Sakk

(Pólya Tibor (1886-1937) festménye)

Mindig csodálkozom, amikor a sarcoló, lakosságot kizsigerelő intézkedések hallatán – lásd: ingatlanadó - azt sopánkodja a jobboldali média, hogy ez vagy az az intézkedés nem baloldali. Meg, hogy az “igazi baloldaliság”. Meg “baloldali értékek”. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy baloldali értékek nincsenek. A baloldal célja ugyanis, magának az értékelvűségnek a felszámolása.

A helyzet a következő. Mint tudjuk, az élet harc - fajok, kultúrák, vagy (nevezzük egyszerűbben) érdekképviseletek harca. Ebben a harcban mindenki a saját csapataival vesz részt. Mint a sakkban. (Ez a legjobb példa, maradjunk is ennél.) Gyalog, futó, huszár, bástya, királynő, király. Közrend (nép), tisztikar (nemesség, papság, polgárság), vezető réteg (főnemesség, uralkodó). Most persze egyszerűsítettem a képletet. És indul ugye a játszma, maga a nagybetűs élet.

A trükk, a baloldal trükkje a következő. Ebben a harcban, az élet harcában, az ellenfél elhiteti, bemagyarázza az én térfelem gyalogjainak, hogy az ellenség nem a vele szemben elhelyezkedő idegen (annak gyalogja stb.), hanem a saját térfelének bástyája, futója, huszárja. És az én térfelem gyalogja lassú, évszázados, véres harc árán felszámolja a királynőt, a királyt, kiiktatja a bástyát, ledönti a lovat, a futót, magyarul megszünteti a saját vezető rétegét, és én ott állok a játszmában egy sereg gyaloggal, mely alig alkalmas bármire. (Nem “elnyomásból”, a gyalog (nép, tömeg, közrend) nem elnyomásból volt ott, ahol, hanem, mert erre volt alkalmas. Aki teljesít, aki méltó rá, kaphatott nemességet, kiválhatott, a középkorban számos példa volt rá.)

Magyarul a játszma most ott tart, hogy – hála a baloldalnak, a “haladásnak” – az élet harcában ott állok tisztikar -  sőt, a feminizmusnak köszönhetően, lassan már férfi - nélkül, s az ellenfél röhögve megnyeri a partit. Ehhez persze be is kell épülni. Ezért nem szeretik, ha bárki firtatja, ki a magyar.

Az ingatlanadó arra jó, hogy meggátolja, nehogy kialakulhasson vagyonnal rendelkező vezető réteg, nehogy a magyarnak lehessen lova, bástyája, futója, a prolit meg majd ők irányítják.

Remélem mindenki figyelt.

(2009. május)

Már arra se jók!

(Gaál Ferenc  (1891-1956) festménye)

- Valakit el kéne küldeni a fenébe!
E szókkal huppantam le barátom mellé a lakókocsitelepen, a biztonsági őr kis kuckójának karosszékébe, kinek neve Gábor.

Nem, nem a lakókocsitelep neve Gábor - annak nevét most nem írom le -, a barátom neve az, kit jó húsz éve ismerek, s kapcsolatunkat a haladó eszmék iránti szerfölött rajongás alapozta meg.

- Mit mondasz? – szólt, s kibontott egy joghurtot. – a fenébe? Az hasznos. Az praktikus. Az közérdekű. Segíti a haza üdvét. Ideadnád a kiskanalat?

Odaadtam neki.  
- Nézd Gábor - vettem komolyra, miután nagy nehezen rábírtam, hogy zárja el a rádiót. – Te itt ülsz nap, mint nap, emberekkel tárgyalsz. Úgymond megmártózol a közvéleményben. Ki az, aki számodra most vörös posztó, aki gyalázatos, kinek tettei dühbe gurítanak?

- Hm – így ő, a nép közt gyakran elvegyülő. – Hát a Kósánétól mindig tiszta ideg vagyok. Az már borzalmas. Amikor kiment EU-biztosnak, csapkodtam a villával.

– Gábor, az a Kovács László volt, és ennek már több éve. – mondtam türelmesen. – Erőltesd meg magad. Te vagy úgymond a nép. A népharag – azt mondják - szörnyű és hatalmas erő. Kire haragszol, mondd?

- Nézd a hülyét! – Kiáltott erre fel. – Bejön a telepre és nem indexel. Aztán nekem pampognak majd a váltásnál. Hogy mit mondasz? – fordult végre felém. – Ja, hogy kit lőnék tarkón? Hát úgy mindegyiket – vonogatta vállát. – Meséltem már, hogy a Karesz ismét válik?

Kezdtem kiborulni.

– Szedd össze magad. A haza üdve forog kockán. Meg az én jövő heti cikkem. Ne mondd, hogy nincs egyetlen bolsi, akit személy szerint utálsz! Hogy nincs egyetlen tett a közelmúltból, ami felháborít!

- Ne rángasd az ingem – mondta és még neki állt feljebb. – A papám nézi a híreket. Nekem ott a Fejbőr koncert meg az Ászok. De valami rémlik, hogy a Zuslag nem engedte be a Hír TV kameráit, és még a Gönz Árpi is rászólt.

Erre már csak legyintettem: 
– Az a Veres János volt, a Göncz meg már nincs is hivatalban. Tudod mit? Itt hagylak.

- Ezeket már gyalázni se lehet. – töprengtem hazafelé - Pontosabban lehet, de lassan már minek. Hová tart a világ!