El innen

Megfigyeltem, hogy azok, akik lelkesen éljeneznek, ha a beözönlő idegen etnikai elemről van szó, éppoly lelkesen bólogatnak arra, hogy a magyar menjen el.
Menjen nyugatra, mert itt rossz. Fájdalom, sokan, akik a beözönlés veszélyeit felismerik, a kiözönlését nem. Én viszont nem tudom mi a baj az országgal.
Simán gyalázhatom a rendszert, legfeljebb letilt a facebook egy hétre. Rendben, van, amiért le is csuknak, de olyan 1970-ben is volt, meg 1870-ben is. Trianon után voltak területek, ahol a magyar állami hivatalnok még dolgozott, de a fizetés pestről már nem jött több hónapja, én meg, ha koszos a billentyűzet, nem pucolom meg, kidobom, és veszek másikat a média merktban. Miért kell innen elmenni?

Ja, hogy materialista kiürült világ. De nyugatra, ahol kategóriákkal rosszabb? Ahol a buzifelvonuláson a polgármester is ott vonul? Tarlóst nem láttam még vonulni.
Nálam a bicska is kinyílik, amikor látom, hogy valaki Németországból, meg Londonból osztja az észt, hazaárulóz, és tudja jobban, hogy mit kéne mikor és kinek. Úgy tudom, van egy mondat, ami így hangzik "Itt élned-halnod kell"
Nem az, hogy itt élned kell, ha évente vehetsz kocsit.

A Kárpát medencét elhagyni magyar embernek akkor szabad, ha kötél várja. "Életszínvonalért", autóért, Slipknot koncertért soha.
Mire föl ítéljük el az erdélyi magyart, hogy oláh iskolába íratja a gyerekét, ha a csonkaországi németre cseréli a nyelvét, mert 5 éves az autója?
Aki kimegy és kint nősül, annak a gyereke már nem lesz magyar. Egy darabig még lehet megosztani a kucuc infos cikkeket, meg Kárpátiát hallgatni, de a másod harmatgenerációt ez nem érdekli. Az a magyar éppúgy elveszett, mintha abortálták volna.
Több embert ismerek, aki kiment - és onnan radikális a kommentjeiben - de egy se azért ment ki, mert börtön várt volna rá, vagy, mert nem volt mit ennie. Életerős, húszas-harmincasok. Akiknek "elegük volt" a 140 nettóból. De megvetik a kárpátaljait, aki „feladja az ősi földet", és a székely is tartson ki, mert "Vesszen Trianon!”

Fejen állva

1864. december 8. A „Quanta cura” kezdetű enciklikájához csatoltan IX. Pius pápa kiadja a Syllabust, a „modern tévedések jegyzékét”, amelyben egyházi átokkal sújtja a racionalizmust, a szocializmust, a liberalizmust és az egész modern civilizációt, elítéli az egyház és az állam szétválasztásának elvét, oktalanságnak minősíti a lelkiismereti szabadságot és „szörnyű tévtannak” a szólásszabadságot. Dicső pillanat! Az erkölcs és a józan gondolkodás utolsó fellobbanása.

Ma már ott tartunk, hogy a Svájci Néppárt által támogatott, a minaretépítés tilalmát alkotmányba foglalni kívánó referendumot nemcsak a baloldali és liberális erők igyekeztek megfúrni, hanem az összes keresztény felekezet vezetője is.

Magyarországon pedig az egyházak vezetői szerint „nem lényeges harangozni június 4-én”, mert nem egyházi esemény. 1920. június 4-én az egész Kárpát-medence területén zúgtak a harangok. 1947-ben pedig Mindszenty – akkor még – hercegprímás, szentségimádást és harangozást rendelt el körlevelében. Igen, akkor még nem estünk át a 68-as fertőn, mely végleg feje tetejére állította a világot. S fejen állva nehéz reális képet kapni a világról. Már az is egy fejre állt nézőpont, amikor lelkesen magyarázzák, hogy a történelmi Magyarország terültének mely részeit csatolták el, ahol magyar etnikai többség volt.

Egy terület hovatartozásának morális alapja nem darabszámokon múlik. Ha a szomszéd átjön kávézni a családjával, akkor nem mondhatja azt a kávé elfogyasztása után, hogy hopp, innentől a fél lakás a miénk, mert „többen vagyunk” benne, mint a tulajdonos. A másik totálisan fejre állított érv az idő. Aki azt hangoztatja, hogy mivel 1920 régen volt, el kéne felednünk Trianont, bele kéne törődnünk, nem kéne vele foglalkozni, éppolyan, mintha a XVII. században azt mondták volna: „Buda már 100 éve elesett, nem kell vele foglalkozni. Jó az úgy török kézen.”

Darabszám

 (Skutecky Döme (1850-1921): Piac Besztercebányán)

Mint köztudott, én csak a régi hírekben hiszek. A napi - mármint a napi hír - sosem aktuális. Sosem friss. Pont azért, mert napi. Eltelik kis idő – kisebb kalibereknél pár hét, esetleg pár hónap, nagyobbaknál pár röpke évszázad -, s kiderül a viszony az örökkévalósághoz. És lám, máris aktuálissá, frissé válik a régi, az ócska, az elavult hírcsokor.

Bauer Tamás nyilatkozta pár hónapja a HVG-nek: “ideje szakítani a nézettel, mely szerint Trianon igazságtalan volt”. Ezért egy normális országban megjegyzem kerékbetörés jár, mint ahogy Izraelben is hasonló járna az alábbi mondatért: “Ideje szakítani a nézettel, miszerint a holocaust igazságtalan volt”. De a lényeg most nem ez, hanem az okoskodás, amivel uszító, szélsőséges nézeteit próbálja aládúcolni. A hivatkozási alap itt a gond, az alapállás, abban van a zsákutca, a méreg, a totális félresiklás, mégpedig azért, mert ezt az agybajt sok jó szándékú nemzeti közgondolkodó is átveszi.

A történelmi Magyarország területén 1920-ban ennyi és ennyi magyar élt. Erre hivatkoznak mindig. Erre, a darabszámra. Ezzel mentegetik ezt a gyalázatot. No, akkor nézzük. Ön, kedves olvasó, örökölt egy lakás. Négy szoba, konyha és erkély. Abban egyedül él, vagy becses nejével. Egyszer csak becsönget a szomszéd, mondván csőtörés volt náluk, hadd aludjanak önnél egy éjszaka. Ő – mármint a szomszéd - és a négy apró csemete. Ön rendes, és megengedi ezt. Majd reggel a szomszéd – s a négy pereputty - nemhogy nem megy el, hanem kijelenti, a fél lakás mostantól övé, ezennel elveszi, mert, ha megszámoljuk, ő itt a négy gyerekkel most már többen vannak, mint Ön, a tulajdonos. Normális ez?

Jó szüleim könyvtárából maradt rám egy vaskos, porlepte kötet. “A Pesti Hírlap lexikona, a mindennapi élet és az összes ismeretek kézikönyve, 1937”. Idézek egy sort. “Kassa. Város a Hernád folyó mellett, Abaúj-Torna vármegye székhelye, 70 237 lakos. Jelenleg cseh megszállás alatt.”

No, igen. Egy csipetnyi friss hír. Egy deka normalitás. Egy pillanat örökkévalóság.