A fanzinokról és az undergroundról

Gondolatok a 90-es évek eleji magyarországi fanzinkultúráról
Az első részben az anarchista / szélsőbalos kiadványokkal kapcsolatban, míg a 2. részben az akkori magyar punk / underground lapok két fő fejlődési irányvonalával, a Második Látás és a Genyó Szívó Disztroly iskolával kapcsolatban látható pár töprengéstöredék és visszaemlékezés.

Turkálás a pincében

Az emberben - egy bizonyos kor fölött - egyszer csak óhatatlan megszületik a vágy, hogy a pincében belekukkantson az egyik dobozba, ami másik két doboz mögé esett ezelőtt sok-sok évvel, s mindig, amikor felvillant a lehetősége, hogy megtudja, vajh, mi is lehet benne, csak legyintett, a fiatalság felelőtlenségével, s azt dörmögte miközben a pince nagy vasajtaját zárta: "Majd eccer...."
 
S az idő lám eljött. Mert mindennek eljő az ideje...

Szóval ma belenéztem, nyögve előhalásztam, és kiturkáltam. Íme, többek közt ez volt.
Egy Exploited póló a legendás Hunky Punkyból, (majd a Hunky Punky történetét egyszer meg kell írnom valamelyik Rebellió ciklushoz köthető elbeszélésben), egy biztosítótű - egy igazi lázadónak nem kell magyarázni a jelentőség, az igazi lázadó csak bólint, ha szóba kerül, s ezt dörmögi: "Én tudom!" -, egy golyóstoll a 80-as évekből (nem fog), s a lényeg: Egy eredeti Kisangyal gitárpengető, amit még maga Bánki farigcsált körömollóval egy matchbox pálya feldarabolásakor. Egy eredeti Bánki által vagdosott Kisangyal gitárpengető! (mutatom)
 
Hát így telik egy kedd délelőtt Rákospalotán. Így bizony...

Tipikus magyar

 

 „Tipikus magyar”. Ezt dünnyögi az össszes libsi, amikor lát egy alapvetően emberi hibát, vagy gyarlóságot. Odafurakszik valaki a sor elejére. „Tipikus magyar”. Nem húzza le vendégségben a WC-t. „Ezt tipikus magyar mentalitás.” Nem hozza vissza a kölcsönkért könyvet. Bepróbálkozik a barátnődnél. Meglóg fizetés nélkül a panzióból. Szürcsölve isssza a levest. Árleszállításkor tolakszik az elektinikus vackok boltjában.

„Tipikus magyar!” Mintha a Black Friday nevű baromságot nem nyugatról hozták volna be, és mintha a csámcsogásnak bármi köze lenne a Kárpát Medencéhez, a magyar lelkiséghez, vagy bármihez. Mintha egy cseh nem hetvenkedne, és az olasz nem rázná öklét vezetés közben, ha valaki eléje vág.

„Tipikus magyar!” mondja az agymosott, miközben a tényt is tagadja, hogy van nemzeti karakter és identitás. A huszáruniformisban rohamozás nem magyar, a csakazértis asztalra csapás nem magyar, az anekdotára épülő novellaszerkezet nem magyar, de a csámcsogás a menzán igen. Az „Tipikus magyar!”

És persze ők jobban tudják mindig, hogy mi a magyar. Például Tóta W. Árpád:

„Árpád fejedelem sem állította hadbíróság elé az Európát végigfosztogató vitézeit, hanem kitüntette őket. A rablást, gyújtogatást és erőszakot – "kalandozást" – pedig nem jogi határozatok állították le, hanem az augsburgi csata. Ott az történt, hogy a büdös magyar migránsok ugyan váltig állították, hogy ők bűncselekmény hiányában, sőt mellőzésével dúlják éppen a falvakat és kolostorokat. Ám az európai lovagok telibe szarták az ő játékszabályaikat és illiberális világképüket, és seggtől szájig beléjük állították a pallost.”

Na, elmondom mi a tipikus magyar. Amikor a nagy háborúban a hátunkba orvul betörő oláh sereget rommá vertük, 1918-ban, a Bukaresti békében Romániától mindössze egy vékony határmenti sávot csatoltunk a magyar impériumhoz. Hogy a hágókon a horda ne tudjon a hátunkba törni.

