Tipikus magyar

 

 „Tipikus magyar”. Ezt dünnyögi az össszes libsi, amikor lát egy alapvetően emberi hibát, vagy gyarlóságot. Odafurakszik valaki a sor elejére. „Tipikus magyar”. Nem húzza le vendégségben a WC-t. „Ezt tipikus magyar mentalitás.” Nem hozza vissza a kölcsönkért könyvet. Bepróbálkozik a barátnődnél. Meglóg fizetés nélkül a panzióból. Szürcsölve isssza a levest. Árleszállításkor tolakszik az elektinikus vackok boltjában.

„Tipikus magyar!” Mintha a Black Friday nevű baromságot nem nyugatról hozták volna be, és mintha a csámcsogásnak bármi köze lenne a Kárpát Medencéhez, a magyar lelkiséghez, vagy bármihez. Mintha egy cseh nem hetvenkedne, és az olasz nem rázná öklét vezetés közben, ha valaki eléje vág.

„Tipikus magyar!” mondja az agymosott, miközben a tényt is tagadja, hogy van nemzeti karakter és identitás. A huszáruniformisban rohamozás nem magyar, a csakazértis asztalra csapás nem magyar, az anekdotára épülő novellaszerkezet nem magyar, de a csámcsogás a menzán igen. Az „Tipikus magyar!”

És persze ők jobban tudják mindig, hogy mi a magyar. Például Tóta W. Árpád:

„Árpád fejedelem sem állította hadbíróság elé az Európát végigfosztogató vitézeit, hanem kitüntette őket. A rablást, gyújtogatást és erőszakot – "kalandozást" – pedig nem jogi határozatok állították le, hanem az augsburgi csata. Ott az történt, hogy a büdös magyar migránsok ugyan váltig állították, hogy ők bűncselekmény hiányában, sőt mellőzésével dúlják éppen a falvakat és kolostorokat. Ám az európai lovagok telibe szarták az ő játékszabályaikat és illiberális világképüket, és seggtől szájig beléjük állították a pallost.”

Na, elmondom mi a tipikus magyar. Amikor a nagy háborúban a hátunkba orvul betörő oláh sereget rommá vertük, 1918-ban, a Bukaresti békében Romániától mindössze egy vékony határmenti sávot csatoltunk a magyar impériumhoz. Hogy a hágókon a horda ne tudjon a hátunkba törni.

Na, ez a balek tisztességesség, és szerénység. Ez a tipikusan magyar!

Meg az a példamutató türelem, hogy az ilyeneket nem rugdaljuk ki az országból, s tűrjük, hogy irkálhassanak.

(Illusztráció: Réti István /1872-1945/ festménye)

(A Magyar Demokrata 2018 / 46. számában megjelent írás szerkesztett változata)

Hasraesés

 
Az idegenség előtti hasraesésen gondolkodom...
Látom egy oldalon - valami reakcziós, katolikus felület -, hogy "jaj, a francia lovagi szellem". "A katedrálisok". A büszke és dicső francia kastélyok" "A mittudoménmilyen idegen király..." stb.
Vajon mi a különbség a között, hogy valaki a katedrálisok, a királyok és páncélok miatt esik hasra egy idegen kultúra előtt, vagy amiatt, hogy "Ó, a Szajna part"... "Ó, a francia szimbolisták". "Az igazi művészet és haladó szellem". "Párizs az én Bakonyom..."

(töprengek...)

Egyszerű Kovács Lászlók

(Holba Tivadar (1906-1995) festménye)

„Letépték a plakátokat, leverték a zászlót. Csak az emberek maradtak, egyszerű Kovács Lászlók. Élünk és meghalunk, azt hiszem ez minden. Minden igényt kielégít ez a betondzsungel.” A múlt évszázad végén, 1984-ben, a 88-as csoport nevezetű szegedi underground együttes ezzel a dalszövegrészletével írta be magát a kedvenceim (és a rendszer kegyeltjei) közé. A hétvégi pakolásnál akadt kezembe a szalag, s míg a felszínen tompa, recsegő és borzalmas minőségű, ám valójában éppen hogy minőségi tartalommal bíró felvételt hallgattam, eltöprengtem kissé az érték és a minőség fogalmának viszonylagos voltán, már csak a januártól életbe lépő média-törvény kapcsán is.

