A fanzinokról és az undergroundról

Gondolatok a 90-es évek eleji magyarországi fanzinkultúráról
Az első részben az anarchista / szélsőbalos kiadványokkal kapcsolatban, míg a 2. részben az akkori magyar punk / underground lapok két fő fejlődési irányvonalával, a Második Látás és a Genyó Szívó Disztroly iskolával kapcsolatban látható pár töprengéstöredék és visszaemlékezés.

Tipikus magyar

 

 „Tipikus magyar”. Ezt dünnyögi az össszes libsi, amikor lát egy alapvetően emberi hibát, vagy gyarlóságot. Odafurakszik valaki a sor elejére. „Tipikus magyar”. Nem húzza le vendégségben a WC-t. „Ezt tipikus magyar mentalitás.” Nem hozza vissza a kölcsönkért könyvet. Bepróbálkozik a barátnődnél. Meglóg fizetés nélkül a panzióból. Szürcsölve isssza a levest. Árleszállításkor tolakszik az elektinikus vackok boltjában.

„Tipikus magyar!” Mintha a Black Friday nevű baromságot nem nyugatról hozták volna be, és mintha a csámcsogásnak bármi köze lenne a Kárpát Medencéhez, a magyar lelkiséghez, vagy bármihez. Mintha egy cseh nem hetvenkedne, és az olasz nem rázná öklét vezetés közben, ha valaki eléje vág.

„Tipikus magyar!” mondja az agymosott, miközben a tényt is tagadja, hogy van nemzeti karakter és identitás. A huszáruniformisban rohamozás nem magyar, a csakazértis asztalra csapás nem magyar, az anekdotára épülő novellaszerkezet nem magyar, de a csámcsogás a menzán igen. Az „Tipikus magyar!”

És persze ők jobban tudják mindig, hogy mi a magyar. Például Tóta W. Árpád:

„Árpád fejedelem sem állította hadbíróság elé az Európát végigfosztogató vitézeit, hanem kitüntette őket. A rablást, gyújtogatást és erőszakot – "kalandozást" – pedig nem jogi határozatok állították le, hanem az augsburgi csata. Ott az történt, hogy a büdös magyar migránsok ugyan váltig állították, hogy ők bűncselekmény hiányában, sőt mellőzésével dúlják éppen a falvakat és kolostorokat. Ám az európai lovagok telibe szarták az ő játékszabályaikat és illiberális világképüket, és seggtől szájig beléjük állították a pallost.”

Na, elmondom mi a tipikus magyar. Amikor a nagy háborúban a hátunkba orvul betörő oláh sereget rommá vertük, 1918-ban, a Bukaresti békében Romániától mindössze egy vékony határmenti sávot csatoltunk a magyar impériumhoz. Hogy a hágókon a horda ne tudjon a hátunkba törni.

Na, ez a balek tisztességesség, és szerénység. Ez a tipikusan magyar!

Meg az a példamutató türelem, hogy az ilyeneket nem rugdaljuk ki az országból, s tűrjük, hogy irkálhassanak.

(Illusztráció: Réti István /1872-1945/ festménye)

(A Magyar Demokrata 2018 / 46. számában megjelent írás szerkesztett változata)

Sovinizmus

Peske Géza (1859-1934) festménye

Sokszor látom, hogy ha valakit le akarnak járatni – még jobboldali körökben is -, felcímkézik a következőképp: nacionalista.

És erre mindenki sürgős mentegetődzésbe kezd.

A nacionalizmusra márpedig büszkének kell lenni! Mint ahogy arra is, ha az ember lefelé a lépcsőn nem lifttel megy, ha meglát egy csinos nőt, nem a kortárs skandináv drámák jutnak az eszébe, ha az idős anyja hajolgat, kiveszi a kezéből a terhet, s ha a gyerekét inzultálja a szomszéd, ő odamegy, és elintézi.
A nacionalizmus az életképesség, a normalitás, a természetes ösztönök jele. Én kifejezetten sajnálom a mérsékelt, mindenkit egyformán szerető embereket. Olyan lehet, mint impotensnek lenni.

