Túlszervezés

(Kovács Mihály (1818-1892) festménye)

Új ostobasággal lepett meg a modern világ. Valami pimasz fickó bedobott a postaládámba egy brosúrát, amelyben 102 tévécsatorna bevezetését ajánlják. 102 tévécsatorna! Micsoda marhaság! Nekem jelenleg kettő jön be, de azokat se nézem. Minek? Az ember némi erkölcsi érzékkel úgyis tudja a paramétereket, a részletek meg egy bizonyos szellemi szint fölött amúgy sem fontosak. 102 tévécsatorna! Szegény alsóbb rétegeket mennyi zöldséggel hülyítik korunkban! Mennyi eltérő irányból kapják a napi ukázt!

A plebsnek egészen a XIX. századig nem kellett figyelnie ezerfelé. Nem kellett kibogozni az egymásnak ellentmondó utasításokat. A jobbágy – melynek mai megfelelője az úgynevezett egyszerű fogyasztó – számára elég volt egyetlen igazodási pont: a botos ispán. Ő volt világegyetemének középpontja, mely felé orcáját fordította. A botos ispánt az alispán jelölte ki. Maga az alispán a korszak fogyasztója számára csak mint holmi szimbólum létezett. A főispán létét meg tán el sem hitte. A botos ispán volt számára a média. Az egyetlen útmutató. Az egyetlen tévécsatorna, amelynek adását soha nem szakították meg reklámokkal. A botos ispán volt a királyi televízió, melyből az idegen érdekeket kiszolgáló erőket kiebrudalták. Kereskedelmi televízió meg akkor nem létezett. A história egyetlen esetet sem jegyzett fel, hogy szatócsoknak is adtak volna efféle hatáskört. S ha a plebs kellően figyelt, tudhatta, mi a norma. Nem kellett ötféle híradót átunatkozni. Világos és egyértelmű volt minden, s ha a delikvens netán mégis vakvágányra tévedt, a botos ispán pillanatokon belül tudomására hozta azt, s a helyes irányba terelte.

Görgey uram a Fekete városban még egymaga irányította egész Szepes vármegyét. A napóleoni háborúk után felerősödő korcsosulás hozadéka az ún. másodalispán fogalma. Ott kezdődött el az a kóros túlszervezés, amely mára beláthatatlan következményekkel járt. 102 tévécsatorna! Sok nyomorúságot kell még elszenvedjen a világ, míg végre belátja: egyetlen csatornára sincs voltaképp szükség, elég a jó öreg botos ispán.

A Szent Korona előtt

A modern világ nem más, mint egy hatalmas félreértés. Szinte alig hihető, hogy még egyáltalán áll. Mert azok az elvek, amelyekre épül, nem a valóságból táplálkoznak.

Igen, ott 1789 tájékán csúszott félre a dolog, ott adtak először téves válaszokat bizonyos feltett kérdésekre. Ott kezdődött el az, hogy egy élethelyzet, egy történelmi szituáció megkövetelne egy választ, de amit adnak rá, annak már nem sok köze van a problémához. A valósághoz meg pláne nincs.
Most aztán gyakorlatilag ott tartunk, hogyha megkérdem, hány óra, azt a választ kapom, hogy köszönöm, jól. Igen, ott 1789 után elindult egy folyamat, tolták kijjebb és kijjebb a határokat, dőltek az újabb és újabb korlátok, és most már tényleg senki nem tudja, hol a helye.

Ugyan a történelem folyamán egyszer sem fordult elő, hogy a nagybetűs egyenlőség megvalósult volna – a szabadság, egyenlőség, testvériség bomlasztó hármasából ez a középső a leginkább ördögtől való, a másik kettő csak rózsaszín mese, leánykáknak szánt bárgyú álmodozás –, természetesen ma sincs, de ma már oly brutális paravánokkal kell elfedni a valóságot, hogy az univerzum szinte epileptikus rohamokat kap ettől az önnön létének megerőszakolásától.

A legutóbbi paravánozás, amikor azt éreztem, hogy a normalitás szinte kínokban fetreng, augusztus 20-án volt. A koronát mutogatták! A magyar Szent Koronát. Az egyik közfeladatokat ellátó tévécsatornán volt egy beszélgetős műsor, és ezt az ereklyét, amelyre egy tisztább, az isteni elvekhez közelebb álló (épp ezért működőképesebb) korban a koronaőrök vigyáztak, és nézegetni – a koronázási szertartást leszámítva – még az uralkodónak sem volt joga, most odatették egy miniszoknyás bemondó orra elé, aki csacsogva anekdotázott a társaságában, mintha a képviselő válásáról vagy a híres filmszínésznő mellműtétjéről lenne szó.

Csak néztem ezt a valóságtiprást, és a szerencsétlenre nem tudtam haragudni. Mert tényleg nem tudja, hol a helye. Ahogy ma szinte senki. Mert az egyenlőséget senki nem úgy érti, hogy felkapaszkodunk a magas szintekre, munkát teszünk bele, fejlődünk, és akkor majd ott egyenlők leszünk, hanem mindenki a felsőbb régiókat akarja lerántani. A mocsokba. A dagonyában akar „testvér” lenni. „Legyen ő is kisebb!” „Legyen neki is kevesebb!” De hát ez várható volt, nem is lehet másként, ezért is „találták” ki.

Én speciel a korona országházbeli mutogatását is betiltanám. Odamegy a boltossegéd, és rágózik előtte? Piercinges kis kifestett gimnazista a „pasijának” mond előtte pajzán vicceket? Maszatos utcakölyök nézegeti, böffent egyet, s közben szeretné a fejére tenni, mert egyenlő akar lenni vele is? Ledózerolni minden szintkülönbséget, amíg egyáltalán vannak még dombok, buckák és kiemelkedések. És aztán már csak a pusztaság marad. A tömeg és az ő vágyai.
Elég elolvasni itt a publicisztikák alá odafirkantott megjegyezéseket. Elég belepillantani, s felrémlik az egyenlőség valódi arculata. Mocskol, tapos, köpdös és okád mindenki. Az, hogy letegez, hogy a cikkíró „haverja” akar lenni, már természetes. De be akarja invitálni a kocsmába. A vállát akarja veregetni, és elébe tolni mocskos poharát, s ha utálkozol beleinni, hát gyűlöl. És szinte soha nem a cikkről beszél. A szerzőt támadja. Gyerekkorát, anyját, fizetését, túl nagy, avagy túl kicsit orrát, beszédhibáját, negyvenhatos lábát, tizenkét évvel ezelőtti – állítólagos – részegségét, mindent, akármit, csak hogy megvalósíthassa a nagybetűs „egyenlőséget”.

Ifjúkoromban (még egy másik világban) magam is részt vettem a korlátok ledöntésében. No de egy kilencvenes évek eleji underground lapkészítő a sértegetései alá a lakáscímét is odaírta.