A fanzinokról és az undergroundról

Gondolatok a 90-es évek eleji magyarországi fanzinkultúráról
Az első részben az anarchista / szélsőbalos kiadványokkal kapcsolatban, míg a 2. részben az akkori magyar punk / underground lapok két fő fejlődési irányvonalával, a Második Látás és a Genyó Szívó Disztroly iskolával kapcsolatban látható pár töprengéstöredék és visszaemlékezés.

Pokolba az ideológiákkal!

A művészet feladata, hogy visszaadjon, visszapótoljon a világból oly dolgokat, amik már kivesztek. Ezért nem tekintem művészetnek azt, ami a rútat, az ocsmányt, az aljast állítja középpontba, ahogy a mai művészet zömmel teszi. A művészetnek a jó felé kell vinni, fel kell emelni, katarzist kell adni - de megszenvedett felemelkedést – mondta a Demokratának Pozsonyi Ádám író, publicista, akivel Kard ki kard! című új kötete kapcsán beszélgettünk.

- Sok műfajú íróként melyik műfajt tartja irodalmi hagyományunk legmagyarabbjának?

- Talán a novellát, ami a mi irodalmunkban a XIX. században nyerte el végső formáját, s ami a legközelebb áll az anekdota műfajához. Mikszáthnál figyelhetjük ezt meg legjobban, kinek a regényei is egyfajta hosszú lére eresztett anekdoták. Voltaképp Krúdy regényei sem mások. A német vagy francia novella nem ilyen. Nekem nem is tetszik. Idegen. Thomas Mannt konkrétan képtelen vagyok olvasni. Ezt a műfajt fejlesztette tökélyre Kosztolányi, aki annyit tett hozzá, hogy néha az anekdotikus cselekmény csak a fejben van. Legbelül. Számomra ő a magyar novellisztika csúcsa. Meghaladni nem nagyon lehet, és felesleges is. Vannak dolgok, amik elérték a fejlődés végpontját. Ahogy például a női magassarkú cipő, ami a 60-as évekre érte el a tökéletességet, s azóta ahányszor hozzányúltak, csak gond volt belőle, vagy egy rock album hosszúsága. Egy rock lemez 30-45 perc. A 70-80 perces lemezek értelmezhetetlenek.

- Könyvei szereplői mind különös figurák, valahol a valóság és a fikció határán. Ők az írói fantázia szülöttei, vagy a valóságból vett alakok?

- Minden figurámnak tudom a kedvenc ételét, a nyakbőségét, és az utcát, ahol lakik.  Képletesen persze. Szomszéd úrral együtt söröztem a ’80-as években, Boros úr, az örök agglegény, mellettem ült a szerkesztőségben, Mihály úr, a DÜSZ (Demokrácia Üldözötteinek Szövetsége) elnöke unottan elém tette egy kocsmában a sört, Teréz, a Honleányok hímző egyletéből pedig egy volt szerelmem, aki remélem, kiheverte azóta a szakításunkat. Ön is minden bizonnyal azért kedveli a Mutter klubos történeteket, amint azt beszélgetésünk előtt megjegyezte, mert élő figurák. Csak naiv, és a művészet porcelánboltjában elefántként mozgó ember hiheti, hogy az író csak úgy kitalálja szereplőit. A valóságon persze alakítok, színezek, olykor eltolom az abszurditásig. De mindennek van megfelelője az életből, és ez nem is lehet másként. Krúdy Zsuzsa írja apjáról szóló könyvében, hogy hányszor panaszkodtak ismerősei, amiért beleírta őket valami regénybe, s hogy arra kérik, legalább ábrázolja őket bajusz nélkül, vagy legyenek délcegebbek. Mikszáthot pörrel fenyegették gróf Pongrátz leszármazottai, akik szintén nem értették az irodalom és az élet kapcsolatát. Engem egy ismerősöm a nyílt utcán támadott meg, mert felismerni vélte önmagát az egyik írásomban. Erről szól az új kötetben a Cukrászlány szerelme című történet.

- Ön szerint mi az irodalom, vagy tágabban a művészet szerepe, feladata?

- Göre Gábor mint filozófus című kötetemben írom, hogy a művészet egyfajta pótcselekvés. Egy tökéletes társadalomban nincs szükség művészetre. De hát se a társadalom nem tökéletes, se az ember. A művészet feladata, hogy visszaadjon, visszapótoljon a világból oly dolgokat, amik már kivesztek. Ezért nem tekintem művészetnek azt, ami a rútat, az ocsmányt, az aljast állítja középpontba, ahogy a mai művészet: színház, festészet, irodalom zömmel teszi. A művészetnek a jó felé kell vinni, fel kell emelni, katarzist kell adni - de megszenvedett felemelkedést. Ehhez szükség van a rosszra is. Ingyen nem adnak semmit. Az ölünkbe hullott szépség, a könnyen jött diadalt az ember nem becsüli. Mindennek ára van. Ezért nem tekintem művészetnek például a középkor festészetét se. Az gyakorlatilag ideologikus tacepao. Egy bizánci ikon még nem az emberről szó, a mai kortárs festészet meg már nem az emberről szól. Az egyikkel azért nem lehet mit kezdeni, mert az ember feletti szinttel foglalkozik, a mai mocsok meg az ember alattival.

- Vannak-e irodalmi követői, olyan fiatal szerzők, akik hasonló megközelítésből írnak? Ha úgy tetszik, kialakul-e egyfajta Pozsonyi-iskola, hasonlóan Keskeny Károly és tanítványai köréhez?