Ez nem azt jelenti, hogy másokat gyűlölök. Fenéket! Pusztán annyit, hogy a saját fajtám érdeke előbbre való.
Miért, kinek az érdekét kéne előre tolni? Az idegenét? (Aki szerint az idegen érdeket kell előretolni, mert az haladó, annak megadom a számlaszámom, s utaljon pár millió forintot. Jól  jöhet még. A saját pénzünket nem megosztani a Pozsonyi Ádámmal nacionalizmus, sőt, sovinizmus.)

Ja, hogy vannak primitív, hőbörgő nacionalisták meg soviniszták. Persze. De vannak primitív, kártékony könyvek, és ostoba filmek is. Pocsék ételek is léteznek. Ettől még az irodalom jó, a filmművészet érték, a konyhaművészet fontos.

Egyes filozófiai iskolák szerint a nacionalizmus a XIX. század „találmánya”.
Döbbenet. Ezek az emberek komolyan elhiszik, hogy 1200-ban valaki nem tudta, hogy ő cseh, vagy magyar? Vicc. Már az első írásban fennmaradt magyar nyelvű káromkodásunk is nacionalista. „Kurvanőfia német” mondták Nagy Lajos királyunk vitéz katonái egy várostrom alatt. (Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh)

Az un. ultrajobboldali ideológia szerint a nacionalizmus „baloldali”. A liberálisok szerint ellenben jobboldali és náci.
Nos, ha látunk két látszólag ellentétes ideológiát, melynek az ellenségképe megegyezik, akkor az a két eszmeiség voltaképp egy tőről fakad.

Az ideológus

Sokszor és sokfelé bíráltak már - a finom megjegyzéstől az övön aluli becsületsértésig. Különösebben nem érdekel, de az embernek azért van esze, hogy használja, következtetéseket vonjon le a jelenségekből, s összefüggéseket keressen. Úgyhogy ezt tettem én is, s a következőt figyeltem meg.
„Náci!”, „antiszemita!” „szélsőséges” - mondja a balliberális ideológus.
„Áljobboldali!”, „forradalmár!” - mondja az ultrajobboldali ideológus.
Figyeljék meg! Az ideológus sosem a tehetségről beszél. Sosem a minőségről. Tőle lehet valami a legostobább, legelcsépeltebb közhely, a legigénytelenebb tucatbólogatás, ha ideológiai kiskátéjába beleillik, ő annak tapsolni fog. S lehet valami a legizgalmasabb dolog, ha nem illeszkedik a táblázatjához, nem érdekli.
„Egyéniség”, „Eredetiség” – ezek nála nem szempontok. Van tíz kedvenc kifejezése – egy se magyar közülük! – azt ismételgeti, és támad, ha valakitől nem ugyanazokat hallja viszont.
Kerüld az ideológust!
Minden szellemi teljesítményt elpusztít maga körül.

Tradíció és hablaty

Unalmamban beleolvasgattam pár "tradicionalista" szemináriumi dolgozatba. Folyamatosan Tradícióról beszélnek, és visszatérő gondolat bennük,  hogy "Minden tradíció egyenlő". (Egyenértékű.)
Eltöprengtem. Az ellenség tradícióját elismerni annyi, mint elismerni az ellenséget embernek. Ha az ellenséget tiszteled, és főt hajtasz előtte, nem tudod megölni. Ezért is van minden bumm-bumm lövöldözős játékban szörny, mert zombikat mészárolni nem bűn. Az ember nem érzi  magát rosszul tőle.
Ha a fajtádat szolgálni akarod, az ellenség tradícióját éppúgy le kell rántanod, mint magát az ellenséget.
Az ellenséget dehumanizálni és de-tradícionálni kell.
A "Tiszteld az ellenségben a tradíciót", gyakorlatilag annyi, mint a libsi hablaty, hogy „Lásd meg benne az embert”. Az eredmény egy és ugyanaz. Csak a  tradicionálista hablaty felülről kerekít,  a libsik meg alulról.