Na, ez a balek tisztességesség, és szerénység. Ez a tipikusan magyar!

Meg az a példamutató türelem, hogy az ilyeneket nem rugdaljuk ki az országból, s tűrjük, hogy irkálhassanak.

(Illusztráció: Réti István /1872-1945/ festménye)

(A Magyar Demokrata 2018 / 46. számában megjelent írás szerkesztett változata)

Hűtlenség

A hűség fogalmát sokan nem értik. Részben ezért is nem tartják be.

Miféle hűséget képvisel például az az ember, aki „Vesszen Trianon!” háttérképpel szidja a szlovákiai magyart, mert szlovák iskolába járatja gyerekét, közben meg kimegy Németországba dolgozni? De mivel ezt a fogalmat leginkább a férfi-nő viszonyrendszerben mérik, érdemes a Face­bookot böngészni. A hűség sorozatos megsértésének kincsesbányáira bukkanhat, aki ráér és unatkozik. Mesés egymás melletti elbeszélésekre és a fogalom csodás meg nem értésére bukkanhat a gyűjtő. (Mellesleg, a net nélküli világban is megvolt ez. Ha valaki folyton a szomszéd vagy a férje legjobb barátja véleményét szajkózza a társával szemben, az hűtlenség. Árulás. És valahol megcsalás is. Nem kell ehhez lefeküdni senkivel.)

Legelemibb hűtlenség a lájk. Fickó lájkolgatja a „Húsos tinilányok” című oldalt, és ha párja ideges, így szól: „De ez csak lájk.” És nem érti. De a nő sem, aki meg rommá lájkolja egy vicces, jó fej férfi oldalát. Ha a vicces, jó fej fickó nője beköveti és agyonlájkolja egy másik jó fej, vicces, fickó oldalát – az hűtlenség. (Legfőképp akkor, ha az idegen hím ugyanabba a kategóriába esik. Ha az autóversenyző nője rajongva követ egy másik autóversenyzőt.)

Ez ugyanis nem más, mint nyálcsorgatás az idegen hímre. Ahogy a nőnek a feneke, a férfinak a teljesítménye a nemiségének a része. Ha a nő lájkolgatja az idegen férfi dicsőségét, az azt jelenti, hogy „elolvadok a hímségedtől”. Ez ugyanaz, mintha a férfi bekövetné Zsuzsit, aki pucsít, ki van festve és vigyorog. Ott ő a Zsuzsi nőiességétől ájul el. Mindkettő árulás, főleg mivel nyílt, és a feleség barátnői is látják, hogy a Zoli a héten mindennap rálájkolt Zsuzsi pucsítására, a férfi haverjai meg nézik, hogy a nője napi szinten élvez egy másik férfi kisugárzásától.

„Nem tetszik a fickó, csak azért lájkolom, mert vicces!” – mondja a nő, és tán még maga is elhiszi. Míg férje, aki követi a „Húsos tinilányok” oldalt, legbelül azért tudja, hogy amit csinál, az hűtlenség.

(Kontuly Béla /1904-1983/ festménye)

Csak kilógni lehet a sorból

Rendhagyó beszélgetés Pozsonyi Ádám író, művész, hadvezérrel a korszellemről és a korszerűtlenségről, a felforgató jobboldaliságról és a teret vesztett baloldalról, az élet alapvető törvényeiről és arról, hogy "a nagy humanista jelszavak is valójában csak tankok és hadosztályok."

Interjú a 888-on.
https://888.hu/article-pozsonyi-adam-csak-kilogni-lehet-a-sorbol

Változott-e bármit a művészet?

Előttünk egy kép. Kék alapra kent vászonra egy fehér csík van pingálva. Kikiáltási ár tízmillió dollár. Háboroghatnánk, de ez még semmi! Ez még csak a tehetségtelenség, pofátlanság és a dögunalom. Ám van itt más is.

Miló Moiré svájci festőnő és performer a düsseldorfi művészeti vásáron egy múzeum előtt, a nyílt utcán – természetesen meztelenül – festékkel töltött tojásokat nyomott fel a vaginájába, amiket aztán rápottyantott egy vászonra. Egy New York-i elmebeteg, Andres Serrano a megváltó testét kapcsolta össze emberi vizelettel, egy pucér férfi - valami orosz - a fenekére és nemi szervére ken festéket, és azzal mázol a vászonra.