- Remélem, nem. Túl sok esetben látom, hogy olyan dolgok, amiket én 15-20 éve kimondtam, vagy hangoztattam, mint egyfajta magányos őrült, most tévényilatkozatokban, meg interjúk felvezető szövegeiben bukkannak elő, s mások zsebelik be érte a sikert, tapsot, elismerést. Nagyon nem szeretném, ha ez az irodalmi dolgaimmal is megtörténne.

- Köteteit saját rajzai illusztrálják. Ez szükségmegoldás, vagy ez a saját kezű, látszólag könnyeden megrajzolt, de nagyon kifejező vizuális megjelenítés teszi teljes értékűvé az írásokat?

- Eredetileg képzőművésznek indultam, de a kisképzőn, ahogy korunkban általános, nem a tehetséget nézték. A kettes matek osztályzatomba kötött bele az igazgató. „A rajzot majd beleverjük a diákokba, de a számtannal senki ne bukdácsoljon itt”. Amíg élek nem felejtem el. Évtizedekig nem foglalkoztam ezzel, aztán valamelyik kötetem borítójához rajzoltam valamit, és oly jó lett, hogy a könyv belső illusztrációit is megrajzoltam. Bízom benne, hogy ezek a rám jellemző grafikák és a rám jellemző írások együtt adnak egy élményt. Sokan szeretik ezeket a rajzokat. Egy festő ismerősöm, Torjay Valter az új kötet kapcsán írta, hogy „jobb, mint Sajdik”, és Dluhopolszky László, a karikaturista is elismerően nyilatkozott. Kicsit olyanok lettek ezek, mint a Švejk esetében a Lada-illusztrációk. Más rajzokkal már el sem tudjuk képzelni őket.

- Írásaiban visszatérően karikíroza az ideologikus megközelítéseket, ugyanakkor az ideológiák végigkísérik az emberiség történelmét. Mit gondol erről a témáról?

- Amikor a gimnáziumba jártam, volt egy tantárgy. Világnézetünk alapjai - így hívták. Én akkor, ott egy életre megutáltam az ideológusokat. Az ideológiákban gondolkodó ember nem a valóságot nézi, hanem annak egyfajta megszűrt változatát. Az ideológiai megszállottnak nem barátai vannak, hanem elvtársai. Persze nekem is van világnézetem, de nálam mindig első az ember. Művészként nem is tehetek mást. A lelki mozgatórugókat, az embert keresem a tettek mögött. Az ideológiailag fertőzött ellenben nem úgy közelíti meg, hogy valaki ostoba, elvtelen, vagy hiú, pusztán az ideológiai ellenfelet látja a hibák mögött. Érdekes dolog ez. Kifejezetten gyűlölöm az ideológiai megszállottságot, ám legismertebb figurám, Keskeny Károly a modern ideológiák ellen küzd, a leragadtság, reakciósság ideológiáját hangoztatva. Ám a történetekben emberek vannak, és minden mögött megtaláljuk a lelki mozgatórugót. Itt is azt érzem kicsit, mint a bizánci ikon, és a posztmodern mocsok kapcsán. Ha semmiféle ideológia nincs egy műben, akkor nem a valóságról szól, ha viszont túl sok van benne, akkor nem művészet.

Ágoston Balázs

(A Demokrata, 2017 / 51-52 számában megjelent interjú vágatlan verziója.

fotó: Vermes Tibor) 

(A kötet megrendelhető a pozsonyiadamandras@gmail.com címen)

Megjelent a Kard ki kard!

"Ez a kis kötetke zömmel az elmúlt évben született rövidebb írásaimat tartalmazza, bár akad, ami pár évvel korábbi.

Nem válogattam külön a humoros, szatirikus, és a „komoly” hangvételű írásokat. (Bár a humoros nem ellentéte a komolynak. A komoly ellentéte a komolytalan.)

Jó ez így egybe.

Található a válogatásban öt Keskeny-novella is. Ezek közül mindössze kettő, a „Családlátogatás” és a „Zacskó” játszódik jelen időben - mármint ami a Keskeny Károly élete és kora eredeti jelen ideje -, a többi a regény cselekménye után évekkel, vagy évtizedekkel később történik.

Ejtenék még pár szót az „Ördög új neve”, az „Egy zenekar dicstelen vége”, és a „Kapituláció a fiúvécében”c. novellákról. Ezek az írások a „Történetek a Mutter-klubból” ciklus részei - hasonlóan a már korábban megjelent „Az igazságtalanságok éjszakája”, és a „Békekötés a félemeleten” címűekhez -, melyek mind a Rebellió regény helyszínein és szereplői közt játszódnak, s terveim szerint, ha majd kellő számú összegyűlik belőlük, keretbe foglalom, és önálló kötetbe rendezem őket.

Igazság szerint mind a Keskeny, mind a Mutter-klubos novellák úgy élvezhetőek igazán, ha az ember az eredeti regényeket ismeri. (Sőt, még a „Várok” c. kis egyperces novella is a Keskeny Károly univerzumban játszódik.) Ettől függetlenül bízom benne, hogy örömet okoznak az olvasásukkal. Természetesen áll ez a kötet többi írására is."

A kötet előszava

 (Megrendelhető a pozsonyiadamandras@gmail.com címen)

Megjelent a "második eresztés"!

Örömhírt kell közölnöm az derék magyar emberekkel!
Az egyik klasszikus Pozsonyi-kötet, a "Göre Gábor mint filozófus" az ősz folyamán az utolsó példányig elfogyott.
Ámde az böltsességnek akkor sem szakad vége!
Már nyomdában a második "eresztés", mely nemcsak, hogy javított, és bővített kiadás - értelemszerűen így az oldalszám is némiképp megnőtt -, de még mutatósabb formátumú is lesz.
Szemrevaló, derekas!
A fa alá - no meg egyébként is - magyar okosságot mindenkinek!

