Friss történések a Fabódéban

Kultúrtörténeti eseményeknek lehettek szemtanúi azon kevesek, kik a rákospalotai Fabódé (röviden csak: A Fa) rendszeres látogatói. A neves intézmény ugyanis bezár.
A hely törzsvendégei miközben egy-egy könnycseppet törölgetnek le zsebkendőjükkel szemük sarkából, s felidézik az ott eltöltött kedélyes órák és felesek emlékét, általában nem is tudják, hogy mindez miért van hatással a magyar szellemi életre. Talán egy-két látogatója ha akad az intézménynek, aki tisztában van vele, hogy a XXI. század elejei magyar irodalom csúcsteljesítménye, a „Keskeny Károly élete és kora” c. regény egyes fejezetei a „patinás” falak – a pontosság iránt igényesek szerint deszkák – közt játszódik, s a szerző (Pozsonyi Ádám) a hely egyes alakjairól mintázta regénye pár szereplőjét.
A Fabódé – mint köztudott - a történetben találkahelye a reákcziós ifjúságának, kik a Demokrácia Üldözötteinek Szövetsége (DÜSZ) keretein belül fejtik ki áldásos tevékenységüket, s a sarokban ott ül mindig Mihály úr – a DÜSZ elnöke, örökös és leválthatatlan -, ki ritkán szólal meg, ám ha mégis, úgy rendre fanyar bölcsesség hagyja el ajkait.
Nos, a valóságban Mihály úr is létezik - bár a valódi Fa látogatói csak Misi néven emlegetik -, s a szerző – egy reákcziós barátjától értesülvén az eseményről – utoljára még ellátogatott a nevezetes helyre. Megszemlélte a Singer varrógépeket - melyekre a regény lapjain Boros úr, Szomszéd úr, Szász Kornél, valamint olykor maga Keskeny Károly szokott könyökölni -, megivott egy sört, elmerengett az idő múlásán, s készített pár fotográfiát is. A többi, s az esetleges emléktábla felavatása a Fa romjai fölött, már az utókor dolga…

Az író és Mihály úr...

Az író és a nevezetes Singer....

 

Kedélyes hangulat a Fában... (Csak még Szász Kornél hiányzik, de ha végez a pápai tévedhetetlenség dogmatikájának hexameterben történő megfogalmazásával, bízvást csatlakozik...)

A Fabódé belseje a Keskeny-regényben....

A Fabódé kívülről (Bontás után a majdani Városszépítő Bizottságnak minden bizonnyal nehézséget okoz majd az emléktábla elhelyezése.)

Délutáni gondolatok

(Török Gyula (1879 - ?) akvarellje)

 

Érdekes élményben volt részem a minap. Bevittem az antikvárba Günter Grasst, és körberöhögtek. A Kálvin tér és az Astoria közt sorban van vagy öt – de az is lehet, hogy hat – darab antikvárium. Öszvissz egy helyen méltatták annyira a művet (A hal, Európa, 1988), hogy megnézzék, s azt mondják: nem kell. Ott áll két éve.

Az egyik helyen simán kijelentették, modern irodalmat nem tárolunk. Csak így, kerek-perec. Kedves, bajuszos úr volt az illető, szivarozott. Jó érzéssel hagytam el apró kis boltját. Ide még visszatérek.

Tréfából rákérdeztem: Herczeg Ferenc? Persze – bólintott –, de ha lehet, szépet. A gyűjtők adnak az ilyesmire. Tehát a Kegyelmes úr köteteit gyűjtik – morfondíroztam. – Még ma is. Pedig nem vizsgatétel, s szerintem a tankönyv sem említi.

A könyvtári Hellert (igen, a „Huszonkettes csapdája” című, kultikus ifjúsági mű szerzőjéről van szó) már dobtam is a szemétbe. Pénzt úgysem adnak érte, legalább eggyel kevesebb van belőle az univerzumban.

