Forradalmi ostobaságok versenye címmel a napokban jelent meg Pozsonyi Ádám tizedik önálló kötete. Ennek kapcsán beszélgettünk a szerzővel.
- A Forradalmi ostobaságok versenye a tizedik kötete. Kis jubileum. Van ennek az ön számára valami jelentősége?
- Nincs. Azon kívül persze, hogy jó érzés hátradőlni a székben, és szemrevételezni a könyvespolcon azt a kis felületet, amely élénken elüt a többi kötettől, s amely a saját munkáimat jelenti. És most, pár centiméterrel vastagabb az az élénk, elütő szín, mint korábban. Jó ránézni. De ezen kívül semmi. Egy állapot. A jelen. Mivel a sok évvel korábban kijött novellagyűjteményem elfogyott, összegereblyéztem az összes általam írt felvállalható Pozsonyi-novellát 1994 és 2013 között, és kötetbe rendeztem. Ez a Forradalmi ostobaságok versenye.
- A két éve megjelent „Harcra fel!” kötet szintén elbeszéléseket tartalmazott.
- Igen, de abba a szatírákat, humoreszkeket gyűjtöttem egybe. Ezek a „komoly” hangvételű Pozsonyi-elbeszélések. A komoly kitételt muszáj idézőjelbe tenni, mert a „Harcra fel!” szatírái is komoly üzenetet közvetítenek korunkról – a komoly ellentéte a komolytalan, nem pedig a humoros – de valahogy mégis különbséget kell tenni a két stílus közt. Ettől függetlenül az abszurd jelleg és a groteszk itt is megtalálható. Ez már hozzám tartozik.
- A tavaly kijött Keskeny Károly élete és kora c. regényre - amit sokan az eddigi főművének tartanak -, érkezett-e bármiféle szakmai visszajelzés?
- Természetesen nem. Nem is számítottam rá.
- Mit gondol miért? Nem lehet, hogy túl sokat támadott bizonyos a köröket?
- Az a fajta magyar irodalom, amit Kosztolányi, Mikszáth, Gárdonyi, vagy Rákosi Viktor képviselt, gyakorlatilag megszűnt, vagy a perifériára került. Az irodalom mára érdektelen szövegirodalom lett, ami úgy rossz, ahogy van, ill. van a végtelenül primitív ösztönökre építő akció és női pornó. Igen. A Vass Virág, az a női pornó. Azért nem jelentem ki, hogy egyedül én képviselem a hagyományos magyar próza jogfolytonosságát, mert nem ismerhetek mindenkit, és nem akarok igazságtalan lenni. De a „hivatalos” irodalmat nem azért írják, hogy azt el is olvassa valaki. Ha egy szöveghalmaz viszont nem magyar és nem irodalom, akkor az nem magyar irodalom. Nem bonyolult.
- Nem túlzás ez?
- Nem. De elárulom, a teljes művészet terén ugyanez a helyzet. Néha bekukkantok kiállításokra, árverésekre. Valahol vicc, hogy egy száz éves Turmayer Sándor kép hatvanezerért vihető, miközben a fekete alapon sárga csíkért félmilliót kérnek. Rosszul mondom, ez nem vicc. Ez abnormalitás. Mint ahogy minden abnormalitás korunkban. Ha az ember ezt feszegeti, utópista elmebetegektől mindig megkapja, hogy „De ki dönti el, hogy mi a normális?”. Elmondom: A természet. (Ha már az Isteni törvényeket nem akarjuk elismerni.) Ami ott életképes, az a normális. A régi korok elavult társadalmi rendje – amit ma kvótákkal akarnak felszámolni – azért alakult ki, mert az az életképes. Ezt meg lehet próbálni kiiktatni, de éppúgy nem fog menni, ahogy Sztálinnak se ment a folyók irányának megváltoztatása. De ez van mindenhol. Nyomatják a „mindenkinek diplomát!” elvet, aztán az élet törvényei bebizonyítják, hogy nem lehet mindenki diplomás, mert nincs rá szükség, és régen egy cipészinas többre ment a mestervizsgájával, mint ma egy szociológus a diplomájával. Cipőre ugyanis szükség van. Ezeket a törvényeket csak a közösség pusztulása árán lehet megváltoztatni. A nyugatnak épp ezért nincs már sok hátra, mert a nőknek harminc diplomájuk lesz, csak gyerekük nem, és az idegen érdekeihez alkalmazkodik a befogadó kultúra. Erről szól a Komédiás c. elbeszélés a most megjelent kötetben, melyben egy mai író egy időkapu segítségével 1852-be kerül, s az akaratlanul megismertetett haladó elvek tönkreteszik a helyi életet.
- Térjünk vissza kicsit a művészethez.
- Legutóbbi kedves élményem a modern művészettel kapcsolatban, egy meghívás. Meghívtak egy közösségi oldalon keresztül egy bizonyos Bada Dada nevezetű illető emlékkiállítására, ahol sok más kortárs legenda is fel volt tüntetve szereplőnek. Az alábbi levelet válaszoltam nekik. „Kérem, engem ne hívjanak meg ilyen eseményre. Badadada nagyon idegesítő és érdektelen ember. Ef. Zámbó pedig teljesen tehetségtelen festő. A többi illető nem tudom ki, de nem érdekelnek ilyen emberek. A jó, érdekes és izgalmas művészetnek vagyok kedvelője, nem az unalmas, érdektelen és feleslegesnek. Köszönöm”. Na, amit ott én kaptam utána! Élvezet volt olvasni a sok begyöpösödött avantgárd hőbörgését! Micsoda egy birkanyáj! A modern művészettel az a legnagyobb baj, hogy nem provokatív, hanem idejétmúlt, poros. Ezeknek a Bizottságos gyerekeknek a képei a festészethez valamit is értő emberek számára kézlegyintéssel elintézhetőek. Ezek nem képek. A dadaizmussal nem az a baj, hogy vicc, hanem, hogy szakállas vicc. Nem érdekes. Nem izgalmas. Nem ötlet. Lerágták, csontig, ezerszer, milliószor, kánon lett. És így önmagában marad a képzettség hiánya és az ásítást kiváltó önismétlés. A kettő együtt pedig valami borzalom. Százötven éves festmények izgalmasabbak, frissebbek és hatásosabbak, mint ezek a marhaságok. Nézzünk meg egy Háry Gyula festményt. Az maga a csoda! Mai napig. Vagy valakit – bárkit - az un. kismesterek világából. Mondjuk egy Neogrády Antalt. Ütött akkor is, és ütni fog száz év múlva is. De egy Ef Zámbó… Amúgy ha már itt tartunk, bejelentem, hogy visszatérek kissé a képzőművészet világába. (Talán nem köztudott, de eredetileg képzőművésznek indultam.) A Forradalmi ostobaságok versenye az ötödik kötetem, amit magam illusztrálok, és az olvasói visszajelzések döbbenetesek. Az emberek imádják ezeket a rajzokat! Karakterük van, stílusuk, egyéniségük, és bár technikai értelemben nem vagyok egy Heyer Artúr, de a kortárs idiótákat kategóriákkal körözöm le. Tervezek kiállítást is.
- És lehet majd rendelni is Öntől?
- Hogyne, természetesen. Sőt, ezt el is várom!
(Az interjút készítette: Jókuthy Zoltán. Megjelent a Magyar Demokrata, 2013 december 18. számában.)