"Létezik-e oly magyar ember, ki nem ismeri Göre Gábort?
Ha igen, az nagy szégyen, mivel e jeles úr cselekedetei a maga korában (XIX. sz. vége, XX. sz. eleje) igen népszerűek voltak, s roppant szórakoztató olvasmányok ma is.
Ám aki ösmeri is eme derék magyar viselt dolgait, az is minden bizonnyal félreérti őt. Ponyvának, „marhaságnak”, vagy - mint a hivatalos irodalomkritika -, a buta, leragadt paraszt kifigurázásának véli eme groteszk történeteket.
Tévedés!
Pozsonyi Ádám legújabb kötetében most ím bebizonyítja, hogy Göre Gábor (lepéndi bíró, s a falu legokosabb embere) nem más, mint a legnagyobb magyar filozófus, s az ő figuráját, történeteit, ill. bölcsességét felhasználva mondja el lesújtó véleményét korunkról: a haladásról, a tudomány hiábavalóságáról, az emancipációról, az oktatásról, a modern művészetről, s a mai emberről általában."

Akinek birtokában van-e jeles mű, az ajándékozza meg ismerősét vele, bosszantsa balliberális ellenségeit, akinek meg nem, az szerezze be, és hátradőlve kacagja ki modern korunkat.
Az új kiadás törzsszövege is bővült, valamit tartalmaz egy plusz kis írást is.
Ráadásul derekasabb, mutatósabb lett.
Megrendelhető a szerzőtől. Postaköltséggel, csomagolással, jókívánsággal együtt 1800 Ft-ért. (Ami egyáltalán nem derága!)

Megrendelés: pozsonyiadamandras@gmail.com

A nagyságról...

Az emberi nagyságot a tömeg csak akkor veszi észre, ha egy hivatalos fórumon lefektetik: "Az ott egy nagy ember".
Az emberi nagyságot észrevenni úgy, hogy mások nem húzzák alá, nos, ehhez már egy icipici nagyság szükségeltetik..

Göre Gábor humorfesztivál, 2014

Szőlősgyörök, 2014. november 9. "A négy G humora", avagy a második Göre Gábor humorfesztivál illusztris szereplői az első köztéri Göre Gábor szobor társaságában.
A kétnapos rendezvényre előadónak meghívott író sajnos kitüremkedő személyiségével egy pillanatra háttérbe szorítja - az egyébként nem különben kiváló - másik előadó urat. A polgármester úr - jobbra tőle, az emlékműnek támaszkodva-  elégedetten néz a fotográfus lencséjéba. A jobboldali térfélen a hátul álló úr pedig Keller Péter, a nagy író, Gárdonyi Géza  dédunokája....

A szatírával bármilyen irányba lőni lehet

"Lázadóként forradalmárokat szokás jellemezni. Olyasféléket, mint egy Robespierre, Szamuely vagy valami zavaros 68-as beatnik. Én ellenben ellenforradalmár vagyok. Ha azonban a lázadó kitételen azt értjük, hogy az ember a sarkából kiforgatott – feje tetejére állított – normarendszerrel és értékítélettel helyezkedek szembe, akkor áll a meghatározás. Ahogy Horthy is büszkén vallotta magát ellenforradalmárnak a vörös terrorral szemben, én ugyanúgy vagyok büszke ellenforradalmárságomra azzal a posztmodern, kozmopolita humbuggal szemben, amit ma általában irodalomnak neveznek."

(Interjú Pozsonyi Ádámmal az Erdélyi Napló hasábjain)
http://erdelyinaplo.ro/muvelodes/a-szatiraval-barmilyen-iranyba-loni-lehet

Az utókor számára!

Mivel az egyik bomlasztó közösségi oldal (iwiw) megszűnik, a rendpárti ember elrendezgeti és archiválja az érdekesebb dokumentumokat.
Íme, egy bötsületes és haladásellenes olvasói levél, még a múlt évezred második feléről. Az utókor számára álljon itt okulásul!

Friss történések a Fabódéban

Kultúrtörténeti eseményeknek lehettek szemtanúi azon kevesek, kik a rákospalotai Fabódé (röviden csak: A Fa) rendszeres látogatói. A neves intézmény ugyanis bezár.
A hely törzsvendégei miközben egy-egy könnycseppet törölgetnek le zsebkendőjükkel szemük sarkából, s felidézik az ott eltöltött kedélyes órák és felesek emlékét, általában nem is tudják, hogy mindez miért van hatással a magyar szellemi életre. Talán egy-két látogatója ha akad az intézménynek, aki tisztában van vele, hogy a XXI. század elejei magyar irodalom csúcsteljesítménye, a „Keskeny Károly élete és kora” c. regény egyes fejezetei a „patinás” falak – a pontosság iránt igényesek szerint deszkák – közt játszódik, s a szerző (Pozsonyi Ádám) a hely egyes alakjairól mintázta regénye pár szereplőjét.
A Fabódé – mint köztudott - a történetben találkahelye a reákcziós ifjúságának, kik a Demokrácia Üldözötteinek Szövetsége (DÜSZ) keretein belül fejtik ki áldásos tevékenységüket, s a sarokban ott ül mindig Mihály úr – a DÜSZ elnöke, örökös és leválthatatlan -, ki ritkán szólal meg, ám ha mégis, úgy rendre fanyar bölcsesség hagyja el ajkait.
Nos, a valóságban Mihály úr is létezik - bár a valódi Fa látogatói csak Misi néven emlegetik -, s a szerző – egy reákcziós barátjától értesülvén az eseményről – utoljára még ellátogatott a nevezetes helyre. Megszemlélte a Singer varrógépeket - melyekre a regény lapjain Boros úr, Szomszéd úr, Szász Kornél, valamint olykor maga Keskeny Károly szokott könyökölni -, megivott egy sört, elmerengett az idő múlásán, s készített pár fotográfiát is. A többi, s az esetleges emléktábla felavatása a Fa romjai fölött, már az utókor dolga…

Az író és Mihály úr...