Ki kéne már mondani, a posztmodern vackot (vagyis amit kevés kivétellel ’45-után papírra förmedtek) senki nem szereti, senki nem olvassa, senki nem vásárolja. Adogathatnak egymásnak díjakat, de hogy Bástya elvtárs szavait idézzem, mindez „szart sem ér”. S ha ezt kijelentettük, indíthatnánk akár mozgalmat: „Ma is kidobtam egy posztmodernt”. Ez lenne a közhasznú kezdeményezés neve. Az emberek találkoznának az utcán, s mondanák: „Képzeld, kidobtam Brautigant”. „Az semmi, én azt a múlt héten. Sőt, még a Finnegan Waket is jól összefirkáltam”. Vagy: „Nálunk az egész utcában nem lelsz egyetlen Bellowot, Kertészt vagy Malamudot sem. A nejem gondoskodott róla.”

 

Spiró és a magukfajták keseregnek, hogy az emberek nem olvasnak. Nem, őket nem olvassák. De hát miért is olvasnák? Az Ulisses olvashatatlan, Esterházy, Nádas, meg az összes futtatott pocsék, a Termelési regény egy sora sem élvezhető, és valljuk be, mi se értjük ifjúkorunkban mit magyaráztunk bele Boris Vianba meg a Zabhegyezőbe. Hajítófát nem ér egyik se.

 

Ennyit délutánomról.

Harcra fel!

 (Réti István (1872-1945) festménye)

A kultúrrendőrség felállítását én már régen szorgalmazom, de sajnos sem én, sem híveim nem kerültek olyan pozícióba, hogy érvényt tudtak volna szerezni ennek a praktikus és közhasznú kezdeményezésnek.

Mondjuk ki nyíltan, a magyar szellemi élet idegen irányítás alatt van már jó ideje, de ennyire a maradék magyar gondolat még a XX. század legsötétebb éveiben sem volt kigyomlálva a közgondolkodásból, mint napjainkban. Mivel politikai és szellemi elitünk idegen, úgy kell cselekednünk, mint hős elődeink a végvári harcok, vagy mint a Trianoni ország csonkítás idején. Példaképeink e téren is Prónay, Héjjas, vagy akár Babocsay László uramék legyenek.

Alakítsunk kis házi kommandókat. Három-négyfős csoportokban fésüljük át a könyvtárakat, és lopkodjuk ki, majd semmisítsük meg a ballib hazaárulás, és ízléstelenség fekélygócait. Ha a kicsempészés nem megoldható, tépjünk a lapokba, firkáljuk össze, szellemi mérgezésre tegyük alkalmatlanná a futtatott senkiházik mocskait, mit hazaáruló médiánk minden szinten propagál.

Ne becsüljük le ezt a feladatot. A világ sorsa szellemi síkon dől el, s nem mindegy, hogy – egyre csökkenő létszámú – fiatalságunk mivel mérgezi lelkületét. Mit ad át a következő (esetleg megszülető) generációnak.

“Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok!” Ez legyen a felállítandó kis szabadcsapatok indulója, kik hősi, szent harcba indulnak a magyar szellemi élet megtisztításáért. Erkölcsi gátlásunk ne legyen. Ezek gyilkosaink, és mérgeiket ki kell iktatnunk a szervezetünkből. Ha már a “magyar” kormány, a “magyar” írószövetség, a “magyar” könyvterjesztők egyesülete ezt nem teszi meg. Mellesleg, ők is kiiktatnak minket, csak jóval nagyobb háttérrel, jóval aljasabban, és még csak nem is titkolva.

A cél az, hogyha egy magyar ember meglát egy esterházy vagy egy bacher kötetet, álmából felkelve is a szemeteskuka felé pislantson, és félig beragadt szemmel, esetleg ásítást elfojtva is egy nagy ívű elhajító mozdulatot tegyen.

Harcba barátaim, csatára, fel a szent küzdelemre!

(2009. okt. 28.)