Folytathatnám, de minek. Aki akar, rákereshet sok ilyen baromságra - ahogy korunkban mondják: Gugli a barátod.

Hová jutott a képzőművészet? - szörnyülködnek sokan. - Vége a művészetnek!

Van, ki sóhajtozik, van, ki fejét csóválja, más meg legyint, majd ásít. Az ember eljutott a végső pontig - mondják -, innen már nincs hová, beköszöntött a nihil stb. stb.

Ezek hangzatos mondatok. Jól lehet harsogni egy társaságban, némi Laibachot, vagy Einstürzende Neubautent hallgatva, cigarettánkat elnyomva. Majd több napos borostánkat vakargatva félretoljuk a Nietzsche-kötetet, és spirituálisan bámulhatunk a kiüresedett jelenbe, elmélkedhetünk az „alászállásról” - ez metafizikai tradicionalista klisé -, észre sem véve, hogy az utolsó barátunk, aki eddig kitartott mellettünk és hallgatta motyogásunkat, már az is felkelt az asztaltól, s hazaballagott aludni, közben hajnal lett, és kint csiripelnek a madarak.

A madarakat nem érdekli az alászállás, a végső óra, a kiüresedés, meg a Nietsche kötet sem, az Eistürzende Neubautentől elriad, és inkább teszi dolgát. Fészket rak, szaporodik, csiripel. És az életellenes baromságokat nem csak, hogy nem tünteti ki figyelmével, de nem is harcol ellene.

S nem pusztán azért, mert ő egy madár.

Elsősorban azért, mert a spirituális nyüglődések éppúgy életellenesek, mint a gender ideológia, az egyenlőség meséje, vagy a multikulti. és ahogy a madarat nem érdekli, azt az embert sem, aki a létező valóságban él.

Ismert tény: a bomlasztó eszmék - és mellesleg a tehetségtelen emberek sikere - csak úgy tudnak ideig-óráig fennmaradni, ha támogatást kapnak. Általában valami ellenséges, vagy ellenérdekelt hatalomtól. Ahogy Lenint átdobták a németek az oroszokhoz, vagy, ahogy a honi haladó felforgatók folyton nyugatról várják a segítséget, s oda rohangálnak. Mert e segítség nélkül az az elmebaj, hogy az embernek tizenhat neme van, és majd ő eldönti, nem tudna fennmaradni. Mert a pénzügyi és médiaháttér nélkül az átlagember ezen csak röhög.

Igazság szerint még ekkora hátér mellett is röhög - mármint azokban az országokban, ahol ezért nem visz el a rendőr. Nyugaton - ahonnan a haladók a hátteret várják - van, ahol már elvisz. És itt már olykor az átlagember is elhiszi az életellenes baromságokat. Ám ehhez évszázadnyi nyomás kellett. Ha ez megszűnik, egy generáció, és minden visszaáll a helyes vágányra. Mert a természet törvényeivel nem lehet szembemenni. Ahogy a szabadeséssel se. Fenn tud maradni a levegőben a felemelt tárgy, dacolni tud, de mihelyt elengedi a tartó kéz - az erő - rögtön visszaáll a normalitás, és a tárgy lezuhan koppanva a parkettára.

Mi köze mindennek a művészethez?

A művészetben ugyanez van. Erővel tartanak fenn egy állapotot, erővel dacolnak a természet törvényeivel, de mihelyt a „kéz” elengedi a folyamatokat, minden visszaáll a normális kerékvágásba.

Változott-e bármit a művészet? Nem! Ahogy az ember sem változott. Az ingerküszöböt kicsit feltolták, de ez pusztán aránykülönbség. Kosztolányi érthető ma is, éppúgy, mint Moliere. És a több ezer éves drámák lelki folyamatai is a mai ember lelki folyamatait tükrözik vissza.

S mivel az ember nem változott, a művészet sem.

Ja, hogy az utcán vaginájából festékpatron kilökő nő, meg a kék alapon fehér csík?