Az író és a nevezetes Singer....

 

Kedélyes hangulat a Fában... (Csak még Szász Kornél hiányzik, de ha végez a pápai tévedhetetlenség dogmatikájának hexameterben történő megfogalmazásával, bízvást csatlakozik...)

A Fabódé belseje a Keskeny-regényben....

A Fabódé kívülről (Bontás után a majdani Városszépítő Bizottságnak minden bizonnyal nehézséget okoz majd az emléktábla elhelyezése.)

Megjelenés előtt a Keskeny Károly élete és kora!

"- De mester, mi a konkrét kiindulópont? - kérdeztem.  - Mi a konfliktus? Mi történt voltaképp? És egyáltalán, ki ez az ember?
Keskeny Károly sokáig nem válaszolt, csak nézett maga elé csendesen. Mikor végre felemelte a fejét, s felénk fordult, tekintetében szomorúság tükröződött.
- Nagy az én bűnöm - kezdte. - Szóba álltam vele. Engedtem, hogy tegezzen. Ott üljön mellettem, s beszéljen. És itt hibáztam. Azt hitte, egyenlők vagyunk. Én ezt nem mondtam neki ugyan, de nem viselkedtem úgy, hogy cáfoljam. Szinte bíztattam vele. Bátorítottam, hogy beleélje magát. Annyira meg nem intelligens, hogy az udvariasság, a keresztényi könyörület, s a szánalom fogalmak jelentését ismerje, és önmagára vonatkoztassa.

Keskeny Károly itt tartott egy kis szünetet, s mi nem mertük sürgetni őt.
- Eh, még ebben sincs igazam. – szólalt meg végre, hosszú hallgatás után. - Mert még csak könyörületes sem voltam. Nem, nem voltam az – legyintett ingerülten. - Akkor viselkedtem volna úgy, akkor lettem volna igazán könyörületes, ha felhúzom a szemöldököm, amikor mellém telepszik. Ha arrébb ülök, amikor először jelenik meg hebegve, kezében a kis elbeszélésével, hogy olvassam át és mondjak véleményt. Ha fogom a kalapom, mert látom, hogy az ajtón belép. Ha elfordulok, mikor megjelenik, s megtölti a szobát nyerítő hangjával. Ha visszautasítom félszeg közeledését, ha nem tűröm, hogy tegezzen, ha nyíltan a szemébe mondom, hogy tehetségtelen, hogy nulla, hogy a firkálmánya semmit sem ér. Igen, akkor tettem volna jót, ha belerúgok, ha megalázom, ha semmibe veszem. Ha éreztetem vele, hogy felette állok, mégpedig nagyságrendekkel és neki soha esélye sincs, hogy a nyomomba érjen, s hogy egyáltalán felmerüljön benne a gondolat, hogy hozzám mérje magát. Sajnos nem ezt tettem.

Barátunk itt megint elhallgatott, s a sétabotja nyelét babrálta elgondolkodva.
- Most úgy érzi, becsaptam - Nézett újra a szemünkbe. - Mert többre vittem, mint ő. „Nem ezt ígértem neki.” S egy idő óta üldöz. Üldöz a bosszújával. Mindent elkövet, hogy ártson nekem. Persze mindezt a saját szintjén teszi, de mindent elkövet ellenem, amiről azt hiszi ér valamit, mindent, amitől ő fél, amiről úgy érzi, őneki ártana. Egy ízben megszólított az utcán.
- Sántítasz - mondta. - Sántítasz, ahogy mész.
Hangosan szólt, a zebra túloldaláról. Mindenki őt nézte. Nem válaszoltam neki. Szótlanul mentem tovább.
- De hiszen nem is sántít! - mondtuk erre gyorsan Szomszéd úrral, szinte egyszerre.
- Az már mindegy - legyintett Keskeny. - De voltam már cingár, kopasz és pókhasú. Szegény Florovics! Szerintem nővel sem volt még soha.
- S aztán mit tett végül, Mester? – Kérdezte Szomszéd úr.
- Első haragomban persze fölhorgadtam. Ahogy hazaértem, mindjárt terveket szőttem. Fel-alá járkáltam a lakásban. Gyűjtögettem számára a jelzőket: „szánalmas”, „szerencsétlen”, „sajnálatra méltó kis senki”. Elhatároztam, hogy megírom elbeszélésnek. A világ elé tárom egész kis pitiáner lényét. Megbüntetem. De aztán lenyugodtam. Minek? Nincsen rá szükség. Hát nézz csak rá! - Intett Keskeny az utcán toporgó alak felé, ki arcát továbbra is az üveghez nyomta. - Ott áll kinn, inge ízléstelen, gallérja zsíros, gigája kiáll, feje nagy, mint egy madáré. Mit bántsak én rajta? Zuhog az eső, ez meg ott áll kitartóan, ott áll kinn az utcán másfél órája, s várja, hogy kilépjek, hogy mondhasson rám valami sértőt. Hogy bánthasson. Hogy megleckéztethessen. Hogy visszaadhasson nekem valamit.
Keskeny most felém fordult.
- Hej, mindig mondtam én, hogy az egyenlősdi veszélyes játék. Kártékony valami. Kérlek, szólj rám, ha valaha még egyszer elkövetem."

