A következő címkéjű bejegyzések mutatása: modernizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: modernizmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. május 17., csütörtök

Változott-e bármit a művészet?



Előttünk egy kép. Kék alapra kent vászonra egy fehér csík van pingálva. Kikiáltási ár tízmillió dollár. Háboroghatnánk, de ez még semmi! Ez még csak a tehetségtelenség, pofátlanság és a dögunalom. Ám van itt más is.
Miló Moiré svájci festőnő és performer a düsseldorfi művészeti vásáron egy múzeum előtt, a nyílt utcán – természetesen meztelenül – festékkel töltött tojásokat nyomott fel a vaginájába, amiket aztán rápottyantott egy vászonra. Egy New York-i elmebeteg, Andres Serrano a megváltó testét kapcsolta össze emberi vizelettel, egy pucér férfi - valami orosz - a fenekére és nemi szervére ken festéket, és azzal mázol a vászonra.
Folytathatnám, de minek. Aki akar, rákereshet sok ilyen baromságra - ahogy korunkban mondják: Gugli a barátod.

Hová jutott a képzőművészet? - szörnyülködnek sokan. - Vége a művészetnek!
Van, ki sóhajtozik, van, ki fejét csóválja, más meg legyint, majd ásít. Az ember eljutott a végső pontig - mondják -, innen már nincs hová, beköszöntött a nihil stb. stb.
Ezek hangzatos mondatok. Jól lehet harsogni egy társaságban, némi Laibachot, vagy Einstürzende Neubautent hallgatva, cigarettánkat elnyomva. Majd több napos borostánkat vakargatva félretoljuk a Nietzsche-kötetet, és spirituálisan bámulhatunk a kiüresedett jelenbe, elmélkedhetünk az „alászállásról” - ez metafizikai tradicionalista klisé -, észre sem véve, hogy az utolsó barátunk, aki eddig kitartott mellettünk és hallgatta motyogásunkat, már az is felkelt az asztaltól, s hazaballagott aludni, közben hajnal lett, és kint csiripelnek a madarak.

A madarakat nem érdekli az alászállás, a végső óra, a kiüresedés, meg a Nietsche kötet sem, az Eistürzende Neubautentől elriad, és inkább teszi dolgát. Fészket rak, szaporodik, csiripel. És az életellenes baromságokat nem csak, hogy nem tünteti ki figyelmével, de nem is harcol ellene.
S nem pusztán azért, mert ő egy madár.
Elsősorban azért, mert a spirituális nyüglődések éppúgy életellenesek, mint a gender ideológia, az egyenlőség meséje, vagy a multikulti. és ahogy a madarat nem érdekli, azt az embert sem, aki a létező valóságban él.

Ismert tény: a bomlasztó eszmék - és mellesleg a tehetségtelen emberek sikere - csak úgy tudnak ideig-óráig fennmaradni, ha támogatást kapnak. Általában valami ellenséges, vagy ellenérdekelt hatalomtól. Ahogy Lenint átdobták a németek az oroszokhoz, vagy, ahogy a honi haladó felforgatók folyton nyugatról várják a segítséget, s oda rohangálnak. Mert e segítség nélkül az az elmebaj, hogy az embernek tizenhat neme van, és majd ő eldönti, nem tudna fennmaradni. Mert a pénzügyi és médiaháttér nélkül az átlagember ezen csak röhög.
Igazság szerint még ekkora hátér mellett is röhög - mármint azokban az országokban, ahol ezért nem visz el a rendőr. Nyugaton - ahonnan a haladók a hátteret várják - van, ahol már elvisz. És itt már olykor az átlagember is elhiszi az életellenes baromságokat. Ám ehhez évszázadnyi nyomás kellett. Ha ez megszűnik, egy generáció, és minden visszaáll a helyes vágányra. Mert a természet törvényeivel nem lehet szembemenni. Ahogy a szabadeséssel se. Fenn tud maradni a levegőben a felemelt tárgy, dacolni tud, de mihelyt elengedi a tartó kéz - az erő - rögtön visszaáll a normalitás, és a tárgy lezuhan koppanva a parkettára.