Mindez ma azért sorolható a művészet kategóriába, mert ott áll mögötte a galéria, az újság, a tévétársaság, a kritika, és a szakma. Mindez együtt a kéz, mely dacol a természet törvényével. Ezek miatt marad a levegőben.

Mihelyt a háttér megszűnik, a kék alapon fehér csík, meg a kivizelt festékpatron azonnal megszűnik művészet lenni, ahogy a tárgy is koppanva hull a kövezetre.

Egy galériában dolgozó ismerősöm mondja: A no name virágcsendélet - ha szép - eladható. A kortárs krikszkraksz csak akkor, ha „név”. Ha mögötte áll az a bizonyos erő. Ha akárki csinálja, ötven forintot nem ér.

A szépség ellenben bárkitől piacképes.

Megismétlem. A művészet semmit nem változott, az változott, hogy mit tekintünk művészetnek. Ama bizonyos erőket kell kiebrudalni, és máris halljuk a koppanást, ahogy a természet örök törvényei beteljesednek az életellenes baromságok felett.

Mert ki a művész? Művész az, ki olyat tud, amit te nem. Aki nálad magasabb rendűt képvisel. Ha egy festményt kiteszel a falra, voltaképp oltárra helyezed. „Leborulsz előtte”. Ahogy a templomban is. Leborulni csak a nálad magasabb rendű felett lehet. Te nem vagy Jézus. Sem a csodák, sem a végtelen szeretet terén. Ezekre te nem vagy képes. A templomban ezért leborulsz, és fejet hajtasz.

Kovács Feri előtt, aki elmondott egy közepes viccet, nem borulsz le.

Edvi Illés Aladár képeit, vagy Kosztolányi novelláit sem tudod megcsinálni. Mindez feletted áll. Ezért falra teszed, és könyvtáradban őrzöd.

A kék alapon fehér csíkot bárki odamázolja. Beteges dolog tisztelni.

Az utcai vizelés pedig szimpla büntetőjogi kérdés. Közszemérem sértésért normális világban nem társadalmi elismerés, hanem bírság és elzárás dukál.

(Kovács Mihály / 1819-1892/ Önarckép c. festménye)

Pokolba az ideológiákkal!

A művészet feladata, hogy visszaadjon, visszapótoljon a világból oly dolgokat, amik már kivesztek. Ezért nem tekintem művészetnek azt, ami a rútat, az ocsmányt, az aljast állítja középpontba, ahogy a mai művészet zömmel teszi. A művészetnek a jó felé kell vinni, fel kell emelni, katarzist kell adni - de megszenvedett felemelkedést – mondta a Demokratának Pozsonyi Ádám író, publicista, akivel Kard ki kard! című új kötete kapcsán beszélgettünk.

- Sok műfajú íróként melyik műfajt tartja irodalmi hagyományunk legmagyarabbjának?

- Talán a novellát, ami a mi irodalmunkban a XIX. században nyerte el végső formáját, s ami a legközelebb áll az anekdota műfajához. Mikszáthnál figyelhetjük ezt meg legjobban, kinek a regényei is egyfajta hosszú lére eresztett anekdoták. Voltaképp Krúdy regényei sem mások. A német vagy francia novella nem ilyen. Nekem nem is tetszik. Idegen. Thomas Mannt konkrétan képtelen vagyok olvasni. Ezt a műfajt fejlesztette tökélyre Kosztolányi, aki annyit tett hozzá, hogy néha az anekdotikus cselekmény csak a fejben van. Legbelül. Számomra ő a magyar novellisztika csúcsa. Meghaladni nem nagyon lehet, és felesleges is. Vannak dolgok, amik elérték a fejlődés végpontját. Ahogy például a női magassarkú cipő, ami a 60-as évekre érte el a tökéletességet, s azóta ahányszor hozzányúltak, csak gond volt belőle, vagy egy rock album hosszúsága. Egy rock lemez 30-45 perc. A 70-80 perces lemezek értelmezhetetlenek.

- Könyvei szereplői mind különös figurák, valahol a valóság és a fikció határán. Ők az írói fantázia szülöttei, vagy a valóságból vett alakok?