(Bűn és bűnhődés: Részlet a regényből)

Glória

(Csallóközi Farkas Lőrinc (1898-1966) festménye)

Ha az ember combjának belső felén kinő egy szemölcs, az még – lássuk be – messze van a halhatatlanságtól. A dicsőségtől. A babérkoszorúkat nem ezért osztogatják. Meg a lovas szobrokat se. Ezzel jobb, ha mindjárt az elején szembenézünk. Ceasar, Napóleon, de még Rákosi Mátyás sem biztos, hogy efféléről álmodozott, amikor este vánkosára hajtotta megfáradt homlokát. Nem, ez még nem az olajág, a megdicsőülés, bármekkora is lett légyen az a fránya kinövés. Nos, én sem ehhez hasonló dicsfényről álmodoztam, amikor egy reggel arra ébredtem némi álmos tűnődés kíséretében, hogy bizony ott van. Ott éktelenkedik. A combomon.

A tizennegyedik kerületi SZTK árnyas, fás, barátságos zöldövezetben fekszik, ezzel nincs is semmi baj, örül az ember, ha odautazván kitekinget a busznak ablakán, de az már árnyaltabbá teszi a képet, hogy a bőrgyógyászatot összevonták a nemi betegségeket kivizsgáló részleggel. Bőr- és nemibeteg-gondozó, ez a pontos és szakszerű titulus, és a kliensről, aki ott csücsül felhős mélabúval, első ránézésre nem állapítható meg, hogy kelés nőtt a hónalján, vagy pedig trippere van.

Hunyadi Mátyásnak lovas szobra van Kolozsvárott, és ezt minden bizonnyal nemcsak haditetteivel, bölcs uralkodásával, hanem trükkös, ravasz fellépésével, okosságával is kiérdemelte, lévén álruhában járt-kelt a nép között, és igyekezett glóriáját egyszerű paraszti gúnyával elpalástolni.

Üldögélek én is a sarokban, szerényen, halkan és csendesen, mint aki épp csak véletlenül erre járt, itt voltaképp semmi dolga sincs, csak ezek a fehérre mázolt padok oly hívogatóan világítottak a folyosó félhomályában, hogy kényszert érzett egy kis boldog üldögélésre, kéjes helyet foglalásra, míg sürgős teendői távol nem szólítják innen, ki tudja hová.

– Üdvözlöm Pozsonyi úr! – így egy hang közvetlen mellettem. Odafordítom fejem, idős polgártárs arca tekint rám. – Imádom az írásait. Maga egy zseni!

Nos, dicsfénynek dicsfény, ez kétségtelen, de azért – gyanítom – a lovas szobrokat nem az ilyesmiért adományozzák.

Az öntörvényűség útján: Prónay Pál

Minél jobban gyaláz valakit a humanista, demokrata, européer sajtó, annál több esély van rá, hogy az illető tisztességes ember.

Prónay Pál nevét az apám szájából hallottam először gyermekkoromban. Apám kemény ember volt, de a nagyapám még keményebb. Hozzájuk képest labdába sem rúgok. Mi már egy elpuhult, korcs generáció vagyunk, az utánunk jövőket meg ne is említsük. Elég rájuk nézni. Nagyapám csendőrtiszt volt, részt vett a csehek elleni gerillaharcokban, s apám minden bizonnyal ennek kapcsán hozhatta fel őt példának.
Felnőtt fejjel aztán kíváncsi lettem, s az ellentmondó adatokból összeáll egy kép, ami valahol én is lehetnék.

Nemigen tudott alkalmazkodni. Se idomulni, se megfelelni. A saját feje után ment, amikor 1921, október 3. után megtagadta, hogy a Rongyos gárda visszavonuljon az Ausztriának ítélt területekről. (E makacsságnak lett később hozadéka a Sopron környéki sikeres népszavazás.) Elveit követte, amikor nem volt hajlandó a visszatérő király ellen fegyvert fogni, miáltal Horthyval és Gömbössel is összetűzésbe került. Ennek katonai előmenetele látta kárát. Elveit követve szervezte ujjá alakulatait 1938-ban, amikor Csehszlovák területeken hajtott végre partizánakciókat – ezek éppoly hősi tettek, mint a török kor végvári vitézeié -, s a Munkács melletti diadal, amikor a bécsi döntés értelmében Magyarországnak visszajuttatott város elleni cseh (harckocsikkal megerősített) agressziót verte vissza nulla fegyver és emberanyaggal.
A legszebb azonban a vég. Készülő regényemben a főhős, Keskeny Károly erről így elmélkedik:

„-A Lajta-bánság létrehozásában, meg az osztrák határ melletti hősi akciókban betöltött szerepét bizonyára tudod. Ezt azért feltételezem. Mert aki ezzel nincs tisztában, ellenben egy évnél fiatalabb mobiltelefonja van, az rongy ember. És amikor ’45-ben az oroszok elérték Pestet, ez az öregember, ez az idős katonatiszt, lábára húzta a bakancsot, fejébe nyomta kopott sisakját, és beállt harcolni. Hetvenegy évesen. Nem berendelték, magától ment. Szerinted mennyi esélyt látott a győzelemre? Vagy akár a túlélésre? Mi volt ebben az ésszerűség? A nagybetűs logika? Pontosan annyi, amennyi az én utóvédharcomban. Mert az utóvédharcokat is tartással kell megvívni, és aztán elesni a fronton.”