Mi köze mindennek a művészethez?
A művészetben ugyanez van. Erővel tartanak fenn egy állapotot, erővel dacolnak a természet törvényeivel, de mihelyt a „kéz” elengedi a folyamatokat, minden visszaáll a normális kerékvágásba.
Változott-e bármit a művészet? Nem! Ahogy az ember sem változott. Az ingerküszöböt kicsit feltolták, de ez pusztán aránykülönbség. Kosztolányi érthető ma is, éppúgy, mint Moliere. És a több ezer éves drámák lelki folyamatai is a mai ember lelki folyamatait tükrözik vissza.
S mivel az ember nem változott, a művészet sem.
Ja, hogy az utcán vaginájából festékpatron kilökő nő, meg a kék alapon fehér csík?
Mindez ma azért sorolható a művészet kategóriába, mert ott áll mögötte a galéria, az újság, a tévétársaság, a kritika, és a szakma. Mindez együtt a kéz, mely dacol a természet törvényével. Ezek miatt marad a levegőben.
Mihelyt a háttér megszűnik, a kék alapon fehér csík, meg a kivizelt festékpatron azonnal megszűnik művészet lenni, ahogy a tárgy is koppanva hull a kövezetre.
Egy galériában dolgozó ismerősöm mondja: A no name virágcsendélet - ha szép - eladható. A kortárs krikszkraksz csak akkor, ha „név”. Ha mögötte áll az a bizonyos erő. Ha akárki csinálja, ötven forintot nem ér.
A szépség ellenben bárkitől piacképes.

Megismétlem. A művészet semmit nem változott, az változott, hogy mit tekintünk művészetnek. Ama bizonyos erőket kell kiebrudalni, és máris halljuk a koppanást, ahogy a természet örök törvényei beteljesednek az életellenes baromságok felett.
Mert ki a művész? Művész az, ki olyat tud, amit te nem. Aki nálad magasabb rendűt képvisel. Ha egy festményt kiteszel a falra, voltaképp oltárra helyezed. „Leborulsz előtte”. Ahogy a templomban is. Leborulni csak a nálad magasabb rendű felett lehet. Te nem vagy Jézus. Sem a csodák, sem a végtelen szeretet terén. Ezekre te nem vagy képes. A templomban ezért leborulsz, és fejet hajtasz.
Kovács Feri előtt, aki elmondott egy közepes viccet, nem borulsz le.
Edvi Illés Aladár képeit, vagy Kosztolányi novelláit sem tudod megcsinálni. Mindez feletted áll. Ezért falra teszed, és könyvtáradban őrzöd.
A kék alapon fehér csíkot bárki odamázolja. Beteges dolog tisztelni.
Az utcai vizelés pedig szimpla büntetőjogi kérdés. Közszemérem sértésért normális világban nem társadalmi elismerés, hanem bírság és elzárás dukál.

(Kovács Mihály / 1819-1892/ Önarckép c. festménye)

2017. szeptember 26., kedd

A közös költség védelmében


Régóta mondom, hogy a modern képzőművészetet be kéne tiltani.
Megyek le reggel tejért, s látom, valami haladó szellemű önkifejezés-rajongó összefirkálta a liftet.
Nevezhetnénk sima vandalizmusnak is, de én tudom, hogy az illető valójában Hencze Tamás kortárs festő munkássága előtt borult le, s próbálta utánozni.
Ha az ilyen baromságokat a galériák és kritikusok nem tekintenék értéknek, s nem áraznák sok százezerre, eszébe sem jutna az illetőnek.
Dobáljuk a Henczéket, Gyarmathy Tihamérokat, Kokas Ignáczokat és Deim Pálokat a kukába!
Pentelei Molnár Jánost viszonylag nehéz a liftbe firkálni, s így mennyi közös költséget megspórolna a társasház!

 (Egy eredeti Hencze)

2016. május 18., szerda

Díjak és normalitás



Látunk egy embert, kezében baltát szorongat, s ordít: „Gyermekeket szeretnék enni reggelire!”. Hihető-e, hogy egészséges lelkületű? Rábíznánk-e a gyermekünket? Aligha. S ha arra hivatkozik, hogy mindez „performansz”, és ő csak „önkifejez”, érdekelne-e minket?
Nyilván nem. Elzavarnánk.

Látunk egy művészt, ki roncsolt arcokat fest. Minden keretet, hagyományt tagad, gesztusaiból árad a sötétség, a torz, a beteg. Árt-e az ilyen az egészséges léleknek, s legfőképp az új generációnak? Nyilvánvalóan.
Elzavarjuk-e az ilyet, bármennyire is hivatkozik arra, hogy mindez csak „önkifejezés”, „új utak” és a művészet szabadsága?
Dehogy! Díjakat adunk neki. Cikkekben méltatjuk. Ünnepeljük.

Valamiért azt sem vagyunk képesek megérteni, hogy először a művészetben, a kulturális életben kell visszaállítani a normalitást, hisz az ember mindig előbb olvas, néz filmet, hallgat zenét, s csak később szavaz. S majd azt az értékrendet képviseli felnőttként, ami gyermekként, fiatalként rögzült nála.
S hogy ez miért kiemelten érvényes ránk, magyarokra?
Mert - ifj. Tompó László irodalomtörténész szavait idézve - ’Aligha van nemzet, melynek történelme annyira egybefonódna irodalmával, mint a magyar.”