- Minden figurámnak tudom a kedvenc ételét, a nyakbőségét, és az utcát, ahol lakik.  Képletesen persze. Szomszéd úrral együtt söröztem a ’80-as években, Boros úr, az örök agglegény, mellettem ült a szerkesztőségben, Mihály úr, a DÜSZ (Demokrácia Üldözötteinek Szövetsége) elnöke unottan elém tette egy kocsmában a sört, Teréz, a Honleányok hímző egyletéből pedig egy volt szerelmem, aki remélem, kiheverte azóta a szakításunkat. Ön is minden bizonnyal azért kedveli a Mutter klubos történeteket, amint azt beszélgetésünk előtt megjegyezte, mert élő figurák. Csak naiv, és a művészet porcelánboltjában elefántként mozgó ember hiheti, hogy az író csak úgy kitalálja szereplőit. A valóságon persze alakítok, színezek, olykor eltolom az abszurditásig. De mindennek van megfelelője az életből, és ez nem is lehet másként. Krúdy Zsuzsa írja apjáról szóló könyvében, hogy hányszor panaszkodtak ismerősei, amiért beleírta őket valami regénybe, s hogy arra kérik, legalább ábrázolja őket bajusz nélkül, vagy legyenek délcegebbek. Mikszáthot pörrel fenyegették gróf Pongrátz leszármazottai, akik szintén nem értették az irodalom és az élet kapcsolatát. Engem egy ismerősöm a nyílt utcán támadott meg, mert felismerni vélte önmagát az egyik írásomban. Erről szól az új kötetben a Cukrászlány szerelme című történet.

- Ön szerint mi az irodalom, vagy tágabban a művészet szerepe, feladata?

- Göre Gábor mint filozófus című kötetemben írom, hogy a művészet egyfajta pótcselekvés. Egy tökéletes társadalomban nincs szükség művészetre. De hát se a társadalom nem tökéletes, se az ember. A művészet feladata, hogy visszaadjon, visszapótoljon a világból oly dolgokat, amik már kivesztek. Ezért nem tekintem művészetnek azt, ami a rútat, az ocsmányt, az aljast állítja középpontba, ahogy a mai művészet: színház, festészet, irodalom zömmel teszi. A művészetnek a jó felé kell vinni, fel kell emelni, katarzist kell adni - de megszenvedett felemelkedést. Ehhez szükség van a rosszra is. Ingyen nem adnak semmit. Az ölünkbe hullott szépség, a könnyen jött diadalt az ember nem becsüli. Mindennek ára van. Ezért nem tekintem művészetnek például a középkor festészetét se. Az gyakorlatilag ideologikus tacepao. Egy bizánci ikon még nem az emberről szó, a mai kortárs festészet meg már nem az emberről szól. Az egyikkel azért nem lehet mit kezdeni, mert az ember feletti szinttel foglalkozik, a mai mocsok meg az ember alattival.

- Vannak-e irodalmi követői, olyan fiatal szerzők, akik hasonló megközelítésből írnak? Ha úgy tetszik, kialakul-e egyfajta Pozsonyi-iskola, hasonlóan Keskeny Károly és tanítványai köréhez?

- Remélem, nem. Túl sok esetben látom, hogy olyan dolgok, amiket én 15-20 éve kimondtam, vagy hangoztattam, mint egyfajta magányos őrült, most tévényilatkozatokban, meg interjúk felvezető szövegeiben bukkannak elő, s mások zsebelik be érte a sikert, tapsot, elismerést. Nagyon nem szeretném, ha ez az irodalmi dolgaimmal is megtörténne.

- Köteteit saját rajzai illusztrálják. Ez szükségmegoldás, vagy ez a saját kezű, látszólag könnyeden megrajzolt, de nagyon kifejező vizuális megjelenítés teszi teljes értékűvé az írásokat?