Táblák

Előttem az újság: „Orbán Viktor bűnbaknak kiálltja ki a külföldieket, a kormány pedig járványügyként kezeli a bevándorlást - mondta Tamás Gáspár Miklós. A filozófus beszédében kérdéseket tett fel: vajon a honfoglaló magyarok, vagy az 1956-os menekültek nem bevándorlók voltak?”
(A Miklósról én már elmondtam párszor a nézetem, de nem látom, hogy okosodna. Pedig butaságaiért megfeddtem, helyreraktam. Adtam esélyt, hogy ősz fejével kinője a kamaszgyerekek szellemi színvonalát.)
Nézem a képet. Két lány táblát cipel.  „Jogunk” - ennyi látszik csak.
Nem emlékszem, hogy bármikor bárki is felvonult volna efféle táblákkal: „Kötelességünk!”.
Itt ez a két lány. Ki és mivel vette rá őket, hogy olyanok érdekeit képviseljék, kik nem az övéi, akikhez semmi közük, akik nem az ő nyelvét beszélik, akik nem az ő kultúrája. Akik idegenek. Hogy idegenek érdekeit képviselje a sajátjaival szemben.
„Magyarország mindenkié!” ezt is hurcolták. Érdekes, egyik idióta se olyan táblákkal vonult, hogy "A lakásom mindenkié!", "A pénztárcám mindenkié!", "A barátnőm mindenkié!".
Látható a képen két néger is. Ő kezükben is tábla, rajta angol felirat.
Értik, odamegy két néger, és veszi a bátorságot, hogy beleszóljon, hogy egyáltalán véleménye legyen Magyarország jövőjéről. S mindezt idegen nyelven.(Mellesleg, mióta van magyar állampolgársággal nem rendelkezőknek joguk a tüntetéshez?) De ha Magyarország mindenkié, akkor már a Magyarország név is rasszista nem?
Miklós, figyelj! Bevándorló az, akit valamelyik országba beengednek. Honfoglaló meg az, aki egy életteret meghódít, kiharcol magának. Az a két agyament a képen meg nem bevándorló, hanem betolakodó. Tegnap Afrikában még azt sem tudták, merre van a szomszéd falu, ma meg már a magyaroknak merészelik osztani az észt, hogy mi legyen, meg mi nem Magyarországon. Visszaélnek a vendégséggel.
Vérlázító. Vissza velük a bozótba, ahonnan jöttek!
S utánuk küldeném azokat a liberálbolsevistákat is – titeket -, akik a mancsukba nyomták azt a táblát.

Fejen állva

1864. december 8. A „Quanta cura” kezdetű enciklikájához csatoltan IX. Pius pápa kiadja a Syllabust, a „modern tévedések jegyzékét”, amelyben egyházi átokkal sújtja a racionalizmust, a szocializmust, a liberalizmust és az egész modern civilizációt, elítéli az egyház és az állam szétválasztásának elvét, oktalanságnak minősíti a lelkiismereti szabadságot és „szörnyű tévtannak” a szólásszabadságot. Dicső pillanat! Az erkölcs és a józan gondolkodás utolsó fellobbanása.

Ma már ott tartunk, hogy a Svájci Néppárt által támogatott, a minaretépítés tilalmát alkotmányba foglalni kívánó referendumot nemcsak a baloldali és liberális erők igyekeztek megfúrni, hanem az összes keresztény felekezet vezetője is.

Magyarországon pedig az egyházak vezetői szerint „nem lényeges harangozni június 4-én”, mert nem egyházi esemény. 1920. június 4-én az egész Kárpát-medence területén zúgtak a harangok. 1947-ben pedig Mindszenty – akkor még – hercegprímás, szentségimádást és harangozást rendelt el körlevelében. Igen, akkor még nem estünk át a 68-as fertőn, mely végleg feje tetejére állította a világot. S fejen állva nehéz reális képet kapni a világról. Már az is egy fejre állt nézőpont, amikor lelkesen magyarázzák, hogy a történelmi Magyarország terültének mely részeit csatolták el, ahol magyar etnikai többség volt.

Egy terület hovatartozásának morális alapja nem darabszámokon múlik. Ha a szomszéd átjön kávézni a családjával, akkor nem mondhatja azt a kávé elfogyasztása után, hogy hopp, innentől a fél lakás a miénk, mert „többen vagyunk” benne, mint a tulajdonos. A másik totálisan fejre állított érv az idő. Aki azt hangoztatja, hogy mivel 1920 régen volt, el kéne felednünk Trianont, bele kéne törődnünk, nem kéne vele foglalkozni, éppolyan, mintha a XVII. században azt mondták volna: „Buda már 100 éve elesett, nem kell vele foglalkozni. Jó az úgy török kézen.”