(Illusztráció: Szabó Dezső (1888-1971) festménye)

2016. február 15., hétfő

Nincs keret

Modern kiállításon jártam. Néha megengedek magamnak efféle kilengéseket. Ismerni kell az ellenséget. A román hadsereg katonai titkait sem árt tudni, vagy a migránsok új behatolási útvonalterveit. Éppígy szeretek képben lenni, merrefelé tart korunkban a festészetnek hazudott szellemi környezetszennyezés.
Miért nincs a modern festményeken keret? Ezen töprengtem, amíg a pacák, csíkok, értelmetlen foltok halmazát mustrálgattam, mint elmeorvos, a fura hagymázas tévképzetek tárlatát.

Ők – az alkotók, illetve az ezeket lelkesen propagáló szaktekintélyek - ezt persze ilyesmikkel indokolják, mint „bátorság”, „progresszió”,  „új utak”, holott ma pacákat  kenni egy vászonra, annyira új, annyira izgalmas, hogy hozzá képest a legutolsó vásári giccsfestő által odakent macska gombolyaggal, maga a minőség és tehetség világítótornya.

Miért nincs keret? Mert a kortárs mázolmányokon nincs. Csak úgy odaszögelik a fehér falra, melyet kár így elcsúfítani. A meszelést végző munkások annyi időt fordítottak rá, hogy ne legyen pecsétes a fal. Fehér falra ilyesmit akasztani azt jelenti, hogy semmibe vesszük a munkát végző magyar emberek erőfeszítéseit. Megvetem az ilyet!

No, de mi is voltaképp a keret? A keret elválasztja a falat a csodától. Itt az ablak, itt a tapéta, és ez itt a csoda. Mint amikor a diák aláhúzza a tankönyv szöveghalmazában, zöld szövegkiemelővel, hogy itt a bölcsesség, a tudás, a lényeg. Itt a minőség. Itt a fal, és itt a csoda. A fehér falat te is tudod talán, de egy Edvi Illés Aladárhoz tehetség kell. Blondelbe de rögtön!

De a modern festészetben nincs minőség. Nincs csoda. Az ott szemben a tesco szemétlerakata, itt mellettünk egy légy szétkenődve a falon, és ez itt Deim Pál műve. Nincs semmi különbség. Épp ezért keret sincs.
Minek is? Hogy festene, ha a diák tankönyvében a zöld aláhúzós csík értékesebb lenne, mint maga a mondat, amit aláhúzott.
A csík többet érne, mint, maga a  mondat. A semmit húzzuk alá?
Ugyan!
Ezért nincs a modern festményekhez keret.


 Edvi Illés Aladár (1870-1958): vízpart


Deim  Pál: Ritmus

2015. március 19., csütörtök

Infláció

Kozeluh Sándor (1840- ?) festménye

Infláció. Infláció van. És ez nem csak azt jelenti, hogy a fizetőeszköz romlik. Ma az értékek, elvek, eszmék, és jelszavak végkiárusítása folyik.
A szavak, kifejezések is veszítenek értékükből
 Ott van, pl. az a kifejezés, hogy „úr”. Szent István alatt, ez az uralkodó titulusa. Csak úgy szimplán. Minden cizella nélkül. Maga a főnév is innen eredeztethető. Úr, Uruszág, Ország. Ma ellenben már a pincér is úr. Sőt, olykor főúr!

Nagyságos úr. Ez az Erdélyi fejedelem címe volt. Nagyságos fejedelem, mondották Rákóczynak. A huszadik században az útburkoló cigány mondta a borbélysegédnek, ha pénzt ment kunyerálni.
A Kegyelmes úr a XIX. században még hercegek, miniszterek megszólítása volt, a Méltóságos úr rangját a múlt század elején pedig már megkapta a gimnáziumi igazgató is. (Horthy minden bizonnyal ennek ellensúlyozása végett ötlötte ki a Főméltóságú úr titulusát, mely sem előtte, sem utána nem létezett a magyar társadalomban).
 

A Tekintetes úr a harmincas években már kijárt mindenkinek, akinek volt érettségije. Vidéken olykor a városi ember, a polgár megszólításává vált.
Itt is tetten érhető a világegyetem örök törvényszerűsége. Minél gyakoribb valami, minél elterjedtebb és minél szélesebb körű a hatósugara, annál értéktelenebb. Mint ma a szavazati jog, a diploma és a művészi önkifejezés.
 

