Díjak és normalitás

Látunk egy embert, kezében baltát szorongat, s ordít: „Gyermekeket szeretnék enni reggelire!”. Hihető-e, hogy egészséges lelkületű? Rábíznánk-e a gyermekünket? Aligha. S ha arra hivatkozik, hogy mindez „performansz”, és ő csak „önkifejez”, érdekelne-e minket?
Nyilván nem. Elzavarnánk.

Látunk egy művészt, ki roncsolt arcokat fest. Minden keretet, hagyományt tagad, gesztusaiból árad a sötétség, a torz, a beteg. Árt-e az ilyen az egészséges léleknek, s legfőképp az új generációnak? Nyilvánvalóan.
Elzavarjuk-e az ilyet, bármennyire is hivatkozik arra, hogy mindez csak „önkifejezés”, „új utak” és a művészet szabadsága?
Dehogy! Díjakat adunk neki. Cikkekben méltatjuk. Ünnepeljük.

Valamiért azt sem vagyunk képesek megérteni, hogy először a művészetben, a kulturális életben kell visszaállítani a normalitást, hisz az ember mindig előbb olvas, néz filmet, hallgat zenét, s csak később szavaz. S majd azt az értékrendet képviseli felnőttként, ami gyermekként, fiatalként rögzült nála.
S hogy ez miért kiemelten érvényes ránk, magyarokra?
Mert - ifj. Tompó László irodalomtörténész szavait idézve - ’Aligha van nemzet, melynek történelme annyira egybefonódna irodalmával, mint a magyar.”

(Illusztráció: Szabó Dezső (1888-1971) festménye)

Nevem senki

Van ez a friss elmebaj – akarom mondani a fejlett nyugatról beáramló új szellemiség –, amelynek lényege, hogy tilos nemcsak rasszistának, sovinisztának, klerikálisnak és nacionalistának lenni, tehát mindennek, ami a jelen szétfolyó, keret nélküli, arctalan világát veszélyezteti vagy ellentétes vele, hanem újabban már szimplán tilos konkrét véleményt is nyilvánítani. Nem, ez így nincs kimondva, de jön. Érkezik. Már itt van a nyakunkon.

„Ez nekem tetszik.” „Számosan voltak.” „Magas növésű.” „Gyenge.” „Görbe lábú.” „Öreg.” Mindent tilos – mármint a beáramló, friss és haladó szellemű ideológia szerint –, ami karakteres, világosan körülírt, elkülöníthető és elkülönülő. Ami voltaképp önmaga. És nem valami kevert identitású, összemosott jellegű, kicsit ilyen, kicsit olyan, „ha jobban belegondolunk”.
Jó és rossz. Sötét és világos. Ami e konkrét nézőpont alapján tekint az univerzumra, az már reakciós.

Hogy honnan veszem ezt? Látom. Egy közeli ismerősöm egyetemre jár. Az egyetemi lapban – amely természetesen független kötődésű, tehát liberális – publikált cikkekeibe sorozatban ezen az alapon kötnek bele. Erre hivatkozva nem jelenhetnek meg.
„Véleményt közvetít.” Ez volt a konkrét vád. Amikor mesélte, először azt hittem, szórakozik. „Az előadáson zsúfolásig megtelt a terem.” Ez volt a kicenzúrázott mondat, amely úgymond kirekeszt, megkülönböztet és nem elfogulatlan. És azt természetesen korunkban nem lehet. Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől, de a sötétség erői azt akarják, hogy ez a különválasztás fokozatosan megszűnjön. „Minden relatív.” „Ki dönti el azt, hogy…” Ismert liberális (sötétségpárti) szlogenek. Mindent keverjünk és kutyuljunk össze! A fajokat, a nyelveket, a kultúrákat. A zenei műfajokat is.

Figyeljük meg: liberális (sötétségpárti) körökben mindig az az értékes zenekar, amely nemcsak úgy szimplán hard rock, szintipop vagy pszichedelikus rock, hanem amely „kevert”. Black-folk-noise. Funky-metal. Blues-rap-indie. Ne legyen konkrét, határozott választóvonal sehol semmiben!