Sok a közös vonás bennünk. Nos, ő katona volt. Én író. Engem ő minden bizonnyal érdekes városi elmebetegnek tartott volna, de ez a faját szerető, öntörvényű elvhűség hidat képez kettőnk és sorsunk közé.
Nem állítom, hogy ez mindenki számára követhető út, de minden korban kell pár ember, aki megpróbálja.

(Megjelent a Nagy Magyarország történelmi magazin 2012, áprilisi számában)

Dicsfény

(Berkes Antal (1874-1938) festménye)

Mióta az Indexen felvi­rágzott a „Pozsonyi Ádám, a magyar újság­írás szégyene" topic, egyre több tisztelet övez. Nem viccelek. Minden bizonnyal er­re az is rátesz, hogy az antiszemitizmus. hu ismét idézgetni kezdett. A városban jár­tomban-keltemben mindenhol érzem a tisztelet, a megbecsülés, s az irántam ér­zett szeretet jeleit.

Mosolygós öregurak emelik meg előttem kalapjuk, sétálgató anyukák állnak meg gyermekükkel, s mi­kor elhaladok mellettük sétapálcámmal kopogva, kezemben egy régi Cholnoky-kö­tettel, kinyújtott ujjal mutatnak rám, majd így szólnak: „Látod, kicsim? Itt az a bácsi, aki karlevágással akarta jutalmazni Tamás Gáspár Miklóst. Nagyon rendes ember. Köszönj szépen neki."
A hentes a minap, mikor kértem 25 deka tarját, rátett még egy vastag szeletet, majd cinkosán rám ka­csintott. „Ezért nem kell fizetnie, ennyivel tartoztam az egymillió fős munkatábor ki-ötléséért."

A BKV egyik ellenőre egyene­sen támogat. Már régóta feltűnt - ez úgy két éve lehetett -, hogy valami szimpátia van a dologban, mert midőn egyszer nem volt nálam bérlet, a szemem közé nézett, s így szólt: „Maga nem a Polgár Zsolt. Tu­dom. De mindegy, menjen." Pár héttel ké­sőbb már ezt mondta: „Menjen a második kocsiba. Oda nem szállok fel egy darabig. Siessen!" Később ez odáig fajult, hogy mi­dőn a Hősök tere előtt megkocogtatta a vállam - háttal álltam neki -, már ő volt za­varban. - „Elnézést" - szólt, miután felis­mert. - Nem tesz semmit - motyogtam za­vartan, s arrébb mentem egy fülkével. Vé­gül is fő a tisztesség.

Nemrég tör­tént, hogy valami ifjú gyakornokkal szállt fel, s ha jól értelmeztem a helyzetet, a szakma rejtelmeibe próbálta beavatni őt. Az kellő lelkesedéssel esett a feladat meg­oldásának, s arcára zord kifejezést öltve hozzám lépett: Jegyeket, bérleteket!" Mi­re támogatóm vadul átviharzott a légtéren, s így szólt: „Azt hagyd!" Félek, ha megjelenik a Harcra fel! c. új kötetem, az utcára nem léphetek ki, mert az emberek rajongásukban szabá­lyosan agyonnyomnak. Hej, nehéz a huma­nista élete. Nehéz, bizony.

Temetőben

(Holba Tivadar (1906-1995) festménye)

Most már tényleg ki kellett menni Zebegénybe az apám sírjához. Halottak napján se voltam kint – ágynak dőltem, betegség miatt –, sőt, ha jól emlékszem, egész múlt év folyamán nem jártam én arra.

Amikor az ember kiballag a temetőbe, üldögél egy kicsit. Keres egy padot, megpihen, nézelődik, elmélkedik kissé, hát ezt tettem én is, és közben rájöttem, miért is jó ott, miért is érzem magam biztonságban, ott, abban a temetőben.

„Olyan minden kornak asszonya, mint a Mária-ábrázolása”. Tormay Cecilé mondotta, pontosabban írta ezt valahol, s ahogy a fejfákat néztem, rám nehezedett a valóság felismerésének súlya. Krisztus alakja, az angyalok arca, Mária tekintete – a modern kori, új építésű templomok ábráin minden Szűz Mária-szobor és -kép büszke tartású, felfelé néző, míg a régieken szerény, és lefelé hajló – a normalitást idézte. Meg is tudom mondani konkrétan, a Horthy-korszak miliője árad nemcsak a temető vén fejfái közt, az egész faluból. A házak, a kapuk, kanyargó utcák, a kis híd, s alatta a patak – melynek vizében apám horgászott jó hetven éve, egy másik világban –, mind azt a korszakot mutatják.

Álltam ott a kis hídon, néztem lefelé a vízbe, s úgy rémlett, csendőrjárőr lépteit hallom a macskaköveken, s a katolikus honleányok hímzőegylete tart épp összejövetelt valamelyik módosabb gazda portáján, hátul, a tisztaszobában. Vártam azt a járőrt igencsak, elsősorban azért, mert esetleg nagyapám vezethette volna, Pozsonyi István csendőr tiszthelyettes, ki az 1921. augusztus 28-i soproni kiürítést követően mint nem reguláris katona jelent meg a városban, védeni fegyverrel, bármi áron az ezeréves hazát.