A korcsosulás legdurvább, legkirívóbb példája a Király főnév devalválódása. Valaha az uralkodó megnevezése volt. A világtörténelem legkártékonyabb szakaszában, a hatvanas évek ellenkultúrájának fertőjében, a „nagy generáció” tombolása alatt, zűrös magánéletű, drogos „önmegvalósítóknak” osztogatták. Természetesen pápai áldás nélkül! (lásd: Radics Béla a király!, vagy manapság Jimmy a király) S a hajdan birodalmak sorsát eldöntő, koronás főket megillető szent és szakrális titulus eljutott az infláció végpontig - mint ’46-ban az egymilliárd bilpengő -, s taknyos ifjoncok minőségellenőrző mértékegységévé vált. Ahogy a reklámban is halljuk. „Király a buli, mi?” 
Kíváncsi vagyok, eljutunk-e a császárig...

2014. november 23., vasárnap

Megjelent a "második eresztés"!


Örömhírt kell közölnöm az derék magyar emberekkel!
Az egyik klasszikus Pozsonyi-kötet, a "Göre Gábor mint filozófus" az ősz folyamán az utolsó példányig elfogyott.
Ámde az böltsességnek akkor sem szakad vége!
Már nyomdában a második "eresztés", mely nemcsak, hogy javított, és bővített kiadás - értelemszerűen így az oldalszám is némiképp megnőtt -, de még mutatósabb formátumú is lesz.
Szemrevaló, derekas!
A fa alá - no meg egyébként is - magyar okosságot mindenkinek!

"Létezik-e oly magyar ember, ki nem ismeri Göre Gábort?
Ha igen, az nagy szégyen, mivel e jeles úr cselekedetei a maga korában (XIX. sz. vége, XX. sz. eleje) igen népszerűek voltak, s roppant szórakoztató olvasmányok ma is.
Ám aki ösmeri is eme derék magyar viselt dolgait, az is minden bizonnyal félreérti őt. Ponyvának, „marhaságnak”, vagy - mint a hivatalos irodalomkritika -, a buta, leragadt paraszt kifigurázásának véli eme groteszk történeteket.
Tévedés!
Pozsonyi Ádám legújabb kötetében most ím bebizonyítja, hogy Göre Gábor (lepéndi bíró, s a falu legokosabb embere) nem más, mint a legnagyobb magyar filozófus, s az ő figuráját, történeteit, ill. bölcsességét felhasználva mondja el lesújtó véleményét korunkról: a haladásról, a tudomány hiábavalóságáról, az emancipációról, az oktatásról, a modern művészetről, s a mai emberről általában."

Akinek birtokában van-e jeles mű, az ajándékozza meg ismerősét vele, bosszantsa balliberális ellenségeit, akinek meg nem, az szerezze be, és hátradőlve kacagja ki modern korunkat.
Az új kiadás törzsszövege is bővült, valamit tartalmaz egy plusz kis írást is.
Ráadásul derekasabb, mutatósabb lett.
Megrendelhető a szerzőtől. Postaköltséggel, csomagolással, jókívánsággal együtt 1800 Ft-ért. (Ami egyáltalán nem derága!)

Megrendelés: pozsonyiadamandras@gmail.com

2012. augusztus 24., péntek

Lejjebb


Az emberrel van úgy, hogy nadrágot kell vennie. Na, hát szellemi lény nem hetente rohangál plázába a leértékeléseket figyelni, meg a divat fogalma és mibenléte egy bizonyos olvasottsági szint felett eleve épp oly érthetetlen és távoli, mint feminista harcosnak a főzés tudománya, de meg kell alkudni. Ha elkopik, újat kell szerezni.

Elindul az ember nadrágot venni, és úgy van vele, mint mindennel, ami modern és haladó korunkban megszokott. Semmi sem az, aminek hívják. A szólásszabadság gondolatrendőrséget jelent, az emberi jogok védelme katonai bombázást (érdekes lenne egyszer is átgondolni azt a tényt, hogy például az USA mi jogon terjeszti az emberi jogokat és a humanizmust szerte a világban, s mi jogon vegzál más országokat gyanús atomlétesítmények ürügyén, amikor ő az egyetlen állam, amely az atomot már fel is használta), a ruhanemű meg általában nem arra van kitalálva, hogy hordják. És ha az ember azt akarja, hogy egy fogalom, egy termék neve mögött az a tartalom álljon, ami eredetileg a szó jelentése, háromszoros árat kell érte fizetni. (Lásd: kenyér, tej, húsáru stb.)

De én a nadrágról akartam beszélni, amely korunkban elképesztő haladáson (korcsosuláson) ment keresztül.

„A múltat végképp eltörölni!” Ez volt a haladó baloldal jelszava, de szerencsére nem sikerült még mindent és mindenhol eltüntetni, ami a normalitásból megmaradt, így ott vannak például a fényképek. Igen, a régi, poros, dobozban lévő fényképek dédapáinkról, nagyszüleinkről vagy akár neves történelmi személyiségekről is. Nekem is kezemben egy megsárgult fénykép. Ott áll, igen, ott áll rajta az a bajuszos úr a Fő téren, sréhen a templomtoronnyal (valamely ősöm lehet), s miközben láthatóan egy kis ficsúrt utasít rendre – minden bizonnyal a szociáldemokrata párt propagandáját próbálja terjeszteni a szemtelen –, kezét az egyik zsebébe dugja. És látszik, hogy a nadrágnak hol a derékvonala. Igen, ott, körülbelül a hónalj alatt egy arasszal.

