Progresszó

"Progresszív".

Sokat hallom mostanában ezt a kifejezést.
Festményre, prózára, zenére is alkalmazzák. Olykor még ideológiára is..
Megnéztem az ebbe a nézetrendszerbe sorolt képeket, prózairodalmi szövegeket, a zajzenéket, az ideológiai megközelítést, s kikövetkeztettem, hogy progresszívvá attól válik valami, ha nem tisztességesen, becsülettel, hanem hibásan, felibe-harmadába teszünk, vagy kontár módra végzünk el valamit.
A progresszív regényben nincs cselekmény, a progresszív festményen nem látszik semmi értelmes, vagy csak vázlatosan, odavetve, a zenében hangszer helyett hordókat csépelnek, s a politikus azt mondja, hogy ha én a saját fajtámat jobban szeretem, mint a jöttment idegent, akkor rossz vagyok.
Ha odaégetem a rántást, nem húzom le a WC-t, rosszul szerelem meg a villanykapcsolót, és lukas cipőben megyek színházba, akkor már progresszív vagyok?

Díjak és normalitás

Látunk egy embert, kezében baltát szorongat, s ordít: „Gyermekeket szeretnék enni reggelire!”. Hihető-e, hogy egészséges lelkületű? Rábíznánk-e a gyermekünket? Aligha. S ha arra hivatkozik, hogy mindez „performansz”, és ő csak „önkifejez”, érdekelne-e minket?
Nyilván nem. Elzavarnánk.

Látunk egy művészt, ki roncsolt arcokat fest. Minden keretet, hagyományt tagad, gesztusaiból árad a sötétség, a torz, a beteg. Árt-e az ilyen az egészséges léleknek, s legfőképp az új generációnak? Nyilvánvalóan.
Elzavarjuk-e az ilyet, bármennyire is hivatkozik arra, hogy mindez csak „önkifejezés”, „új utak” és a művészet szabadsága?
Dehogy! Díjakat adunk neki. Cikkekben méltatjuk. Ünnepeljük.

Valamiért azt sem vagyunk képesek megérteni, hogy először a művészetben, a kulturális életben kell visszaállítani a normalitást, hisz az ember mindig előbb olvas, néz filmet, hallgat zenét, s csak később szavaz. S majd azt az értékrendet képviseli felnőttként, ami gyermekként, fiatalként rögzült nála.
S hogy ez miért kiemelten érvényes ránk, magyarokra?
Mert - ifj. Tompó László irodalomtörténész szavait idézve - ’Aligha van nemzet, melynek történelme annyira egybefonódna irodalmával, mint a magyar.”

(Illusztráció: Szabó Dezső (1888-1971) festménye)