a daloknak. „Anyagcsere-zavarunkat új elmélet magyarázza, vezényszóra ürítünk az össznemzeti latrinákra”

Osztálytalálkozókon semmi jelentős nem szokott történni. Az ember letolja a képét, farigcsál a múltnak teteméből, elcsomagolja a darabkákat, és eldiskurál régi, letűnt korokról, amikor még értelme volt ennek az egésznek, s amikor még az ember elhitte, hogy a rock and roll fontos. És benne persze ő maga is. És ezt – lássuk be - általában mindenki szereti.

Már arra se jók!

(Gaál Ferenc  (1891-1956) festménye)

- Valakit el kéne küldeni a fenébe!
E szókkal huppantam le barátom mellé a lakókocsitelepen, a biztonsági őr kis kuckójának karosszékébe, kinek neve Gábor.

Nem, nem a lakókocsitelep neve Gábor - annak nevét most nem írom le -, a barátom neve az, kit jó húsz éve ismerek, s kapcsolatunkat a haladó eszmék iránti szerfölött rajongás alapozta meg.

- Mit mondasz? – szólt, s kibontott egy joghurtot. – a fenébe? Az hasznos. Az praktikus. Az közérdekű. Segíti a haza üdvét. Ideadnád a kiskanalat?

Odaadtam neki.  
- Nézd Gábor - vettem komolyra, miután nagy nehezen rábírtam, hogy zárja el a rádiót. – Te itt ülsz nap, mint nap, emberekkel tárgyalsz. Úgymond megmártózol a közvéleményben. Ki az, aki számodra most vörös posztó, aki gyalázatos, kinek tettei dühbe gurítanak?

- Hm – így ő, a nép közt gyakran elvegyülő. – Hát a Kósánétól mindig tiszta ideg vagyok. Az már borzalmas. Amikor kiment EU-biztosnak, csapkodtam a villával.

– Gábor, az a Kovács László volt, és ennek már több éve. – mondtam türelmesen. – Erőltesd meg magad. Te vagy úgymond a nép. A népharag – azt mondják - szörnyű és hatalmas erő. Kire haragszol, mondd?

- Nézd a hülyét! – Kiáltott erre fel. – Bejön a telepre és nem indexel. Aztán nekem pampognak majd a váltásnál. Hogy mit mondasz? – fordult végre felém. – Ja, hogy kit lőnék tarkón? Hát úgy mindegyiket – vonogatta vállát. – Meséltem már, hogy a Karesz ismét válik?

Kezdtem kiborulni.

– Szedd össze magad. A haza üdve forog kockán. Meg az én jövő heti cikkem. Ne mondd, hogy nincs egyetlen bolsi, akit személy szerint utálsz! Hogy nincs egyetlen tett a közelmúltból, ami felháborít!

- Ne rángasd az ingem – mondta és még neki állt feljebb. – A papám nézi a híreket. Nekem ott a Fejbőr koncert meg az Ászok. De valami rémlik, hogy a Zuslag nem engedte be a Hír TV kameráit, és még a Gönz Árpi is rászólt.

Erre már csak legyintettem: 
– Az a Veres János volt, a Göncz meg már nincs is hivatalban. Tudod mit? Itt hagylak.

- Ezeket már gyalázni se lehet. – töprengtem hazafelé - Pontosabban lehet, de lassan már minek. Hová tart a világ!