Ez nem divat kérdése, kérem! Nem a színek vagy a bő és a szűk örök ellentéte. Ez egy hozzáállásbeli dolog. Az univerzumhoz, a rendhez való viszony tükröződik ebben.

Hónalj alatt egy arasszal! Ott volt a nadrágszíj helye. De jött a 60-as évek. S a 60-as évek többet romboltak a normalitáson, mint előtte sok-sok évszázad. A nagynak hazudott francia tömegmészárlás volt körülbelül akkora demoralizáló hatással a világra, mint a beatmozgalom. Akkor, a 60-as években tolódott le a nadrág szintje a derékvonalra. A katonás, férfias jelleg ezzel erőteljesen csökkent, de hát a virágágyáson fetrengő drogos hazaárulóknak (hippik) ez tökéletesen megfelelt. És megjelent egy új dolog is, a farmer. Az, amit eredetileg tehénpásztorok viseltek, s most hirtelen uraknak árulták jó pénzért. Az úri divat pedig elkezdte másolni az alatta álló kasztokat. Nem a kispolgár, az alsóbb szint utánozta a nagyságos grófnő szavajárását és kalapdivatját – ahogy évszázadokon át szokás volt –, nem, a mérnök úr kölyke kezdte másolni a tehenészlegényt. A felső kezdte utánozni az alsót. És ez a folyamat mára a végkifejletéhez közeledik.

Íme, beköszöntött az új évezred, és a nadrágot még lejjebb tolták. Le, a csípő alá. S nem csak a nőknél, már uraknál is. Fél napot járkáltam, amíg találtam olyan nadrágot, amelyből a fél hátsóm nem kandikál ki, ha véletlenül leejtem Kuthy Lajos Hazai rejtelmek című kötetét. És akkor még nem is beszéltem az állagról. A szemrevételezett termékek kilencven százaléka nemcsak hogy szakadt, hanem a zseb tájékán gépi eljárással direkte begyűretett, és le van öntve valami festékkel. Hogy közönségesnek, igénytelennek, hibásnak, hogy haladó szelleműnek tűnjön.

Néztem az eladásra kínált nadrágot, és az járt a fejemben, hogy ilyet – nem Horthy kormányzó urunk alatt, hanem 1987-ben – az építkezésen hordtak a melósok, amikor az állványokon másztak. Mert tisztességes munkásember a műszak után a trolibuszon nem hordott ilyet, s most tizenkétezer forintért nyomták az arcomba.

Mindig van lejjebb! – szokták mondani. Hónalj, derék, s most a csípő.

Lejjebb. No de könyörgöm, tényleg, hova?

2012. március 24., szombat

Tulipános láda

(Pap Emil (1884-?) festménye)

A fickó lehetett olyan huszonöt. Valami szőrös akármi volt a lábszára köré tekerve, ami befedte a cipőfelsőrészt is. Először nem is tudatosult bennem, de aztán csak-csak odavonzotta a tekintetemet. Ám úgy látszik nem csak én töprengtem el rajta, másnak is szemet szúrt. És hát a nők mindig kíváncsibbak.
– Mi az ott magának a lábán? – tért rögtön a tárgyra az egyik asszonyság. – A hó ellen van – magyarázta a kérdezett, aki igen készségesen felelgetett, szemmel láthatóan örült, hogy melegben van. Kiderült, a fiatalember valami biciklis futár vagy kiszállító cég alkalmazottja.
– Ebben a hóban is? – szörnyülködött a hölgy. – És egész nap? 

– Igen – bólintott az ifjú, s megvonta a vállát: - ez van.

Míg a sorszám szerinti ablakhoz léptem eltöprengtem. Száz évvel ezelőtt a nőknek nem kellett munkahelyen dolgozniuk (sőt a férj szégyene volt, ha mégis rákényszerült a feleség). De nem csak a nők dolgoztak kevesebbet. A férfiak is heti 5-8 órával kevesebbet dolgoztak, mint ma. Minél régebbre megyünk, annál több valódi szabadságot találunk. A legnagyobb szabadság tudniillik a fölös idő.
Néztem az ifjút, s a kabátjára varrt előregyártott anarchia felvarróról eszembe jutott a népművészet. Az „éhező, elnyomott, kizsákmányolt” jobbágy tudniillik szabad idejében nem élelmiszert termelt az éhező (elnyomott) családjának, hanem nekiáll sípot faragni. Szűrt hímezni. Tulipános ládát készíteni. El tudja képzelni valaki, hogy mennyi idő és energia előállítani egy tulipános ládát? Egy mai szabad (s természetesen politikailag korrekt, antirasszista stb.) átlagember egy élet alatt nem lenne kész egy tulipános ládával.