A telekre is felmentem – van egy kis nyaralóm a domboldalban, rálátással a Dunára –, üldögéltem ott is egy kicsit, matattam a régi tárgyak közt, kitéptem pár gazt, hallgattam a lüktető életet, s alig volt hihető, hogy létezik Cohn-Bendit, Magyar ATV vagy internet-szolgáltatás. Azt hiszem, gyakrabban kéne lejárnom.

Czímeres ökrök panoptikuma

Sokan nyaggattak már vele, hogy miért nem rendezem kötetbe és adom ki azokat az írásokat, amikben tisztességesen leteremtem a magyar szellemi élet kártevőit. Mert, hogy ezeket sokan kedvelik.

No, ez megtörtént.

Kiadásra került egy kis kötet, melyben az elmúlt 10 év terméséből válogattam. A címe pedig ez lett: Czímeres ökrök panoptikuma.

"Kiváltó oka –mármint a kötet létrejöttének - amúgy maga az elégedetlenség, mellyel a szerző a jelen Magyarországát szemléli, s eredménye az az elégedettséggel vegyes derültség, mellyel a kéziratot átlapozta nyomdába adás előtt.

Eme derültség az, amit a szerző kiváltani óhajt a Tisztelt Olvasóból is.

Mindössze ennyi, mert „ezekkel” a jelenben mást - mármint, hogy jól kiröhögi őket az ember - nemigen lehet tenni. Prímán be vannak ők ágyazva.

A jövő az már sokkal bölcsebb ebből a szempontból. Elintézi ezt kérés nélkül is. S nem kell hozzá más, mint az úgynevezett „normalitás” ereje, mely sokkal hatalmasabb, mint ahogy ezek a kis senkik hinnék.

A jövőben ők - mármint eme kis kötet szereplői - névtelen epizódszereplőkké válnak, s maximum kuriózum voltuk miatt kapja fel majd rájuk fejét a holnap embere."

Pár név, akik tisztességesen el vannak küldve a gyűjteményben. Esterházy Péter, Heller Ágnes, Molnár Lajos, Demszky Gábor, Para-Kovács Imre, Andrassew Iván, Bozóki András, Bacher Iván, Tóta W. Árpád, Müller Péter Sziámi, Petri Lukács Ádám, Gusztos Péter, Fiala János, Nagy Bandó András, Kóka János, Mohácsi Viktória és mások. És ami külön érdekesség, mindegyik percemberkét saját kezű rajzzal leábrázoltam hozzá.

"Én nem értem kérem ezt a Molnár Lajos dolgot. Ilyen nevű ember mit keres egy minisztérium élén? A régi normális világban - mikor még a haladás nem fertőzte meg az emberek elméjét – adtak az ilyesmire. Mert kérem a forma, az nagyon sok mindent elárul.

Életkoromból adódóan nem nagyon emlékszem a Bárdossy- vagy a Teleki-kormány összes miniszterére, de azt például tudom, hogy a Bánffy-kormányban Wlassics Gyula volt a vallás és közoktatásügyi miniszter.

Értik, ugye?

Ha ifjúkorom letűnt napjait idézem elmémbe, a távolság megszépítő ködéből - mint holmi távoli hajókürt zaja -, előkúszik egy név: Dr. Schulteisz Emil. Na, ez már valami! Az ilyenről az ember elhiszi, hogy no, ez itt kérem egy főorvos.

Úgy tűnik, még az átkos Kádár-rezsim is tudta, hogy azért mindennek van határa. Mert különben hová is lenne a világ?

Ha a közelmúlt, az elmúlt évtized történéseit vesszük górcső alá, bizonyára önöknek is beugrik egy különös érzés, ha mindössze ennyit mondok: Csehák Judit. Ez ugyan kétségkívül ronda név, meg – lássuk be - ez se túl miniszteres, de legalább meglehet jegyezni.

Molnár Lajos!

Az ilyesmi előtt körültekintően kell, kérem eljárni. Előbb mindig meg kell nézni az illető nevét, s csak aztán kinevezni.

Nagyon fontos kérem a név. A hangzás, a hangulat.

Molnár Lajos! Nem térek magamhoz. Hogy lehet ilyen névvel valakit miniszternek kinevezni? Ilyen névvel az ember nem a bársonyszékben ül, hanem a XVI. kerületi Tátika élelmiszerbolt üvegvisszaváltó részlegénél ücsörög az üvegablak mögött, s szignálja egy apró fecnire: „Négy sörös, két boros, egy cseresznye, a vodkást, azt nem vesszük vissza. Kétszázhuszonhárom forint”.

(Ez egy név? Demokrata, 2007. március)

A kötet inkább kuriózumjellegű, így kis példányszámban került kiadásra. Elsősorban a szerzőtől - tőlem - lehet megvásárolni a pozsonyiadamandras@gmail.com címen 1990 Ft-ért (A postaköltséget én állom). Boltban nem kapható. Lépjen most, mert elfogy, és nem lesz!

Részlet A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong készülő 3. kiadásából

(A szerző fényképe kb. 1990)

"Rácz Misi, a Második Látás készítője akkor az Örs-vezér téren dolgozott, a Sugár üzletközpont második emeletén. Ott ült egy könyves stand mögött, és könyveket árult. Hogy mi volt a beosztása, miért árul, kinek a könyveit, mennyiért? Ezek nem nagyon érdekeltek, csak annyi volt fontos, hogy van egy fickó a Sugárban, aki a Látást készíti, és be lehet hozzá menni tereferélni.