Lójogok

(Viski János 1891-1961) festménye)

Sosem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy mai legyen egy adott sajtótermék. Mindig úgy gondoltam, hogy ha valami szenzációs esemény történik a világban, úgyis fülébe jut az embernek, ami meg nem bír egy napot várni az elavulással, hát az nem is érdemes arra, hogy az ember koptassa miatta a szemét. Mindezt azért írom le elöljáróban, mert előre is elnézést kérek az olvasótól, amiért nem mai hír mozgatta meg a fantáziámat.

Olvasom a pár hetes újságban, hogy a magyar hagyományőrző huszárok nagy bajba kerültek Svédországban, mert nem akarták elhinni, hogy a nyugati ember teljesen életképtelen. Nem, a hír természetesen nem így jelent meg a különféle nyomtatott és elektronikus portálokon, de a lényege ez volt. Hogy az avatatlanok is képben legyenek, idézem a pontos forrást: „Magyar huszárokat tartóztattak le állatkínzásért Svédországban, Amal városában – írja a svéd Nyheter24. A helyi rendőrök nem akartak hinni a fülüknek, amikor azzal riasztották őket, hogy három 1600-as évekbeli viseletbe öltözött huszár jelent meg a város határában, riasztóan rossz állapotban lévő lovakkal. A huszárruha mögött két magyar férfi és egy nő volt, akik a magyar hadsereg PR-akcióját hajtották végre, lovakkal utaztak egészen odáig, a terv pedig az lett volna, hogy Finnországon és a Baltikumon keresztül hazajönnek. A lovak a hosszú úton teljesen lesoványodtak, patáik elkoptak, hólyagosak lettek. A helyszínre érkező állatorvos szerint legalább két hónapig pihenniük kell.” A magyar fél persze kikérte magának, és mivel itt, Közép-Európában még van némi maradéka a normalitásnak, Hende Csaba honvédelmi miniszter röviden így reagált a sajtó érdeklődésére: „Hülyeség az egész, csak nem képzeli, hogy a magyar huszár a saját lovát kínozza?”

Igen. Mi nem képzeljük. Ott, a fejlettség földjén ellenben igen. Ott nem az élet számít, hanem az úgynevezett „jogok”. Amelyek megilletnek bárkit. Bárkit, aki valamilyen szempontból a régi, reakciós, haladásmentes kor szerinti hierarchiában alul van. Másképp ezt nemigen lehet értelmezni. Tehát a nőnek jogai vannak a férfi rovására, a gyereknek a felnőtt nő rovására, az állatnak az ember rovására. A ló jogai. És az ombudsman hajában a tetűnek vannak-e jogai? – engem ez érdekel elsősorban.

Azt is mondja az ombudsman, hogy a ló „soványnak tűnt”. Jó, mucsai szellemben halkan érdeklődnék, és mi lenne, ha az az elnyomott ló szekeret húzna? Mert abban is le lehet fogyni. Az már állatkínzás? És, gondolom, ostort se lehet alkalmazni, mert az meg nem demokratikus.

Majd halkan azt kell mondani: Ló úr, szíveskedjen indulni! Akarom mondani, dehogyis. Az úr, az hímnemet jelöl. S ki tudja, ő minek vallja magát? Majd ő eldönti, ha felnő. Meg ha majd végre értjük az állatok nyelvét. Addig is feltételezzük az ellenkezőjét annak, ami első ránézésre adja magát, akkor a kirekesztés és a szélsőség kizárt.

Megjegyzem, ennek az egész „állati jogok” hisztériának a mozgatórugója holmi végsőkig túlzott és rosszul értelmezett vegetarianizmus. Extrém buddhizmus valójában, vallás, buddhista tudat nélkül. Bár, ha belegondolunk, voltaképp miért szenvedjen a karalábé?