Előttem a kép, amint a T-Home ügyintézője a plázában bevégzi 8-kor a munkát, majd miután hazaér, nekiáll pirosra pingálni a motívumot a láda oldalán. Hogyne. Odavet pár felszínes szót az élettársának, bedob valami műételt a tévé agysorvasztó vacka mellett, s bedől az ágyba. A gyereke panaszkodását már nincs is ideje meghallgatni. Ezeken töprengetem, hosszan, ráérősen, majd kiléptem az utcára. Kissé szégyenkeztem.

2011. augusztus 23., kedd

Ügyfélkapu

 (Háry Gyula (1864-1946) festménye)

Mikszáth hőse, gróf Pongrátz mindig közel állt a szívemhez, de korábban úgy véltem, ez a fajta hozzáállás túlzás. (Ez az úr az, aki elbújik várában a modern világ elől, s a normalitás maradékival veszi körül magát, lásd: pallosjog, pedig még hol voltak a koedukált osztálytermek és papírlemezből készült bútorok.) De mióta az okmányirodában jártam, s igénybe vettem az Ügyfélkapu szolgáltatást, fejet hajtok Pongrátz uram emléke előtt.
Nem lehet kérem elviselni a modern világ infantilizmusát. Ez alatt nem a játékosságot, de a szellemi leépülést, a dolgok jelentőségének, rangjának felszámolását értem. Ahogy egy normális világban a tanárt nem hívjuk „tesónak”, s nem veregetjük a vállát, míg a hétvégi buliról beszélünk – a mai emberrel elhitetik, hogy az élet buli, pedig zömmel betegség és sok-sok munka, ami meg nem, azt hívják ünnepnek –, úgy egy hivatalnokot is kellő tisztelettel vegyes alázattal utálunk. Mert olyan, amilyennek lennie kell. Idegesítő, száraz és unalmas. Fontoskodik, és lassan, körülményesen végzi a munkáját – tehát nem a haverunk, a „cimbink”, hanem állami hivatalnok.

Az Ügyfélkapu prospektusa – amit kézben tartok – egy hivatal magáról kiállított képe. Egy hivatalé, mely úgy kezdi, hogy szmájlit nyom az arcomba, hogy véletlenül se tudjam utálni – tehát komolyan venni. Bratyizni akar velem. Azt akarja, hogy „lájkoljam”. S persze meg akar felelni. Nem az államnak, felfelé, hanem lefelé. Ami egy hivatal, egy funkció totális félreértése, melyre csakis az egyenlősdivel meghülyített korunk képes.

A prospektusban vannak még „édi” kis rajzok roma származású ügyintéző asszonysággal, és vannak szenvedő arcú, sorban állás helyett otthon játszadozó állampolgárok, plusz egy Superman köpenyben, aki nem tudom, hogy kerül a képbe. Tán a hivatal segítőkészségét szimbolizálja, holott jobban festene egy csendőr tiszthelyettes, bajusszal.

Igaza volt jó Pongrátznak, bújni kéne elfele, csak a váraknak vagyunk híján. Ami volt, felit Lipót leromboltatta, a maradék meg tót és oláh kézen. Ej, így legyen okos az magyar.

2011. július 8., péntek

Hetero

 (Nyilasy Sándor  (1873-1934) festménye)
A melegfelvonulás mellett én még betiltanám többek közt a heteroszexuális kitétel alkalmazását is. (A meleg jelző alkalmazását nem kell, azt a gyakorlatban, a valós életben úgysem alkalmazza senki, hiába is erőltetik). Mert sértő rám nézve. Hazug. Erőltetett. A rend és a valóság megerőszakolása. Mert egy normális világban ilyen szó nincs. Az ilyesmire nem találnak kis szavakat. S nem is alakul ki magától. Heteroszexuális! Én igazából nem is értem. Mert ugye az életben – tehát nem az íróasztal mellett, a filozófiai okoskodások tárházának meg a behúzott függönyök elzártságának fogságában – csak arról beszélünk, csak azt vesszük észre, ahol hiány van. Amikor valami gond adódik. Mint a természetben is és az életben is. A szervezet teszi a dolgát, a maga halk, csendes módján, s normális esetben nem is lehet észrevenni.