- Eredetileg képzőművésznek indultam, de a kisképzőn, ahogy korunkban általános, nem a tehetséget nézték. A kettes matek osztályzatomba kötött bele az igazgató. „A rajzot majd beleverjük a diákokba, de a számtannal senki ne bukdácsoljon itt”. Amíg élek nem felejtem el. Évtizedekig nem foglalkoztam ezzel, aztán valamelyik kötetem borítójához rajzoltam valamit, és oly jó lett, hogy a könyv belső illusztrációit is megrajzoltam. Bízom benne, hogy ezek a rám jellemző grafikák és a rám jellemző írások együtt adnak egy élményt. Sokan szeretik ezeket a rajzokat. Egy festő ismerősöm, Torjay Valter az új kötet kapcsán írta, hogy „jobb, mint Sajdik”, és Dluhopolszky László, a karikaturista is elismerően nyilatkozott. Kicsit olyanok lettek ezek, mint a Švejk esetében a Lada-illusztrációk. Más rajzokkal már el sem tudjuk képzelni őket.

- Írásaiban visszatérően karikíroza az ideologikus megközelítéseket, ugyanakkor az ideológiák végigkísérik az emberiség történelmét. Mit gondol erről a témáról?

- Amikor a gimnáziumba jártam, volt egy tantárgy. Világnézetünk alapjai - így hívták. Én akkor, ott egy életre megutáltam az ideológusokat. Az ideológiákban gondolkodó ember nem a valóságot nézi, hanem annak egyfajta megszűrt változatát. Az ideológiai megszállottnak nem barátai vannak, hanem elvtársai. Persze nekem is van világnézetem, de nálam mindig első az ember. Művészként nem is tehetek mást. A lelki mozgatórugókat, az embert keresem a tettek mögött. Az ideológiailag fertőzött ellenben nem úgy közelíti meg, hogy valaki ostoba, elvtelen, vagy hiú, pusztán az ideológiai ellenfelet látja a hibák mögött. Érdekes dolog ez. Kifejezetten gyűlölöm az ideológiai megszállottságot, ám legismertebb figurám, Keskeny Károly a modern ideológiák ellen küzd, a leragadtság, reakciósság ideológiáját hangoztatva. Ám a történetekben emberek vannak, és minden mögött megtaláljuk a lelki mozgatórugót. Itt is azt érzem kicsit, mint a bizánci ikon, és a posztmodern mocsok kapcsán. Ha semmiféle ideológia nincs egy műben, akkor nem a valóságról szól, ha viszont túl sok van benne, akkor nem művészet.

Ágoston Balázs

(A Demokrata, 2017 / 51-52 számában megjelent interjú vágatlan verziója.

fotó: Vermes Tibor) 

(A kötet megrendelhető a pozsonyiadamandras@gmail.com címen)

Megjelent a Kard ki kard!

"Ez a kis kötetke zömmel az elmúlt évben született rövidebb írásaimat tartalmazza, bár akad, ami pár évvel korábbi.

Nem válogattam külön a humoros, szatirikus, és a „komoly” hangvételű írásokat. (Bár a humoros nem ellentéte a komolynak. A komoly ellentéte a komolytalan.)

Jó ez így egybe.

Található a válogatásban öt Keskeny-novella is. Ezek közül mindössze kettő, a „Családlátogatás” és a „Zacskó” játszódik jelen időben - mármint ami a Keskeny Károly élete és kora eredeti jelen ideje -, a többi a regény cselekménye után évekkel, vagy évtizedekkel később történik.

Ejtenék még pár szót az „Ördög új neve”, az „Egy zenekar dicstelen vége”, és a „Kapituláció a fiúvécében”c. novellákról. Ezek az írások a „Történetek a Mutter-klubból” ciklus részei - hasonlóan a már korábban megjelent „Az igazságtalanságok éjszakája”, és a „Békekötés a félemeleten” címűekhez -, melyek mind a Rebellió regény helyszínein és szereplői közt játszódnak, s terveim szerint, ha majd kellő számú összegyűlik belőlük, keretbe foglalom, és önálló kötetbe rendezem őket.

Igazság szerint mind a Keskeny, mind a Mutter-klubos novellák úgy élvezhetőek igazán, ha az ember az eredeti regényeket ismeri. (Sőt, még a „Várok” c. kis egyperces novella is a Keskeny Károly univerzumban játszódik.) Ettől függetlenül bízom benne, hogy örömet okoznak az olvasásukkal. Természetesen áll ez a kötet többi írására is."

A kötet előszava

 (Megrendelhető a pozsonyiadamandras@gmail.com címen)