Tehát összegezzük még egyszer, mi is történt jelen esetben: a politikailag korrekt utópiában az embertől elveszik a jogos tulajdonát, vagyontárgyát, és korlátozzák a mozgásában, mert a lónak jogai vannak.

Egy másik hír: „Az USA igazságügyi minisztériuma pert indított egy texasi város rendőrsége ellen, mert az a felvételi teszteken fizikai felméréseket végeztetett a jelentkezőkkel.” Igen kérem, ez nem vicc. Az adott város rendőrsége nem végeztethet állóképességi vagy erőnléti teszteket, hiszen az „a férfiaknak kedvez” a nőkkel szemben, tehát diszkriminatív. Az igazságügyi minisztérium a helyzet orvoslására azt javasolja, hogy „vegyenek fel utólag nőket a fizikai teszteken megbukottak közül, akik kapjanak visszamenőlegesen fizetést és előléptetéseket”.

Én ellenben úgy érzem, ez még kevés. Egyszersmind kötelezni kell a bűnözőket is, ha nőnemű rendőr üldözi őket – a jogszabály által rögzített arányban –, akkor lassabban meneküljenek. Nőnemű bűnelkövetőket üldöző férfi rendőr esetében ugyanez a helyzet, de itt azonnal felmerül a molesztálás „tényálladéka” is.

A liberalizmus nem más, mint az élet felszámolása.

A Szent Korona előtt

A modern világ nem más, mint egy hatalmas félreértés. Szinte alig hihető, hogy még egyáltalán áll. Mert azok az elvek, amelyekre épül, nem a valóságból táplálkoznak.

Igen, ott 1789 tájékán csúszott félre a dolog, ott adtak először téves válaszokat bizonyos feltett kérdésekre. Ott kezdődött el az, hogy egy élethelyzet, egy történelmi szituáció megkövetelne egy választ, de amit adnak rá, annak már nem sok köze van a problémához. A valósághoz meg pláne nincs.
Most aztán gyakorlatilag ott tartunk, hogyha megkérdem, hány óra, azt a választ kapom, hogy köszönöm, jól. Igen, ott 1789 után elindult egy folyamat, tolták kijjebb és kijjebb a határokat, dőltek az újabb és újabb korlátok, és most már tényleg senki nem tudja, hol a helye.

Ugyan a történelem folyamán egyszer sem fordult elő, hogy a nagybetűs egyenlőség megvalósult volna – a szabadság, egyenlőség, testvériség bomlasztó hármasából ez a középső a leginkább ördögtől való, a másik kettő csak rózsaszín mese, leánykáknak szánt bárgyú álmodozás –, természetesen ma sincs, de ma már oly brutális paravánokkal kell elfedni a valóságot, hogy az univerzum szinte epileptikus rohamokat kap ettől az önnön létének megerőszakolásától.

A legutóbbi paravánozás, amikor azt éreztem, hogy a normalitás szinte kínokban fetreng, augusztus 20-án volt. A koronát mutogatták! A magyar Szent Koronát. Az egyik közfeladatokat ellátó tévécsatornán volt egy beszélgetős műsor, és ezt az ereklyét, amelyre egy tisztább, az isteni elvekhez közelebb álló (épp ezért működőképesebb) korban a koronaőrök vigyáztak, és nézegetni – a koronázási szertartást leszámítva – még az uralkodónak sem volt joga, most odatették egy miniszoknyás bemondó orra elé, aki csacsogva anekdotázott a társaságában, mintha a képviselő válásáról vagy a híres filmszínésznő mellműtétjéről lenne szó.

Csak néztem ezt a valóságtiprást, és a szerencsétlenre nem tudtam haragudni. Mert tényleg nem tudja, hol a helye. Ahogy ma szinte senki. Mert az egyenlőséget senki nem úgy érti, hogy felkapaszkodunk a magas szintekre, munkát teszünk bele, fejlődünk, és akkor majd ott egyenlők leszünk, hanem mindenki a felsőbb régiókat akarja lerántani. A mocsokba. A dagonyában akar „testvér” lenni. „Legyen ő is kisebb!” „Legyen neki is kevesebb!” De hát ez várható volt, nem is lehet másként, ezért is „találták” ki.