- Fáj a fogam! – e szókkal toppan be az ember barátjához, s panaszkodik. – Nem fáj a fogam! – ezzel senki nem zaklatja ismerőseit. Senkit nem is érdekel. – Képzeld Jenő, nem fogod elhinni, de a gerincem mellett, ott oldalt, közvetlenül a szivarzsebem fölött semmi az égvilágon nem szúr! Ha ezzel csöngetjük meg volt osztálytársunkat éjjel fél tizenkettőkor, úgy igen keresetlen szavakat kapunk cserébe.
- Ott egy lábatlan ember! – mondja az ártatlan gyermek, a gyerekekre jellemző érzéketlen tapintatlansággal. De azt nem mondja soha: Nézd már, ott egy lábas ember! Mutogatni a hiányt, az abnormálist szokás. Sőt, egyáltalán megnevezni is.

Heteroszexuális? Az mi? Nem értem. A melegfelvonulás abnormális. Maga a testi-lelki állapot. Ezért van rá kifejezés. Homokos, buzeráns, újabban „meleg”.
Ellenben mi az, hogy hetero? De súlyosan beteg (modern) a ferdeséggel, a hiánnyal való hencegés is. A felvonulósdi. Régen az ember a bicepszét mutogatta a vurstliban, nem a keléses hónalját.

2010. július 17., szombat

Rózsaablak


 (Wilhelm Langer (1859-1900) akvarellje)

Van egy tizenhét éves lányismerősöm, aki – bármily hihetetlen – normális. Ezt nem én állítom, ő maga mondja. És ebben benne rejtezik a burkolt kijelentés, hogy a többi hasonlókorú nem az. (Az illető mellesleg a Középkori spanyol nevezetű blogot szerkeszti, érdemes belenézni.)

Mivel az állítás nem tőlem származik, nem szükséges az illő mentegetőzés-köröket lefutnom, inkább idézem egy észrevételét: „Amin mi tizenhárom évesen még felháborodtunk, azon a maiak már röhögnek”. S erre mit szóljak én – jegyzem meg -, a negyvenegy évemmel. Aki szemmel követte azt a folyamatos lefelé csúszást, amit az elmúlt húsz év szabadelvűsége, oktatási reformjai, kereskedelmi tévéi, melegfelvonulásai, női magazinjai romboltak az egymást váltó generációk tartásán, úgyhogy most már elértük azt a szintet, hogy egy tizenéves lányt a száz év előtti erkölcsi normák szerint - a falu lelkes helyeslése közben - a saját apja verte volna agyon vasvillával züllött élete miatt.
A generációk lefelé csúszása, meg a folyamatos és egyre gyorsuló korcsosulás mellesleg onnan jutott eszembe, hogy a hétvégén tridenti rítusú szentmisén voltunk – itt találkoztam a tizenhét éves „normális” lánnyal is -, és a templom falán szemembe ötlött egy felirat. (A szertartás, melyben rám a legnagyobb hatást az a hihetetlen középkori miliő gyakorolta, a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia területén zajlott, és a lefelé csúszás folyamatához még hozzátenném, hogy legjobb tudomásom szerint az egyház keretein belül is harcokat kell folytatni, hogy egyáltalán bemutathassák ezt a tradicionalista, és a régi, normális, haladásmentes világot idéző liturgiát.)

Gyurcsány takarodj! Ez volt odafirkálva a falra. Ahogy kiléptünk, szemembe ötlött. A templom oldalán egy régi falrész, rózsaablakkal, lehet hatszáz éves, és erre jön a proli, és firkál. Rá, a középkorra. A múltra. A történelemre. A pillanat apró mocskait. Majd hazamegy, és magát jobboldalinak hiszi. Gyurcsány takarodj! Hol van már az a hülye? De a rózsaablak áll, és kitart. Legalábbis reménykedhetünk.

2010. július 12., hétfő

A magyar filozófus (Interjú)



“Hát faranczia ország mán nem ojjan högyes mint a nímöt, hanem ojjan mint Magyar ország, az ember is ojjanforma benne aki úr, de magyarul nem tudnak egy kukkot se. Így is löhet élni.” Ilyen és ehhez hasonló világlátások találhatók Pozsonyi Ádám most megjelent könyvében, mely a talányos Göre Gábor mint filozófus címet viseli. A szerzővel beszélgettünk:

- Eddig úgy tudtuk, ön író és publicista. Filozófus is?

- Nem vagyok filozófus. Mármint a szónak abban az értelmében, ahogy azt általában értik. A filozófus mellesleg különös csodabogár. Az életről, annak értelméről beszél, azt kutatja, s közben a valós életről megfeledkezik. Gyakorlatilag nem is ismeri. Nem, erre a szerepre nem vágyom. Én költő vagyok – megjegyzem, anno a prózaírót nevezték így -, magyar költő, s így, ebben az értelemben vagyok filozófus.

- Sokan tarják úgy, hogy nincs is jelentős filozófusunk.