Ismerősömmel futok össze másnap a buszon, s lévén az illető liberális – tegyük a kezünket a szívünkre, s lássuk be, bárki ismeretségi körében előfordulhatnak barmok, bocsánatos bűn –, így nem a politika, hanem a zene kerül szóba. Meg persze a múlt. Igen, a múlt, a régi, szép közös múlt, amikor még nem voltak a mai-hoz hasonló, mély ideológiai szakadékok, s a szovjet megszállás állandósága biztosította a középiskolás lét békés és felhőtlen nyugalmát.

„Melyik a legjobb lemezük szerinted?” „Hát…” – ötöl-hatol szabadelvű ismerősöm. „Ezt így nem lehet kijelenteni, mert van, akinek ez, ám esetleg egy másik embernek meg ezzel szemben az… És…”
Öt perc után meguntam. „Nyögd már ki, hogy szerinted melyik a legjobb lemezük! Nem a Dunába kell lőni valakit, akinek nem ugyanaz a jó. Nem a numerus clausus bevezetéséről beszélünk. Nem a padlások lesznek emiatt lesöpörve. Semmi következménye nincs neki, csak merjél már végre véleményt nyilvánítani.”
Ez vagy pedig az?
„Hát, voltaképp, ha úgy vesszük…”
Leszálltam.

Legutóbb egy  Magyar Hírlapban megjelent cikkem mellett egy okos kommentelő erre a jelzőre süvített fel: „csúnya nő.” Merthogy ilyet nem lehet mondani. Mert szerinte – gondolom – minden nő egyformán szép; báj, kellem és szerethetőség mértani pontossággal van elosztva a lakosság nőnemű tagjai közt, hogy senkit ne érjen hátrányos megkülönböztetés.
Félek a jövőtől. A nevem Pozsonyi Ádám. Fehér, heteroszexuális férfi. Még eljöhet az idő, amikor ezt kimondani már szélsőségnek számít.

Bocsánat

(Budai Sándor (1891-1973)  festménye) 

Az akarat diadala. Szívem szerint ezt a címet adtam volna ennek az írásnak, de ez – fájdalom - lehetetlen. Ad egy, a rovat terjedelmét figyelembe véve nem lehet ily hosszú címeket adományozni. (Ha kiférne, én, ej be megcifráznám, ej, be megcsavarintanám, jó magyarosan). Ad kettő, mai PC-diktatúránkban a fentebbi cím kissé félreérthető, lévén ugye volt az a film, (Hogy azzal voltaképp mi a baj, máig se értem). Az apropó amúgy, melynek hatására tollat ragadtam (a lapzártán kívül ugye, de ígérem, ez most már az utolsó zárójel) egy borús esti hangulat volt. Ültem a díványon, s míg dr. Réthy László Corpus Nummorum Hungariae című művét lapozgattam, fél füllel a rádióból szűrődő ostobaságokra is elpocsékoltam figyelmem. Olyasmit hadart a bemondó – ezek mind beszédhibásak, ma már semmiféle korlátozás nincs, aki akar, bemond – hogy a ’68-as prágai bevonulás kapcsán bocsánatot kért valaki a magyarság nevében.

Bocsánatot kértünk. Ahogy Újvidékért is. (a szerbek, ugye nem) Bocsánatot. A csehektől, meg tótoktól, kik elrabolták országunk jelentős részét, ott maradt véreinket jogfosztották, üldözték, kitelepítették. Múltunkat gyalázták, gyalázzák és hamisítják. S ahol még ma is érvényben van a fajtánkat üldöző Benes-dekrétum. Mi meg itt bocsánatot kérünk. És ők?

Közben meg eme numizmatikai klasszikust tanulmányozom, s árad belőle egy letűnt kor miliője. Egy tovatűnt gondolkozásmód és életerő.

Károly Róbert az első denárját 1301-ben verette. III. Endre még élt! Károly partra szállt Dalmáciában – 11 éves akkor - , s noha mindössze egyetlen tartományúr sorakozik mögé, ő már rögzíti trónigényét és pénzt veret. (S nem bocsánatot kér). S még hosszú évek telnek, lefut Vencel kora, majd Ottó is (Ottó ezüstdénárja szerfölött ritka!), mire a trón közelébe jut. S mint tudjuk, még innen sem fáklyásmenet, mert ott vannak az Abák, Borsák, Csák Máté s a Németújváryak. De egyvalamire figyelt mindössze: a saját érdekére.

Úgyhogy én itt most lehajtott fővel bocsánatot kérek a felvidéki magyaroktól, hogy ’68-ban, áruló módon egyáltalán kijöttünk onnan.