Hej, ez a Kovács László, ez valahogy mindig itt van velünk. A nyakunkon maradt. Ő egy örök szimbólum. A dalban persze egy másik Kovács Lászlóról van szó, pontosabban egy szimbolikus, nem konkrétan megfogalmazott Kovács Lászlóról, de ez a miénk, ez a mostani – amúgy mit csinál mostanság a Kovács? Követi valaki? -, ez is éppúgy jelképe egy kornak, mint a dalban szereplő.

Megjegyzem, a klasszikus magyar rock páratlan egy dolog. Ennek szerintem nem is vagyunk tudatában. Része a magyar géniusznak. A kelet-európai fejlődésmód (még a Kovácsék ötlötték ki ezt a sajátos fogalmat) kitermelte azt az egyszeri és megismételhetetlen csodát, hogy egy szimpla hard rock zenekar (lásd: P. Mobil) szociológiai fejtegetésekbe és összeráncolt szemöldökű filozofálásba kezdett. Erre nyugaton nincs példa. Minden tiszteletem a Deep Purple és AC/DC együtteseknek, de a dalszövegeik színvonala nem magasodik a biológiai szükségletek kielégítésének horizontja fölé.

Személy szerint én károsnak tartom a beatzenét – a 68-as szellemi agymosás kezdte szétbomlasztani a családokat, és verte egy generáció fejébe, hogy ne a szüleid tiszteld, hanem munkakerülő, mosdatlan homoszexuális forradalmárokat -, mert minden értéke abból a körülményből táplálkozott, hogy tiltották. Így volt izgalmas. Így sarkallt mindenkit formabontó megoldásokra. Keretek, falak, korlátok vették körül. Tabu volt. Mára a korlátok eltűntek, hát úgy is néz ki a rockzene. A lázadás árucikké vált, és már az akciós kiárusítások pultján sem kelt izgalmat.

Ám a tiltás méltóságot ad. Így fordulhatott elő, hogy tizen-huszonéves suhancok egy rendszer lényegét tudták megfogalmazni pár odavetett sorban. A hatalom komolyan vette őket, hát ők is komollyá váltak. Önmaguk szemében is. A falakon – bármilyen falon, akár rossz, akár jó szándékú korlátozásról van szó – mindig csak a kevesek, a kiválasztottak juthatnak át. Akikben vagy megvan a szufla, a fejet falba verő elszántság, vagy a forma és a technika bravúros ismerete. De bárkit átengedni, akárhogy, akármivel? Az maga a szellem halála. Még azt is tönkreteszi, aki a korlát vesztét akarja, s a falon túlra áhítozik. Egyszóval én úgy gondolom, hogy a korlátozás, a cenzúra – kimondom a szót – bizonyos formája mind a hatalmon lévőknek, mind az ellene hőbörgőknek elemi érdeke.

I. Ferenc József uralkodása alatt minden sajtóorgánumnak a megalakuláskor egy bizonyos összeget letétbe kellett helyeznie a Magyar Királyi Kincstárba, hogyha valaki beperelte őket rágalmazásért, vagy a cenzúra úgy döntött, akkor abból vontak el, és nem volt probléma a behajtással. S ha a pénzből elvontak, a szóban forgó sajtóorgánumnak azonnal pótolnia kellett a hiányt, különben megszüntették. Így érték el, hogy ne lehessen csak úgy akármit írogatni.

Ez az egyetlen hiányossága az új sajtótörvénynek. Ez az egy. Ezt még pótolni kéne. Hogy a Kovács László - ha a parlament széksoraiban ül, ha az üvegvisszaváltó kis ablaka mögött -, ne nyithassa ki a száját olyan könnyedén.