Szó szerint odaszoktam. Kb. kétnaponta jelentem meg, odaültem mellé a pult mögött egy székre, és fél napokat társalogtunk. Zenéről, irodalomról, punkról, fanzinokról, undergroundról.
Világmegváltó gondolatok röpködtek, messze szárnyaltunk az elvek és eszmék horizontján – képzelem, mennyi baromságot összehordhattunk -, s idő után arra lettem figyelmes, hogy nem csak én ücsörgök ott, hanem jönnek mások is.
Szabályos kis klubélet alakult ki ott a második emelet sarkában – hogy eközben Mihály mekkora forgalmat csinált, és ez mennyire érte meg a stand bérlőjének, arról nem szól a fáma. Ne feszegessük

Rácz Misi fanzinokat is árult. Elegánsan kitette a fekete-fehér, fénymásolt vagy stencilezett kis lapokat a kötelező olvasmányok, meg a Claire Kenneth kötetek mellé. És érdekes mód, fogytak is. Voltak visszajáró pofák, akik rendszeresen vettek. Mai szemmel a többsége a hivatalos egyengondolat ellen fellépő nem hivatalos egyengondolat képviselője  volt. Bólogatás, leckefelmondás. Zömmel neo-marxista, öko-zöld-anarchista felforgató szemét, az egyéniség, tehetség, eredetiség teljes hiányával, de ez akkor senkinek nem tűnt fel. Hogy tűnt volna húsz éves kölyköknél, 1990-ben? Izgalmas volt, ez volt a lényeg.
Szóval, mint mondottam volt, nézegettem őket, tetszettek nagyon és azonnal felmerült, ilyet én is tudok. Sőt! Még jobbat. Miért is ne?
Így született meg a Genyó Szívó Disztroly.
Hogy jobb lett-e, azt nem tudom, de mindenképpen más. Kilógott a sorból.
Emlékszem, pár hét alatt összedobtam az egészet. Volt benne pletykarovat, melyben meg lett említve, hogy Sotár, az AMD énekese lógott a buszon, a QSS vezéregyénisége új divathóbortnak hódol, a gördeszkázásnak, és, hogy Zéman, a Lenin-körútból ismét leitta magát. Volt még benne ezen kívül könyvismertetés (könyvgyalázás), kritikai rovat, interjú stb. Ebben látszólag nem sok friss dolog van, minden divatos magazin ilyesmivel tömte tele hasábjait abban az időben, de én mindezt punk köntösben tálaltam. Egymás mellé helyeztem az underground, és a mainstream világát.

Mellesleg ebben burkoltan benne foglaltatik, hogy a két világ voltaképp egy és ugyanaz. Nincs semmi különbség. Emberek vannak csak, gyarlóságokkal, pózolással, hiúsággal, önigazolásokkal, kompenzációs halmokkal, de ezt persze akkor nem gondoltam végig, csak hatalmas poénnak tűnt.

A hatás leírhatatlan volt. Ami, megjegyzem, nem is csoda."

(Részlet "A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong / a magyar punk története 1978-2010" c. készülő kötet harmadik kiadásából. A megjelenés: valamikor)

Várrom

 (Nádler Róbert (1858-1938) festménye)

Kedves hölgyismerősömtől kaptam levelet – nem holmi elektronikus módon, postán keresztül, ahogy az dukál -, s szeretetteljes gesztusként mellékelt a sorokhoz néhány apróságot. Néhány pénzérmét, aprót, ám, szépet. Nem, semmi egetverően értékes vagy ritka példány nem lapult a boríték mélyén, bár az érték nem mindig egyértelmű mértékegység. Kinek, mi, hol és mikor, ugyebár. 
Pár apró címletű szlovák fémpénzről beszélek itt - egy, öt, és tíz koronás érme, meg egy vörösréz feles éremdarab.

Meg kell hagyni, szépek. Szebbek, mint pannóniai megfelelői. Jobban képviselik a magyar pénzverés ősi hagyományait, jobban utalnak rá, az ezerszáz éves múltra, mint az itteniek. Ezek magyar pénzek. Az ember csak erre tud gondolni, ha kezébe veszi. Az egykoronás hátlapja a magyar állami címer, illetve az a része, ami az Árpádok pénzverésén már megfigyelhető – hármas halom, kettőskereszt -, ill. az előlapon Mária a gyermek Jézussal.

A Boldogasszony motívum jó hatszáz éves hungarus hagyomány, Mátyás aranyforintján már szerepel, s a Patrona Hungariae felirattal övezett szimbólum végigvonul a teljes magyar pénzverésen, s ott virít minden dénár, tallér, krajcár és aranyforint hátlapján, egész a késő Habsburgokig.

Az ötkoronáson egy középkori lovag, lóháton, kezében kopja. Kicsi, és elnagyolt, mint egy magyar dénár a XIII. századból, még a hangulata is egyezik, s a tíz koronás a legszebb talán: kereszt, egyenetlen, mintha fából ácsolták volna, s benne a szentháromság motívum. Hátlapon persze címerpajzs, benne a kettőskereszt és hármas halom. A félkoronás előlapján pedig egy sziklaorom látszik, rajta várrom. Valamely ősi, rég kihalt magyar nemesi családé lehetett egykoron. Abáké? Csákoké? Vagy tán a Hunyadiaké? Szép példányok ezek. Egyszerűek, és tiszták. És sokat mesélnek az embernek. Ó, nagyon is sokat.

Én persze megértem őket. Nincs más hagyományuk, csak a miénk. Hát őrzik.
Őrzik, védik, és követik – helyettünk is.
Vajh, mi miért nem vigyázzuk értékeinket? Engem igazság szerint csak ez érdekel.