- Ez félreértés! A neves honi filozófusok feltűnő hiánya - mert ugye az efféle alakokat, mint Lukács György, Heller Ágnes, Ancsel Éva, Fehér Ferenc stb. mégse tekintsük filozófusnak - csak arról árulkodik, hogy a magyarság továbbra is a keleti gondolkodás képviselője. A keleti ember ugyanis – ellentétben a nyugatival – nem választja ketté a költőt és a filozófust. S tudjuk jól, a magyarság költészetben mily hatalmas! A magyar géniusz a filozófiát költészetben, tetteiben, illetve puszta létében éli meg.

- Mint Göre Gábor?

- Göre Gábor a legnagyobb magyar filozófus. Tettei, mondatai, egész lénye maga a bölcsesség, a filozófia. S mindezt úgy, hogy erről halvány sejtelme sincs. Minden bizonnyal a kifejezés - mármint filozófus – puszta értelmét sem ismeri.

- Göre Gábor filozófiája elég konzervatív. Mondhatni maradi. Aki kötözködni akarna, akár azt is mondhatná, kimerül abban, hogy semmin ne változtassunk. Minden maradjon a régiben.

- Pontosan! Ettől a legnagyobb Ő. A legbölcsebb. Az éretlen kamasz van azon a szinten, hogy zsigerből elutasít mindent. Semmi nem jó neki úgy, ahogy van. Amit a szülei, tanárai, vagy az idősebbek mondanak. Ilyen beteges, éretlen a fejlett, haladó szellemű európai civilizáció is. A haladó ember jellemzője tudniillik, hogy meglát valamit – legyen szó egy irodalmi formáról, gazdasági berendezkedésről, vagy akár egy közönséges használati tárgyról, mint pl. egy nadrágtartó - , s valami perverz belső sugallat hatására nem képest azt úgy hagyni ahogy van, ahogy azt az Úristen megteremtette, hanem neki mindenképp bele kell piszkálnia a szerkezetébe. Meg kell azt változtatnia. “Haladnia” kell. Ideje lenne belátni: az egész európai civilizáció félresiklásának oka az a fajta lineáris gondolkodás, mely a történelmet holmi számegyenesként képzeli el, mely a korábbi kezdetlegesebb állapotból “halad” egy fejlettebb létállapotba. Ezen haladás időtartama alatt megváltoztat ezt-azt, megreformál itt-ott, belepiszkál ebbe-abba, (hierarchia, termelés, táplálkozás, vallás életforma, közlekedés, kommunikáció, nemek szerepe) s ezek segítségével ér el egy fejlettebb, mai gondolatkliséink szerint: PC, tehát nivellált, demokratikus, emancipált, antirasszista, globalista, nihilista stb. szintre. Holott az igazság az, hogy az emberiség ezen haladások hatására nem felfelé, egy éteri létállapotba, hanem lefelé, egy mind sötétebb, betegebb, torzultabb szintre jut. Mind több haladást tud felmutatni egy civilizáció, minél messzebb kerül az eredeti, Isten által teremtett rendtől, annál több rombolást végez maga körül, s annál közelebb kerül a pusztuláshoz. Szerencsére itt van Göre, a legnagyobb magyar filozófus, aki utat tud mutatni a jelen gondolkodni merészelő generációja számára is.

- A gond az, hogy sokan Göre Gábor kiléte felől is homályban tapogatóznak. Azt se tudják, eszik-e vagy isszák. Ki is Ő?

- Ez a modern oktatás számlájára írandó (mely témakörre a könyvben is kitérek). Leghelyesebb tán, ha szó szerint idézem a mű fülszövegét. Ott frappánsan megfogalmaztam: “Létezik-e oly magyar ember, ki nem ismeri Göre Gábort? Ha igen, az nagy szégyen, mivel e jeles úr cselekedetei a maga korában (XIX. sz. vége, XX. sz. eleje) igen népszerűek voltak - noha szerzőjük, Gárdonyi Géza, idős korában már kissé restellte őket –, s roppant szórakoztató olvasmányok ma is. Ám aki ösmeri is eme derék magyar viselt dolgait, az is minden bizonnyal félreérti őt. Ponyvának, “marhaságnak”, vagy - mint a hivatalos irodalomkritika -, a buta, leragadt paraszt kifigurázásának véli eme groteszk történeteket. Tévedés! Pozsonyi Ádám legújabb kötetében most ím bebizonyítja, hogy Göre Gábor (lepéndi bíró, s a falu legokosabb embere) nem más, mint a legnagyobb magyar filozófus, s az ő figuráját, történeteit, ill. bölcsességét felhasználva mondja el lesújtó véleményét korunkról: a haladásról, a tudomány hiábavalóságáról, az emancipációról, az oktatásról, a modern művészetről, s a mai emberről általában.”

(Demokrata, 2008. november 26.)