Én speciel a korona országházbeli mutogatását is betiltanám. Odamegy a boltossegéd, és rágózik előtte? Piercinges kis kifestett gimnazista a „pasijának” mond előtte pajzán vicceket? Maszatos utcakölyök nézegeti, böffent egyet, s közben szeretné a fejére tenni, mert egyenlő akar lenni vele is? Ledózerolni minden szintkülönbséget, amíg egyáltalán vannak még dombok, buckák és kiemelkedések. És aztán már csak a pusztaság marad. A tömeg és az ő vágyai.
Elég elolvasni itt a publicisztikák alá odafirkantott megjegyezéseket. Elég belepillantani, s felrémlik az egyenlőség valódi arculata. Mocskol, tapos, köpdös és okád mindenki. Az, hogy letegez, hogy a cikkíró „haverja” akar lenni, már természetes. De be akarja invitálni a kocsmába. A vállát akarja veregetni, és elébe tolni mocskos poharát, s ha utálkozol beleinni, hát gyűlöl. És szinte soha nem a cikkről beszél. A szerzőt támadja. Gyerekkorát, anyját, fizetését, túl nagy, avagy túl kicsit orrát, beszédhibáját, negyvenhatos lábát, tizenkét évvel ezelőtti – állítólagos – részegségét, mindent, akármit, csak hogy megvalósíthassa a nagybetűs „egyenlőséget”.

Ifjúkoromban (még egy másik világban) magam is részt vettem a korlátok ledöntésében. No de egy kilencvenes évek eleji underground lapkészítő a sértegetései alá a lakáscímét is odaírta.

Harcra fel!

 (Réti István (1872-1945) festménye)

A kultúrrendőrség felállítását én már régen szorgalmazom, de sajnos sem én, sem híveim nem kerültek olyan pozícióba, hogy érvényt tudtak volna szerezni ennek a praktikus és közhasznú kezdeményezésnek.

Mondjuk ki nyíltan, a magyar szellemi élet idegen irányítás alatt van már jó ideje, de ennyire a maradék magyar gondolat még a XX. század legsötétebb éveiben sem volt kigyomlálva a közgondolkodásból, mint napjainkban. Mivel politikai és szellemi elitünk idegen, úgy kell cselekednünk, mint hős elődeink a végvári harcok, vagy mint a Trianoni ország csonkítás idején. Példaképeink e téren is Prónay, Héjjas, vagy akár Babocsay László uramék legyenek.

Alakítsunk kis házi kommandókat. Három-négyfős csoportokban fésüljük át a könyvtárakat, és lopkodjuk ki, majd semmisítsük meg a ballib hazaárulás, és ízléstelenség fekélygócait. Ha a kicsempészés nem megoldható, tépjünk a lapokba, firkáljuk össze, szellemi mérgezésre tegyük alkalmatlanná a futtatott senkiházik mocskait, mit hazaáruló médiánk minden szinten propagál.

Ne becsüljük le ezt a feladatot. A világ sorsa szellemi síkon dől el, s nem mindegy, hogy – egyre csökkenő létszámú – fiatalságunk mivel mérgezi lelkületét. Mit ad át a következő (esetleg megszülető) generációnak.

“Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok!” Ez legyen a felállítandó kis szabadcsapatok indulója, kik hősi, szent harcba indulnak a magyar szellemi élet megtisztításáért. Erkölcsi gátlásunk ne legyen. Ezek gyilkosaink, és mérgeiket ki kell iktatnunk a szervezetünkből. Ha már a “magyar” kormány, a “magyar” írószövetség, a “magyar” könyvterjesztők egyesülete ezt nem teszi meg. Mellesleg, ők is kiiktatnak minket, csak jóval nagyobb háttérrel, jóval aljasabban, és még csak nem is titkolva.

A cél az, hogyha egy magyar ember meglát egy esterházy vagy egy bacher kötetet, álmából felkelve is a szemeteskuka felé pislantson, és félig beragadt szemmel, esetleg ásítást elfojtva is egy nagy ívű elhajító mozdulatot tegyen.

Harcba barátaim, csatára, fel a szent küzdelemre!

(2009. okt. 28.)