Az örök emberi

Azon gondolkodtam a hétvégén, miért van az,  hogy a kultúra  rovat, minden sajtóterméknél valahol hátul, a futottak még kategóriában foglal helyet?

Van a lapban, mert a szerkesztőbizottságnak úgy rémlik, hogy illik olyat, meg hát komoly lapoknál mindig is volt, melyben jelentőségteljes dolgokat mondottak el komoly fizimiskájú urak, de ez a szelet igazából senkit nem érdekel, és így mindig megbíznak valami leggyengébb láncszemet, akit a belföld, külföld, gazdaság, sőt nem ritkán a sport témakörében nem tudnak használni, s a nyakába varrják a kultúra rovatot. Úgy is néz ki mindenhol.

Nehéz eldönteni, hogy a formák ürültek ki, amikkel egykor fontos dolgokat lehetett elmondani, vagy pedig korunk alkalmatlan arra, hogy bárkit is érdekeljenek holmi fontos dolgok.

Azt már megszokhatta az ember, hogy a ballib lapoknál kultúra címszó alatt a Sziget fesztivál dagonyázását értik, rap-énekesek legfrissebb albumát, vagy homokos rendezők multikulturális szeánszait, de sajnos a magukat jobboldalinak, nemzetinek beállító lapoknál sem más a helyzet. Nem pusztán az a gond, hogy ugyanúgy a bomlasztást jelképező és képviselő, nemzetközi selejtet reklámozzák, hanem maga az értéktelenség hirdetése. Az értékhez való hozzáállás beteges volta. Mert – szerény véleményem szerint - egy jobboldali lap nem attól jobboldali, hogy egy jobboldali párt holdudvarához tartozó rendezővel hoz le interjút, aki mellesleg ugyanúgy egy amerikai zsidó családellenes darabját állítja színre, vagy, hogy hasábjain egy budai újgazdag idióta - jobb dolga nem lévén - a Szent Korona Tanról eszkábál össze rap-oratóriumot.

Értéket kéne átadni, értéket, semmi mást, csak hát ki van lúgozva az emberek agya, és érték gyanánt mindig eladási példányszámot, sikerlistán elért helyezést, ráköltött milliárdokat, vagy nemzetközi hírű szereplőgárdát értenek. Még az elvileg jobboldaliak is. És az ember, ha kinyit egy (úgymond) jobboldali lapot, ugyanazt a trendi mocskot kapja arcába, mint a ballib lapoknál, csak esetleg a rendező, a színházigazgató vagy a forgalmazó cég a mi kutyánk kölykének a cimborája.

Netes lapoknál még durvább a helyzet. Ott szépen Copy-paste eljárással beillesztenek pár hírecskét, amik szintén ugyanúgy, ugyanabban a formátumban, ugyanazzal a káros szellemiséggel folynak a csapból is mindenhonnan, és le van tudva a kultúra. Igen, nekünk van olyan rovatunk.

Vannak az ún. keresztény lapok. A helyzet semmivel sem jobb azoknál sem. Bár az ember naivan azt hinné, az ellenkezője igaz, de sajnos értékekre ott sem kíváncsiak. Meg az értékek felvállalására sem. Főleg nem a hangos felvállalására. „Meg ne sértsünk senkit!” Ez a jelszó mindenütt, és piszkosul vigyáznak, nehogy bűnt képen töröljék, nehogy kemény mondat papírra vettessék, netán a sátán megsértődjön, és valami fene ökomenikus nyáladzásban úgy megfelelnek mindenkinek, hogy voltaképp nem mondanak semmit. Üzenet, érték nincs, annak felvállalása se. 
Isten nem aktuális.

De ez van mindenhol. Az aktualitásért lihegnek. Akarják, óhajtják, szinte könyörögnek az azonnal elavulásért, pedig egy újszülöttnek minden vicc új, és mindig újra és újra el kéne mondani, mert generációk nincsenek tisztában a magyar irodalom legnagyobbjaival. És igen, régen írták, ötven, száz vagy lehet, hogy kétszáz éve, de sajnos nagyobb, jobb és fontosabb, mint az új Ákos-album vagy a divatos rendező legújabb válása.

Vannak bizonyos dolgok, amik már elérték a fejlődés végpontjait. Nem kedvencem a progresszív rock – azért jövök ezzel a példával, mert így akinek Lovik Károly egy semmi, tán az is megérti, miről beszélek – de a lényeget elmondták ’68 és ’’72 közt. Biztos készítenek korunkban is bonyolult és virtuóz zenéket, hamis hangokkal vagy pedig harmóniákkal a köbön, de a Van Der Graaf Generator, a Yes, vagy a King Crimson úgyis elmondta, már ami e téren elmondható. Hozzátenni nemigen lehet. Vagy lehet, de az alapok ismerete nélkül billeg az egész tákolmány.

Mert ami örök és egyetemes, annak nincs aktualitása, ami meg egy hónap alatt avul, arról beszélni sem érdemes.

(Illusztráció: Kontuly Béla / 1904-1983/ festménye)