Miért nincs a modern festményeken keret? Ezen töprengtem, amíg a pacák, csíkok, értelmetlen foltok halmazát mustrálgattam, mint elmeorvos, a fura hagymázas tévképzetek tárlatát.
Ők – az alkotók, illetve az ezeket lelkesen propagáló szaktekintélyek - ezt persze ilyesmikkel indokolják, mint „bátorság”, „progresszió”, „új utak”, holott ma pacákat kenni egy vászonra, annyira új, annyira izgalmas, hogy hozzá képest a legutolsó vásári giccsfestő által odakent macska gombolyaggal, maga a minőség és tehetség világítótornya.
Miért nincs keret? Mert a kortárs mázolmányokon nincs. Csak úgy odaszögelik a fehér falra, melyet kár így elcsúfítani. A meszelést végző munkások annyi időt fordítottak rá, hogy ne legyen pecsétes a fal. Fehér falra ilyesmit akasztani azt jelenti, hogy semmibe vesszük a munkát végző magyar emberek erőfeszítéseit. Megvetem az ilyet!
No, de mi is voltaképp a keret? A keret elválasztja a falat a csodától. Itt az ablak, itt a tapéta, és ez itt a csoda. Mint amikor a diák aláhúzza a tankönyv szöveghalmazában, zöld szövegkiemelővel, hogy itt a bölcsesség, a tudás, a lényeg. Itt a minőség. Itt a fal, és itt a csoda. A fehér falat te is tudod talán, de egy Edvi Illés Aladárhoz tehetség kell. Blondelbe de rögtön!
De a modern festészetben nincs minőség. Nincs csoda. Az ott szemben a tesco szemétlerakata, itt mellettünk egy légy szétkenődve a falon, és ez itt Deim Pál műve. Nincs semmi különbség. Épp ezért keret sincs.
Minek is? Hogy festene, ha a diák tankönyvében a zöld aláhúzós csík értékesebb lenne, mint maga a mondat, amit aláhúzott.
A csík többet érne, mint, maga a mondat. A semmit húzzuk alá?
Ugyan!
Ezért nincs a modern festményekhez keret.
Edvi Illés Aladár (1870-1958): vízpart
Deim Pál: Ritmus
