Ellenforradalom? Nos, igen!

(Kézdi-Kovács László (1864-1942) csendélete)

A gond, az kérem magával a kiindulási ponttal van. A szemléletmóddal, a hozzáállással, az egész megközelítéssel.

Nem jó a szemüveg, ami orrnyergünkön ül. Amin keresztül az életet, a valóságot nézzük. Már nagyon régóta nem jó. S ha egy szerencsétlen beteg, teszem azt rövidlátó, torz, és homályos látását ráadásul távollátó okuláréval is megtetőzi, ne csodálkozzék, ha képtelen rátalálni a helyes ösvényre, és folyton csak tévutakon jár, meg falba ütközik.

Ez a beteg organizmus, ez a rövidlátó, a magyar gondolkodás, a magyar társadalom, s a teljes magyar szellemi élet, melyet annyit boldogítottak már mindenféle „haladással”, hogy – noha érzi, hogy nincs jól, hogy valamit most már tenni kéne – halásos ellenségétől kér gyógyító pirulát, s nem érti, miért nem javul állapota.

Ha meg akarunk gyógyulni, el kell vetnünk mindent, amit az elmúlt hatvan évben a fejünkbe vertek. Tudom, nem könnyű, a reflexek belénk ivódtak, de nincs más kiút. Ha életben akarunk maradni.

Igazából tovább kéne menni, hátrább, valahová a tizennyolcadik századba, mert ott kezdődött minden, a felvilágosodásnak nevezett elsötétülés idején, de hát, ha az ember lezuhant a pincébe, elébb a földszintre kapaszkodjék, s csak aztán nyomkodja a harmadik emelet gombját a felvonón.

Eme hosszas bevezető mellesleg annak kapcsán került ki a pennám alól, hogy a minap a képernyőn – ritka pillanat, hisz elvből nem nézek tévét –szegény (és általam szívből tisztelt) Wittner Máriát láttam, amint bőszen védte ’56 igazát, s egyik fő vádpontja az volt, hogy eltiprói, a kommunisták azt mondták rá: ellenforradalom.
És ezt ő sérelmezte.
Mint ahogy sérelmezi majd mindenki itt a nemzeti oldalon. Az összes író, újságíró és publicista, énekes, véleményformáló és proli utcai ágáló.

Tévedés! Legyünk rá büszkék! Ideje eldobni a hibás szemüveget. Azt, amit ellenségeink tettek orrnyergünkre.

Igen, mondjuk ki végre, vállaljuk föl: 1956 ellenforradalom volt, s épp ez bizonyítja tisztaságát, értékét, és történelmi rangját.
Én persze értem Wittner Máriát. Megértem. És mindenkit, aki felhorkan eme dicső, szent és magasztos kitétel hallatán: Ellenforradalom.
A reflexek működnek. Nagyon is jól. A szemüveg még rajtunk. Azon keresztül látjuk a világot. Belénk verték, régóta sulykolják, hogy a forradalom az jó. A forradalom az nemes. A forradalom, az valami fennkölt és piszokul „rendes” dolog, hol holmi elnyomottakat segítenek, és majd jövel a nagybetűs szabadság.

A kretén Kossuth, a hülye és balfék Jászi, a gazember Károlyi, nem beszélve az összes kártékony álmodozó széplélekről, utópistáról és idealistáról, kiket elmulasztottak falhoz állítani Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzása alatt. Horthy alatt, aki mindig büszkén vallotta magát ellenforradalmárnak.
Dobjuk el végre a hibás szemüveget!

A forradalom rossz! Ezt jegyezzük fel. A forradalom maga a fertő, a mocsok, a felfordulás, a káosz, zűrzavar és minden bajnak a gyökere.
Mindig is az volt.

1956 épp ezért nem volt forradalom, hanem igenis ellenforradalom.
 
Nagy nemzeti erőpróbáink lázadások, nem pedig forradalmak. A normalitást védelmezték. A haladás, a bomlasztás, az utópista forradalmak által helyéről kizökkentett valóságot, az eredeti Isten által teremtett rendet akarták visszaállítani.

Lázadó (ellenforradalmár) volt Koppány, Vata, Bánk Bán, Bocskai, Rákóczi és az ötvenhatos felkelők. Forradalmár pedig Martinovics, Kossuth, Károlyi, Kun Béla, Szálasi, és a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke.

Ideje végre feltenni a kérdést! Miért akarunk ellenségünk szemében értékesek lenni? Miért az ő normáikat tesszük magunkévá? Miért szomjúhozzuk dicsérő szavait? Miért ácsingózunk gyilkosunk jobbja után? Minek kuncsorgunk hóhérunk vállveregetéseiért?

Azt mondják ellenforradalom? Üssünk a mellünkre! Azt mondják reakciós? Bólintsunk: Nos, igen! Azt mondják: leragadt? Mondjuk: Hát még szép! Röhögnek: mucsai! Naná, majd européer! Ránk fogják rasszista? Intsünk mosolygósan: Ez csak természetes.